Nácik újra a Népszínház utcában

A történelem ismétli önmagát. Újra és újra át kell éljük a rémségeket és újra és újra reméljük, hogy nem történik meg ismét korábbi szörnyűség.

1944 október 15-én Horthy Miklós kormányzó bejelentette, hogy hazánk nem szövetségese többé a náci Németországnak. Akkor mögöttünk volt már a megszállás sok hónapja, deportálták és leölték a vidéki zsidóságot, a németek dél-európai hadereje összeomlott, Erdély és Jugoszlávia felől a szovjet Vörös Hadsereg katonái megállíthatatlanul törtek a magyar főváros irányába. Horthy rádióbeszédét döbbent reménnyel hallgatta sok ezer fővárosi zsidó, akik közül a szegényebbek Józsefvárosban a Népszínház utcában és környező utcában éltek. Aztán örültek, úgy érezték eljött a felszabadulás, vége a rettegésnek, a félelem napjainak, hogy a vidéki zsidósághoz hasonlóan a budapestit is elpusztítják. Az emberek az utcára mentek, letépték a sárga csillagot, a munkaszolgálat vagy a sorkatonai szolgálat elől bujkáló emberek pár órára szabadnak érezték magukat.

A folytatásról a történelemkönyvekből annyit tudunk, hogy a nyilasok átvették a hatalmat és megkezdődött történelmünk legszomorúbb időszaka, mely az ország szinte teljes elpusztítását eredményezte. Arról csak kevesen beszélnek, hogy Népszínház utcában és környékén a pillanatnyi szabadságból erőt merítő emberek százai nem bújtak vissza a föld alá, hanem fegyvert ragadtak nácik és hazai kiszolgálóik a nyilasok ellen. Néhány napig tartó egyenlőtlen, gyilkos és végtelenül kegyetlen harc indult, ami a végén hajtóvadászat lett. A házakból a nőket és a gyermekeket a Keleti pályaudvar melletti Lóversenypályára vitték a férfiakat pedig a társasházak udvarán mészárolták le. Függetlenül attól, hogy fegyvert fogtak vagy sem a nácik ellen. A Teleki tér sarkán álló nyilasház előtt gúlába hordva oszlottak az emberi tetemek napokon át, míg helyre nem billent a “rend”, mely erre az országra Dózsa óta jellemző volt.

A szörnyűségre alig emlékezünk. Egyetlen kopott emléktábla és botlókövek mindenfelé, melyeken a nevek alatt a 1944. október 15-17. közötti dátumokat találjuk. Az ellenállás likvidálása precíz volt, túlélő, ki mesélhetett volna, alig maradt. A hazaengedett hozzátartozók már csak a vértől tacsakos belső udvarokat, golyónyomokat a falakon láttak. Sokan közülük később, az ostrom alatti nyilas rablógyilkosságok áldozatai lettek. Megtört, megfáradt, reménytelen embereket találtak itt a felszabadító szovjet katonák, csellengő, szüleiket vesztő gyermekeket, akik a Teleki téri piac szemetéből próbáltak megélni.

És tegnap, 1956-ra úgy emlékeztek a nyilasok utódai, hogy 1944-hez hasonló menetelést hajtottak végre éppen itt. Nyilvánvaló megfélemlítési céllal, terrorizálva újra az itt élőket, akik néhány nappal korábban úgy döntöttek, hogy nem hajlandók tovább tűrni a Fidesz uszítását és lecserélték a széljobbosok lelki társának számító polgármestert. A terrorizálási akció célpontja csak látszólag volt az Auróra közösségi központ. Ők mindannyiunknak, minden másként gondolkodónak jelezték, hogy előmásztak a történelem pöcegödréből és újra készek arra, hogy elpusztítsák jelképeinket és gondolatainkat. Ne legyen illúziónk, az alig stilizált náci szimbólumokat használó társaság bármikor újra képes lenne arra, hogy élő embereket is pusztítson. Miként az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a gyűlöletpropagandát folytató kormány, a Fidesz, amelynek vezetője Orbán Viktor nem tudja, de nem is akarja megállítani ezt a söpredéket. Gondolataik és tetteik egy tőről fakadnak, a szellemi azonosság csak azok számára nem nyilvánvaló, akik nem tudnak és nem akarnak tanulni a történelemből. Az önmagát ismétlő történelemből…

Politzer

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük