Home Valami történt... Nem az volt 56, aminek ma hazudják nekünk!

Nem az volt 56, aminek ma hazudják nekünk!

1848
0
SHARE

Értem a lényeget. 1956 nem volt babazsúr. Nyilván, kevés babazsúr végződik rádióostrommal és szobordöntéssel.
Az ötvenhatos lincseléseket mostanában szokás ennyivel elintézni. Ha agyonvernek az utcán, kórházban Tóth Ilonka benzininjekcióval végez ki, esetleg beleidet kirángatják és szaladgálnak vele, az sajnálatos következménye egy dicsőséges folyamatnak.
A kommunisták dolga 1956-ban ezen fényes logika szerint az lett volna, hogy sorba álljanak a lincselésért. Szépen, fegyelmezetten, ahogy hülyékhez illik, mert a forradalmiság szükségszerű áldozati bárányai kellett volna legyenek. Szóval akkor a rend az volt, hogy miközben daloló műegyetemisták könnyes szemmel melegedtek szovjet harckocsik és harckocsizóik lángjánál a hideg őszi éjszakában, addig egy sarokkal arrébb frissen kiszabadított köztörvényes fegyveresek szabadon irthattak bárkit, akit kommunistának néztek.
Talán csoda is, hogy a kommunisták ennek ellenére is tudtak és akartak szerepet vállalni az október 23 utáni rendszerben is. Kádárék átalakították Rákosiék pártját, átkeresztelték Népszabadságra a Szabad Népet, szóval igyekeztek, de valahogy nem voltak lelkesek, amikor országszerte vadászandó célpontok lettek a baloldaliak. És akkor is elfelejtettek lelkesedni, amikor vidéki száműzetéséből Rákosi hadseregének őrnagya, egy volt arisztokrata, Pallavicini Antal harangzúgás közepette hozta vissza budai palotájába Mindszentyt, aki ugye elsőként arról szólt, hogy azért itt bizony szükség van felelősségre vonásokra. Az idősebb kommunistáknak erről valószínűleg eszébe is jutott 1919 és 1920, a fehérterror, amikor fegyveres különítményesek 5000 baloldalit és zsidót mészároltak le mindenféle eljárás nélkül a Mindszentyéhez hasonló homályos utasítások alapján.
1956 szép szólamokkal indult, eleinte még volt szó marxizmusról és szocializmusról meg a kapitalista és horthysta restauráció elutasításáról, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mindez amolyan elvárásoknak megfelelő vörös máz volt a nagyon nem vörös tartalmon. Ahogy teltek a napok, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy itt a fegyvert ragadók többsége a fasisztoid csőcselék kategóriájába tartozik. Mindszenty dicsőséges bevonultatása a klerikális jobboldali reakció térnyerésének példája volt, míg az amerikai nagykövetség aktivizálódása és az aktivizálódás lelkes üdvözlése utalt arra, hogy itt bizony szélsőségesen amerikabarát fordulat volt napirenden. Olyan helyzet teremtődött, hogy azt balosként tétlenül nézni vagy támogatni a bűn minősített esete lett volna. A hazai baloldal mégsem aktivizálta magát, nem teremtett polgárháborús helyzetet. Kádárék lényegében fanyalogva és kényszerítve fogadták el a szovjet beavatkozást, amelynek célja egyrészt az ország másik katonai tömbbe való átsodródásának megakadályozása volt, másrészt pedig az, hogy biztosítsák Rákosinak és körének tartós kiiktatását.
És a történet itt véget is ért. Az utcai harcosok viszonylag hamar feladták a harcot, egy részüket itthon felelősségre vonták, mások elmenekültek, de a legtöbben duzzogva betagozódtak a kádári Magyarország társadalmába. Antall József frappáns megfogalmazását alkalmazva „alámerültek és kibekkeltek”, hogy aztán 90 után nagy pofával hirdessék tovább, amiről 56-ban halandzsáztak.
56 célja pontosan az volt, mint 89-nek. Betolni ezt az országot Amerika seggébe és újjáépíteni a 45 előtti Magyarországot. 56-ban csak azért nem sikerült, mert az USA illetékesei lazán lemondtak Magyarországról, nekik fontosabb volt a szuezi válság kedvező rendezése.
Szóval lehet itt lelkesedni a forradalmárkodás, a szabadságharc miatt és lehet bagatelizálni a lincseléseket, de aki ezt teszi, az ne akarja magát baloldalinak tekinteni. Az szépen álljon be a fasiszták mellé és bégesse együtt velük Schmidt Mária hazugságait. Mindenki más emlékezzen kegyelettel Mező Imrére és azokra az elvtársainkra, akiket lemészárolt a fegyveres csőcselék. Legyenek ők felkiáltójelek a számunkra, akik megmutatják, hogy soha sem bízhatunk ellenségeinkben, mert az első adandó alkalommal, amikor fegyvertelen kezet látnak, lemészárolnak minket.

Kalmár Szilárd