Nem alamizsnáért könyörgünk, a jussunkat követeljük!

lengyelfilászló

Ami ma velünk történik, holnap Önöknél fog bekövetkezni. Mi a munka világában az alkalmazotti oldalon állunk. Ki vagyunk szolgáltatva munkáltatóinknak. A rendvédelmi dolgozók abban a speciális helyzetben vannak, hogy munkáltatójuk a mindenkori kormány. Ő hozza meg a tevékenységük kereteit és irányát meghatározó döntéseket. Mi nem tehetünk mást, mint alkalmazkodunk a döntésekhez.

Higgyék el, hihetetlen jó érzés hivatásos szolgálatot teljesíteni! Felemelő az, a mi szakmánkban gyakran átélt pillanat, amikor segíthetünk embertársainkon. Egy átlagos dolgozóhoz képest gyakrabban érezhetjük hasznosnak magunkat. Örömmel járunk szolgálati helyeinkre, hiszen ott barátainkkal, bajtársainkkal tölthetjük az időt. Higgyék el, hogy minden, nyugállományba vonuló kolléga a nyugállományba menetel előtt hosszasan vívódott, menjen vagy maradjon. Igen nehéz, a mai eszem szerint azt mondom, visszavonhatatlan döntést kell meghoznom akkor, amikor az ember elhagyja a hivatásos szolgálatot.

Nézzük meg, milyen okok kényszerítik a dolgozókat, volt bajtársaimat, hogy a korhatár betöltése előtt elhagyják a testületeket. A kormányok kényszerítették a rendvédelmi dolgozók többségét arra, hogy elhagyva hivatását nyugállományba vonuljon. A százötvenezer fős hadsereg huszanhatezresre csökkentése során vagy a határőrség és a rendőrség összevonása miatt sokan kényszerültek arra, hogy a további szolgálat helyett a nyugdíjat válasszák. A kormány döntéseinek köszönhető, hogy a rendvédelmi dolgozóknál nyolc éve nem volt fizetésemelés. Nyolc év alatt nemhogy az inflációt nem követte a fizetésünk, de a mindenkori adótörvény-módosítások miatt jövedelmünk csökkent is. Csak csendben jegyzem meg, hogy a szolgálatban maradtaknak ma sem ígér senki fizetésemelést. Sőt a bejelentett változások – az ország összes alkalmazottjához hasonlóan – náluk is további csökkentést fognak okozni.

A megélhetés nyolc év alatt folyamatosan drágult. A felvett hitelek törlesztése ugyanolyan kényszer rajtunk is, mint bárki másnak, aki családja feje fölé fedelet kíván adni, etetni taníttatni akarja gyerekeit. A hiteleket a szolgálatból kapott éhbérből nem lehet törleszteni. Ez sokunkat kényszerített arra, hogy a pihenésre, regenerálódásra szánt időnkben is munkát végezzünk. A másod- és harmadállások helyett szívesen töltöttük volna időnket pihenéssel, családjainkkal, fizikai, szellemi egészségünk megőrzésével. Ehhez azonban a jelenlegi fizetések két-két és félszeresére lenne szükség. A gazdasági válság nagyon beszűkítette az elvégezhető a munkalehetőségeket. A rosszul kihelyezett hitelek, a forint folyamatos romlása sem a mi döntéseinken múlt. Jelentem, a mindenkori kormány döntései sokat rontottak helyzetünkön. Tisztában vagyunk azzal, hogy korai nyugdíjazásunk esetén csak töredékét kapjuk annak, amit kaphatnánk, ha tovább szolgálnánk. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a nyugdíjak reálértéke folyamatosan csökken, emiatt hosszú távon egész biztosan rosszabbul járunk, mintha maradtunk volna. A megélhetési kényszer mégis sokunkat kényszerített arra, hogy az aktív munka helyett a nyugdíjat válasszuk. Mi nem tudunk a gazdaságra vonatkozó döntéseket hozni. Mi csak élni akarunk és próbáljuk tisztességben fenntartani családjainkat.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy vannak szakmák, amelyeket bizonyos életkor felett nem végezhetünk el. Vagy azért, mert a fokozott fizikai, idegi megterhelést már nem viseli el az idősödő szervezet, vagy azért, mert a húsz, harminc év szolgálat olyan megterhelést jelent, aminek következtében olyan betegségeket szedünk össze, amelyek alkalmatlanná tesznek minket feladataink ellátására. Úgy gondolom, hogy ezt Tatabányán, a bányászok hazájában nem kell külön elmagyaráznom. Nem véletlenül alakult ki a huszonöt éves szolgálati időhöz és az ötvenéves korhoz kötött korlát, amelyek jogosulttá teszik a hivatásos állományt a csökkentett összegű nyugellátás igénybevételére.

Tűzoltóságnál teljesítettem harminc évig szolgálatot. Ebből hosszabb időt voltam vezető beosztásban. Tisztelet a nagyon kevés kivételnek, igen komoly problémát okozott az ötven év feletti kollégák napi szolgálatba állítása. Nehéz volt olyan helyeket találni, ahol úgy tudták a feladataikat ellátni, hogy nem hozhattak veszélyt saját magukra, kollégáikra vagy éppen a mentendő személyre nézve. Most arról szól a fáma, hogy ötvenhét éves korig kellene dolgozni. Attól, hogy valaki „odafent” hoz egy döntést, még nem leszünk egészségesek. Nem leszünk ellenállóbbak, és sajnos nem leszünk fiatalabbak. Ha kell, parancsra a tűzbe megyünk, de megfiatalodni nem tudunk.

Akik a rendvédelmi szerveknél tíz, tizenöt évnél többet eltöltöttek, kiesnek eredeti szakmájukból. Igaz, hogy olyan ismeretekre tettek szert, amivel az állami szolgálat hasznos tagjaivá váltak, de a civil szférában csak nagyon kevés, ilyen ismeretekkel bíró alkalmazottakra van szükség. A szolgálat ellátására a rendvédelmi testületektől kilépők helyét a lehető legrövidebb időn belül betöltik. Így még ha néhányan képesek is lennénk rá, akkor sincs hova visszatérni a munka világába. Nyugdíjaink elvétele nemcsak minket, de rajtunk keresztül családjainkat, összességében száz-, kétszázezer embert érint, ennek következtében ennyi ember kerül létbizonytalanságba.

Amikor felszereltünk, kötöttünk az állammal egy szerződést. Szabályozat írta le, mit vállalunk és ezért milyen ellenszolgáltatást kapunk. Jelentem, mi teljesítettük a vállalásainkat! Az elmúlt húsz évben a kormányok folyamatosan elvettek a kedvezményeinkből, amelyekkel ellensúlyozták a hivatalos szolgálattal együtt járó terheket. Most az utolsó kedvezményt, a tisztes nyugállományba vonulás lehetőségét is el akarják venni. Túl azon, milyen társadalmi üzenete van annak, hogy az állam az, amely nem tartja be az általa kötött szerződést, reális a veszélye annak, hogy bármennyire is szeretik a hivatásosok a szolgálatukat, el fogják hagyni a pályát. Ilyen feltételekkel ki fogja ellátni ezeket az embert próbáló feladatokat?

Meddig lehet még visszaélni azzal, hogy a hivatásos szolgálatot teljesítők – éppen azért, mert hivatásuknak tekintik a szolgálatot – még a helyükön maradnak és teljesítik esküvel vállalt kötelezettségeiket? A felszerelésünkkor tett fogadalom köt bennünket, de csak egyoldalú ez a kötelezettségvállalás? Schmitt Pár köztársasági elnök úr garancialevelében megígérte, hogy megvédik a nyugdíjakat. Lehet, hogy ez is csak olyan politikusi ígéret volt, amelynek célja a szavazók urnához csábítása? Politikusaink elmúlt években tett ígéreteit nem kell komolyan venni? Mikor jönnek rá végre, Petőfit idézve: „Habár felül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr!”

Emlékezzünk arra, mit is mondott Orbán Viktor 2007. március 15-én! „A népszavazás után vagy azt teszi a kormány, amit az emberek akarnak, vagy elkergethető. Végrehajtja az emberek akaratát vagy maga ad zöld utat, hogy kipenderítsék. Nem hivatkozhat sem demokráciára, sem alkotmányra, sem törvényre. Semmire az égvilágon. Nem marad más számára, mint futni, de gyorsan.” Valóban emlékeztetni kell a jelenleg hatalmon levőket arra, amit korábban a vállalásunkat?

Nem alamizsnáért könyörgünk, a jussunkat követeljük!

Az látszik, hogy járandóságunkat, ha nem teszünk semmit, elveszi a kormány alapvető emberi jogaink semmibevételével, a jogbiztonságba vetett hit sárba tiprásával. Ne legyenek illúzióink. Nem csak a fegyveres és rendvédelmi dolgozókét. A miniszterelnök úr nyilatkozatai, a módosított alkotmány szövege egyértelmű iránymutatást ad arra nézve, hogy a rendvédelem után jönnek a többiek. A bányászok, a mozdonyvezetők, az energetikai dolgozók és a többi, eddig megbecsült szakma képviselői. Gazdaságilag nyilván jobban jár a kormány, ha a munkahelyekről mindjárt a temetőbe lehet vinni a dolgozót. Úgy tűnik, ma ez a kormány célja. Mindenáron pénzt megtakarítani. Még akkor is, ha ebbe emberek, családok, a magyar nép tömegei is tönkre mennek. Eddig a kormányzat nem kívánta meghallgatni a mondandónkat. A kutyaugatás nem hallatszik az égig, szokták mondani. De tényleg csak kutyák vagyunk? Valóban nem tehetünk mást, mint mindig passzívan elfogadni a kormány döntéseit? Mindannyiunk sorsáról van szó. Eljött az ideje az összefogásnak és a közös cselekvésnek! Tegyünk jobb sorsunkért! Ehhez kívánunk mindannyiunknak erőt, egészséget!

Lengyelfi László nyugállományú tűzoltó alezredes
(A cikk a Tatabányán 2011. június 16-án tartott beszéd szerkesztett változata)

  •  
  •  
  •  
  •