n_15

Baloldaliaktól sokszor hallani, hogy a világ problémáiért – ha nem is kizárólag, de jórészt – az úgynevezett „neoliberalizmus” felel. A 2008-as pénzügyi válságtól a globális felmelegedésig minden a neoliberálisok hibája, és a Momentumtól Emmanuel Macronig mindenki neoliberális. De mit kell érteni pontosan neoliberalizmuson, és miért szúrja az ennyire a baloldaliak szemét?

Most komolyan: mi a neoliberalizmus?

Néha úgy tűnhet, a baloldaliak mindent és mindenkit „neoliberálisnak” neveznek, ami/aki  valamiért nem tetszik nekik. Ez a túlhasználat talán olykor valóban előfordul, de ez nem egy kirívó jelenség, a jobboldali közbeszéd ugyanezt csinálja a „liberális” és „baloldali” szavakkal. Ez azonban még nem jelenti, hogy ezeknek a kifejezéseknek ne lenne pontos meghatározásuk.

A Routledge Handbook of Neoliberalism nyomán azt mondhatjuk, hogy a neoliberalizmus az a nézet, amely szerint a piac fennhatóságát ki kellene terjeszteni a társadalom minél több színterére, beleértve nem csak a gazdaságot, de a politikát vagy a szociális ellátást is. A neoliberálisok ennek megfelelően igyekeznek a társadalmi együttélés minél több elemét kivonni az állam és a nem piaci alapon működő intézmények felügyelete alól. A neoliberálisok ezért támogatják a gazdaság deregulációját, azaz a piac felszabadítását az állami szabályozás alól, az állami tulajdonban lévő intézmények és vállalkozások privatizációját, az állami kiadások csökkentését, és így tovább.

A neoliberalizmus szellemi hátterét nagyrészt az osztrák közgazdász és filozófus, Friedrich Hayek és az amerikai közgazdász, Milton Friedman munkáiból nyeri, akik már a második világháború alatt kidolgozták nézeteiket. A neoliberalizmus azonban csak a ‘70-es és ‘80-as években vált meghatározó ideológiává a világpolitikában. Ronald Reagant és Margaret Thatchert, majd Bill Clintont és Tony Blairt szokás a neoliberalizmus éllovasainak tartani, akiknek a vezényletével az átvette a hatalmat a nyugat fölött, a neoliberális paradigmába pedig a ‘90-es években becsatlakozott a frissen felszabadult keleti blokk is, a fejlődő országok nagy részével együtt.

Tisztázzunk pár gyakori félreértést a neoliberalizmusról: egyesek szeretik azonosítani a neoliberalizmust az általában vett liberalizmussal mint politikai ideológiával. A kettő nem azonos: például a legjelentősebb 20. századi liberális gondolkodó, John Rawls, elutasította a piacok mindenhatóságát, és egy erős, már-már szociáldemokrata állam koncepcióját támogatta. Szintén nem igaz, hogy a neoliberalizmus feltétlenül ki akarja terjeszteni a piac uralmát az élet mindenterületére. Ez egy lehetséges neoliberális álláspont, de sok neoliberális – köztük Hayek és Friedman is – támogattak bizonyos állami hatáskörbe tartozó szociális intézkedéseket, sőt az alapjövedelem bizonyos formáit is.

Továbbá: a piac uralma nem azonos a nagyvállalatok uralmával. Gyakori félreértés, hogy a neoliberalizmus az államot a nagyvállalatok kiszolgálójává akarja tenni, holott ez elviekben legalábbis nem igaz. A neoliberalizmus a piac pártján van, a nagyvállalatok érdekei azonban sokszor ellentétesek a piac érdekeivel: nekik sokkal jobb lenne a kisebb konkurencia, az enyhébb verseny, a kartellezés lehetősége, míg egy a neoliberalizmus elveit követő kormánynak elvileg mindezek ellen és a minél szabadabb verseny megvalósítása felé kellene törekednie (kérdés persze, hogy ez lehetséges-e, és hogy vajon a legszabadabb verseny nem vezet-e szükségszerűen a nagyvállalatok uralmához).

Végül a neoliberalizmust sokan egy kalap alá veszik a neokonzervativizmussal (ez utóbbi egy főleg Amerikában erős jobboldali irányzat, olyan képviselőkkel, mint George W. Bush). A 2000-es évek elején e kettő valóban természetes szövetségese volt egymásnak, de mégsem azonosak; a neoliberalizmus lényegét tekintve nem egy konzervatív álláspont, amennyiben a piacok uralmának kiterjesztését akár radikális társadalmi átalakítások révén is elképzelhetőnek tartja, szembe helyezkedve a fontolva haladás konzervatív eszméjével. Nem meglepő, hogy a neoliberalizmus kritikusai közt bőven találunk konzervatív, sőt szélsőjobboldali hangokat is.

Mi ezzel a baj?

A fentiek alapján talán nem egyértelmű, hogy pontosan mi baja a baloldaliaknak a neoliberalizmussal. Nem lenne mindenkinek jobb, ha több tér nyílna a szabad versenynek és a vállalkozásnak, és főleg, ha kevésbé függnénk az államhatalomtól? A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Lássuk, miért.

Neoliberalizmus és a jóléti állam

A neoliberalizmus egyik „főbűne”, hogy az állami fennhatóság és az állami kiadások visszaszorításával egyúttal leépíti azokat a (nem piaci alapon működő) szociális rendszereket is, amelyek a társadalom sebezhető és hátrányos helyzetű tagjait segítik, akik így még kiszolgáltatottabbá válnak, és még kevesebb esélyt kapnak a nyomorból való kijutásra. Ezen kívül a munkaerőpiac liberalizálásával megfosztja a dolgozókat az érdekképviselettől (többek közt a szakszervezetek meggyengítésén keresztül), így a dolgozók tehetetlenné válnak az igazságtalan feltételeket szabó munkáltatókkal szemben.

A neoliberalizmus mindettől a gazdaság megélénkülését várja. Ám a baloldal szerint, még ha ez be is következik – ami egyáltalán nem törvényszerű – túl nagy árat fizetünk érte, ha közben a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegeket magukra hagyjuk. Mint társadalom – hangzik a baloldali érvelés – a feladatunk nem csak a gazdasági növekedés biztosítása, de az is, hogy egymással szolidaritást vállalva, egymásról gondoskodva vegyünk részt a társadalmi kooperációban.

Neoliberalizmus és szolidaritás

A neoliberalizmus ezzel a gondolatmenettel egy szélsőségesen individualista, az egyéni boldogulást hangsúlyozó és a társadalmi szolidaritás elvét nélkülöző eszmerendszert állít szembe. Thatcher híres mondása szerint „nincs olyan, hogy társadalom, csak egyéni férfiak, nők és családok”. Eszerint mi, akik együtt élünk egy állam fennhatósága alatt, nem egy együttműködő szolidaritásközösség tagjai vagyunk, hanem ellenkezőleg, egyénileg küzdünk a boldogulásért. Hogy valaki ebben a versenyben alulmarad, sajnálatos, de senkinek nem kötelessége megoldani mások balszerencséjét.

Amellett, hogy ez a gondolat világos szegényellenes következményekkel jár (nem nehéz innen eljutni odáig, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”), egyúttal figyelmen kívül hagyja azokat a rendszerszintű egyenlőtlenségeket, melyek miatt a társadalmi versenyfutásban nem indul mindenki egyenlő esélyekkel. Meglehet, nem a mi felelősségünk helyrehozni mások hibás döntéseit, de a nők, a cigányok, a leszakadó térségek lakói nem hibás döntéseik, hanem szerencsétlen körülmények és társadalmi igazságtalanságok miatt vannak hátrányos helyzetben. Ezeket az igazságtalanságokat pusztán a piac nem képes felszámolni – hangzik az érvelés.

Neoliberalizmus és eldologiasodás

Egy mélyebb szinten továbbá mondhatjuk, hogy a neoliberalizmus azzal, hogy a társadalmi együttélést a piac logikájába akarja integrálni, egy hamis és káros szemléletet alakít ki bennünk, egymással és önmagunkkal kapcsolatban. A piaci versengés célja a profittermelés és a versenytársak legyőzése, ám az életnek számtalan olyan területe van, amelyet nem rendelhetünk alá ennek a logikának, melyben nem tekinthetjük embertársainkat konkurenciának, sem a profittermelés eszközének.

Vajon egy egészségügyi dolgozó jól teszi, ha úgy tekint a páciensekre, mint a gyári munkás a nyersanyagra, a bróker a részvényekre? Vajon helyes, ha a diákok iskolatársaikat legyőzendő versenytársaknak tekintik? Vajon érdemes aszerint mérni „sikereinket”, hogy milyen hatékonyan tudjuk „eladni magunkat”, kicserélhető áruvá degradálni önmagunkat a munkaerőpiacon? És vajon mikor kezdjük el embertársainkat is puszta dolgokként azonosítani, célokként és akadályokként törekvéseink elérése érdekében, akiktől szükség esetén megszabadulhatunk? Eszerint a kritika szerint az életünk egyre nagyobb részét átható neoliberális ideológia  megfosztja az emberi létezést sokszínűségétől, eldologiasít, és elidegenít minket egymástól és magunktól.

Neoliberalizmus és a globális osztályharc

Az elvi problémákat félretéve sok baloldali állítja, hogy ha ránézünk a neoliberalizmus 20. századi történetére, könnyen észrevehetjük, hogy az a gyakorlatban globalizáció, az egyre véresebbé váló globális osztályharc, a neoimperializmus és az egyre embertelenebb kizsákmányolás története volt. A marxista gondolkodó, David Harvey híres tétele szerint a neoliberalizmus nem más, mint egy politikai projekt, melynek célja az uralkodó tőkés osztályok hatalmának visszaszerzése és megszilárdítása volt a jóléti állam és a szakszervezetek túlsúlya által uralt ‘50-es és ‘60-as évek után.

Az állami hatalom visszametszése, a dereguláció, hatástalanítja azt a veszélyt, amelyet a jóléti politika jelent a tőkés osztály korlátlan érdekérvényesítése számára – ezt gyakran a vállalati és politikai elitek szövetsége és egy közös politikai-tőkés elit létrehozása is erősíti (gondoljuk meg, hány milliárdos cégtulajdonos és vezérigazgató ül ma az USA kormányában). A politika és a szakszervezetek leszerelésével a neoliberalizmus vesztesei, a korlátlan tőkefelhalmozás és kizsákmányolás áldozatai képtelenné válnak az érdekérvényesítésre, míg a tőkés elit immár anyagi erőforrásait zavartalanul hasznosíthatja.

Ezt az új status quót sokszor erőszak és antidemokratikus eszközök révén hozták létre. A világ egyik első neoliberális vezetője a chilei diktátor Augosto Pinochet volt, akit az Egyesült Államok juttatott hatalomra a szocialista Salvador Allende véres megbuktatásával, de Harvey szerint hasonló a helyzet Irak 2003-as megszállásával is – nem csak a demokráciát akarták fegyverrel bevezetni, de a neoliberális gazdaságpolitikát is. Ismeretes továbbá, hogy az IMF, a Világbank és más gazdasági szervezetek miként alakították ki az úgynevezett washingtoni konszenzust, mely a fejlődő országok számára kvázi előírássá tette a neoliberális átalakulást az általuk igényelt fejlesztési kölcsönök fejében. Vagy gondoljuk Görögország 2015-ös esetére, ahol az európai gazdasági vezetők lényegében erőszakkal nyomták le a neoliberális politikát a kiszolgáltatott ország torkán.

A neoliberális hegemónia megerősíti továbbá azt a globális hatalmi struktúrát is, amelyben a szegény, fejlődő országok – jellemzően a globális délen – alárendeltté válnak a gazdag centrumországok gazdasági elitjeinek. Ezek az országok ugyanis kénytelenek a külföldi kölcsönök és a befektetés reményében igazodni a neoliberális világrendhez, akár a társadalmi ellenkezés dacára is. A globális tőke kegyeiért versengő államok önrendelkezése, mozgástere beszűkül, és kvázi gyarmati állapotra tesznek szert. Számos elemzés szerint a neoliberális világrend egy új imperializmus létrejöttéhez vezetett.

Mindebből az égvilágon senki nem profitál, csak és kizárólag a globális tőkés osztály. Ennek vagyona rendületlenül növekszik, míg a társadalmi egyenlőtlenségek soha nem látott mértékeket érnek el. A neoliberális kapitalizmus kialakulása óta válságot válságra halmoz (hogy csak a párat említsük: az 1982-85-ös latin-amerikai válság, az 1997-98-as dél-ázsiai válság, amelyet Oroszország és Brazília válsága követett, és persze a 2008-as pénzügyi válság). A tőkés elit ezekből a válságokból mindig viszonylag hamar felépül, miközben a világ legkiszolgáltatottabbjai egyre reménytelenebb helyzetbe jutnak.

Ugyanakkor érdemes fontolóra vennünk, hogy ennek a globális osztályharcnak pontosan mennyi köze is van magához a neoliberális ideológiához. Ahogy Harvey maga is megjegyzi egy interjúban, a dolog nem úgy kezdődött, hogy a gazdasági elit elkezdett Hayeket olvasni – a neoliberalizmusra sokkal inkább politikai projektjük utólagos igazolásaként találtak rá. Ráadásul az uralkodó osztály számos esetben a neoliberális elvekkel homlokegyenest ellentétesen cselekszik, például állami segítséggel ment ki vállalatokat, melyeknek a piac törvénye szerint el kellett volna bukniuk. Kérdés tehát, hogy a neoliberalizmus valósága a neoliberalizmus elveinek egyenes következménye, vagy azokat csupán egy elvtelen, hataloméhes elit használta fel céljai elérésére.

A neoliberalizmus jövője

Sokak szerint azonban a neoliberalizmus uralma nem tarthat örökké, és napjaink világpolitikai fejleményei afelé mutatnak, hogy ez az uralom már is megrendülőben van. A 2008-as válság következtében erőre kapott ultranacionalista, szélsőjobboldali erők sokak szerint veszélyt jelentenek a piaci fundamentalizmus ideológiájára, és helyette a protekcionizmus, a jóléti sovinizmus és a zárt államok hegemóniáját hozhatják el. Mások ezzel szemben a megerősödő baloldalban látják a neoliberalizmus lehetséges kihívóját – az olyan szereplők, mint Bernie Sanders vagy Jeremy Corbyn fellépése, és a Podemoshoz hasonló baloldali mozgalmak megjelenése talán egy baloldali alternatívát kínálnak a neoliberalizmussal szemben, egy lehetőséget az osztályhatalom visszaszerzésére a gazdasági-politikai elittől.

Mindeközben azonban érdemes észben tartanunk, hogy a neoliberalizmus pusztán a globális kapitalizmus fejlődésének egy állomása, a neoliberalizmus megdöntése pedig nem jelenti feltétlenül a kapitalista világrend megdöntését is. Márpedig számtalan itt tárgyalt probléma végső forrása nem annyira a neoliberális ideológia, hanem az a kapitalista rend, melyre a neoliberalizmus is épül. Ez a rend a történelem során számtalan alkalommal képesnek bizonyult arra, hogy radikálisan átalakuljon, és szembe nézzen az őt érő kihívásokkal. A kérdés tehát, hogy a neoliberalizmus után csupán a kapitalizmus egy újabb állomása következik, vagy esetleg immár arra lehetőség kínálkozik, hogy a kapitalizmuson mint olyanon is túlhaladjunk.

 

 

 

Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2017/06/11/mi_a_baj_a_neoliberalizmussal_kritikai_alapozo