A klasszikus, önmagát a marxista osztályharcos elmélethez kötő baloldal Magyarországon súlyos válságban van. Nincs rá hatással az a nemzetközi trend, amely az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában megfigyelhető. Ezekben az országokban Bernie Sandershez és Jeremy Corbynhoz kötődően kifejezetten reneszánsza van az említett klasszikus irányzatnak. Nem csak körülírják, de határozottan zászlajukra tűznek olyan fogalmakat, mint a “szocializmus”, azaz a közösségi tulajdonra épülő társadalmi és gazdasági rendszerért küzdenek.
Magyarországon, egy olyan országban, amely kifejezetten fasizálódott az elmúlt évtizedekben nincs mindennek baloldali alternatívája. Nincsenek politikai szerveződések, amelyek valós társadalmi befolyást lennének képesek szerezni valódi baloldali alapokon. Ez egy hosszú önfeladási folyamat eredménye, az alternatíva eltűnt annak ellenére, hogy olyan politikai szerveződések, mint az önmagát máig marxista kommunista pártnak mondó Munkáspárt Thürmer Gyula vezetésével jelen van a politikai palettán. Az azonban egyértelmű mindenki számára, hogy ez a párt már az ezredforduló óta a vicc kategóriába sorolta önmagát és esélye sincs arra, hogy valós bázisra tegyen szert.
Az is tény, hogy a rendszerváltással az állampárt romjaiból építkező MSZP is perifériára sodródott és baloldali karakterével együtt elvesztette szavazótáborát is. Karácsony Gergellyel való összetalálkozása a pártnak adott okot némi optimizmusra és sokan vízionáltuk egy “corbin-i” fordulatot, de ez április 8-i választás sokkhatása után elmaradt.
Ma semmi esélye nem mutatkozik annak, hogy a baloldal feltűnjön az országban. Az idősebb balos generációknak a kádári szocializmus alatt szocializálódott része már képtelen az aktív közéleti jelenlétre, ráadásul az elmúlt évtizedekben többségük egyszerűen beállt a polgári pártok hátországába. Máig nem ritka, hogy önmagukat radikális baloldalinak mondó emberek lelkes támogatói lesznek olyan jobboldali értékrendű politikusoknak, mint Gyurcsány Ferenc vagy Márky-Zay Péter. Voltak akik még az antifasiszta minimumot is félredobták és képesek voltak arra, hogy “billegő” körzetekben a Jobbikra szavazás mellett agitáljanak.
A fiatalok sem mutatkoznak bölcsebbnek. Többségük megelégszik a még látványosnak se mondható pótcselekvéssel, a kocsmai hőbörgéssel, klubbozással. Olyan dolgokkal, amelyeknek semmiféle hatása sincs, csupán némi mozgalmi kielégülést biztosít azoknak, akik részt vesznek benne. Ha egyáltalán felmerül konkrét cselekvés, akkor az kimerül a “demokratikus ellenzék” egyébként immár siralmas akcióihoz való csapódással. Az ideológiai kiútkereséssel való próbálkozásokra a szektásság jellemző, annak tudata, hogy a jobb esetben néhány fős társaság a kizárólagos őrzője a baloldali értékeknek és mindenki más műveletlen áruló, akiket előbb kell legyőzni, mint Orbán Viktort vagy a kapitalista kizsálmányolást.
Furcsa jelenség, hogy mindeközben liberálisnak gondolt közélet több fiatal szereplője lett támogatója, sőt szorgalmazója egy balos fordulatnak. Többségük lelkesen fogadja a nyugati szocializmus reneszánszát, azonban az itthoni közéletben ők is leragadnak a sehova sem vezető “demokratikus közhelyeknél”, amellyel sikertelenül próbál lassan tíz éve mozgósítani az ellenzék. A Mérce internetes hírportál vagy például Gulyás Márton sorolható ide, akik eljutottak egyértelműen a baloldalra, de az elvektől nem jutnak el a hazai viszonyokhoz igazodni képes baloldali alternatívához. A jobboldal rendkívüli antikommunista nyomása a közéletben tétovázásra ösztönzi őket, helyzetüket csak rontja, hogy az önmagukat az SZDSZ-ből eredeztető liberálisok sem tűrik meg a markáns baloldali fogalom- és szimbólumhasználatot. Mindezek miatt lett látványosan életképtelen a politikai taktikát kiválóan alkalmazó, de stratégiailag csapnivaló Párbeszéd Magyarországért párt. A jobboldaléhoz hasonló történelemszemlélet, a hagyomány baloldal, a munkásmozgalom értékeinek tagadása vagy szőnyeg alá söprése része ennek a válságnak. Ma a jobboldal mondja meg, hogy mit gondolhatunk 1918-ról, a Tanácsköztársaságról, 1945-ről vagy 1956-ról. Mindezt a jól fizetett apparátus gondosan antikommunista mázzal önti le, így aki ezt elfogadja, az szükségszerűen lesz támogatója a NER-nek is.
A baloldal helyzetét elemezve azt is látni kell, hogy idehaza téves fogalomhasználattal beszélünk arról, hogy a politikai palettán jobboldal és baloldal áll szemben egymással. A valóság sokkal inkább az, hogy immár legalább másfélszáz éve reakciónak és progressziónak a szembenállása figyelhető meg. Ez öli meg leginkább azt a baloldalt, amely nem ezen törésvonal mentén kreálódó ellentétekben gondolkodik. Egy baloldali nem tagadja hangosan nemzeti kötődését, de nem hajlandó azt túldimenzionálni se és természetesen hevesen mond nemet az internacionalista elvekkel ellentétes nacionalista és soviniszta uszításra. Egy baloldali természetesnek veszi, hogy a nemi egyenlőtlenségek mérséklése és megszüntetése társadalmi cél, miként támogatja a homoszexuálisokat korlátozó és megkülönböztető jogszabályok megváltoztatását, de eközben béna kacsaként vergődik olyan problémákat látva, mint a transzneműek jogai, az azonos neműek házassága vagy másik oldalról ilyen a székely autonómia kérdésköre. Az a baloldali, aki ezen a területeken állást próbál foglalni, az szükségszerűen sorolódik valamely szekértáborba és marad is ott, mert az egyik oldalról olyan szinten bélyegzik meg, hogy képtelen lesz saját különállóságát bemutatni. Az ostobább balosok, mint például Puzsér Róbert, meg sem állnak a másik oldal legreakciósabb részéig. Gondoljunk csak arra, hogy nemrég ő kívánt a törökellenesnek beállított szélsőjobboldali Identitész iszlamofób rendezvényén beszédet mondani, ami csak azért maradt el, mert nem volt közönség, aki meghallgatta volna.
Ezen a progresszív és reakciós törésvonalon való egyensúlyozás csak keveseknek megy és nekik sem mindig sikeresen. Schiffer András az, aki próbálkozik a nemzeti elkötelezettségű, de baloldali alternatíva megfogalmazásával. Ezt a kísérletét a leghevesebben a liberális oldalon utasítják el. Politikai sakkjátszmájában ő még nem bukott el, de az se mondható, hogy győzelemre állna. Szemben vele Tamás Gáspár Miklós legalább támadhatatlanul képvisel egyfajta elvi baloldaliságot, fáradhatatlanul mutat rá mindkét hazai politikai tömb problémájára és rendeli fölé mindennek a baloldal szociális követeléseit. Sajnos azonban éleslátása ebben a fanatizált közegben arra elegendő csak, hogy amolyan váteszként jelen legyen és figyelmeztessen minket azokra a katasztrófákra, amelybe közösen rohan a NER és annak ellenzéke. Sajnos mondandója legtöbb esetben a falra hányt borsó esete, de az éleslátók legyintéssel való elintézése Magyarországon történelmi hagyomány.
Az is komoly gátja a valódi baloldal erősödésének, hogy a magyar társadalom politikailag műveletlen. A többség tényként fogadja el a jobboldali és liberális antikommunista közhelyeket, ellenségesen fogadja azokat, akik baloldali értékeket hangoztatva próbálják megszervezni magukat. Nincs szinte semmiféle felvilágosító, népművelő tevékenység. Régen azokat a kizsákmányoltakat, akik nem tudták felfogni a nem túl bonyolult marxi elméletre épülő elveket, lumpenproletárnak nevezték, ma ezt a jelzőt nyugodtan használhatjuk értelmiségiek esetében is. Ők azok, akik a legnagyobb magabiztosággal állítják párhuzamba a szélsőségesen antiszociális Orbán Viktort a szocializmussal. Abban az országban, ahol munkavállalók tagadják munkás identitásukat és jelentik főnökeiknek a szakszervezet szervező kollégáikat, nincs min meglepődni. Ebben a közegben a vallási szektáknak, a televíziós jóslásoknak és rontáslevételeknek lehet csak tere. Talán nem véletlen, hogy még a demokratikus oldalon is jelen van a vallási szektákat idéző formáció, gondoljunk csak a sokak által mindmáig politikai megváltónak tekintett Gyurcsány Ferenc pártjára.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a hazai baloldal gyengesége, lényegében “nemléte” szükségszerű következménye annak a bonyolult helyzetnek, amelyben létezni kényszerülünk. Semmi jó nem várható abban a közegben, ahol nem létezik önmagával, céljaival és a céljai eléréséhez vezető út állomásaival tisztában lévő baloldal. Sokak szerint előny az “élcsapat” hiánya, azonban enélkül nagyon úgy tűnik, hogy nem mozdul a kizsákmányoltak tömege, így nem alakul a forradalmi hangulat sem. A valós cselekvés helyett marad a vágyakozás arra, hogy majd valamiféle külföldi intervenció dönti meg Orbánt és rendszerét. Ez természetesen nem fog megtörténni.
KaImár Szilárd
