Norvég tragédia, magyar megszokás

oslobomb

Hetvenhét halott. Lányok és fiúk, akik arra szántak pár napot, hogy jól érezzék magukat, és közben kicsit előrevigyék a norvég és az európai baloldal ügyét. De a politikai pártállásuk mindegy is: egész Norvégia nemzeti tragédiaként fogja fel, hogy hetvenhét fiatal életnek szakadt vége hirtelen Utøya szigetén, a norvég Munkáspárt ifjúsági szervezetének nyári táborában. És még hétnek Oslo kormányzati negyedében, akikben talán csak annyi közös volt, hogy mindnyájan ugyanabban a rossz időben voltak a rossz helyen.A gyilkos – nevét feledje inkább a feledés homálya, fújja el az északi szél – nyíltan rasszista, nemzeti szocialista nézeteket vallott, magát az idegenek és a baloldaliak ellen harcoló keresztes lovagnak képzelve. Ám szolgáltathat ez magyarázatot a szörnyű ámokfutásra?

Hiszen Norvégiában – akárcsak Európa más országaiban – már régóta élnek neonácik, de eddig még az ő részükről is elképzelhetetlen volt egy ilyen gonosztett. A gyilkos továbbá tagja volt a jobboldali, populista, bevándorló-ellenes Haladás Pártnak, ez viszont főleg nem szolgáltathat okot a tettére.
A norvég ellenzék legnagyobb pártjáról van szó: ha a tagjaik vagy szavazóik ugyanígy nekiállnának lövöldözni, Norvégia gyakorlatilag létében szűnne meg. Az viszont természetes, hogy a párt azonnal elhatárolódott mind a tömeggyilkosságtól, mind az elkövető nézeteitől. (Nota bene: a szélsőjobboldalinak számító, egykoron Jörg Haider nevével fémjelzett Ausztria Szabadságpártja is nemrég zárta ki egy parlamenti képviselőjét, éppen a norvég tragédia utáni megnyilvánulásai, illetve neonáci szervezetekkel fenntartott kapcsolatai miatt.)
Mindebből következne, hogy ezt a bűntettet nem lenne szabad a rasszizmus, a politikai gyűlölet, illetve a szélsőjobboldaliság egyéb elemeinek a számlájára írni. Egyedül az őrületére: aki egy ilyen tettet véghezvisz, annak legfeljebb azért lehet szüksége különféle eszmékre, hogy megideologizálja, önmagának megindokolja cselekedete magasztos mivoltát. És valóban, nem lesz minden náciból feltétlen gyilkos. De vannak olyan nézetrendszerek, amelyek elvben lehetővé teszik a követőiknek akár még a tömeggyilkosságot is, az egy és igazi, mindenekfölött álló eszme végső győzelme érdekében.

A cél pedig – logikusan – az elv gyakorlatba ültetése és ehhez a megfelelő körülmények biztosítása. Kicsiny bolygónk látott már néhány ilyen ordas eszmét, ám ezek közül a legjellemzőbb és legjobban körülhatárolható egyér-telműen a nácizmus volt.
A fülüket-farkukat behúzó nyárspolgárok gyakran hangoztatott érve, hogy nem kell ezeket komolyan venni, hiszen a mai körülmények között már nem tudnak olyan pusztítást véghezvinni, mint bő fél évszázaddal ezelőtt. Ez nem lehet indok vagy mentség egyetlen erőszakos, antidemokratikus nézetvilág tolerálására sem. Magyarországon ezt már régóta tudjuk, de ha máshonnan nem, legutóbb a „romagyilkosságok” néven emlegetett sorozatgyilkosság véste ezt újra az eszünkbe. 2009 ősze és 2010 nyara között egy bűnöző előre eltervezetten cigány emberekre lőtt rá és gyilkolt meg, még egy ötéves gyermeket sem kímélve. Minálunk kilenc lövöldözésben hat embert gyilkoltak le, tisztán fajgyűlölő indítékból – a közvéleményben pedig töredék ennyi csodálkozás vagy megrendülés nem volt tapasztalható.
Néhány roma- és jogvédő szervezet akcióján kívül nem került sor semmilyen országos, a társadalom jelentős részét megmozgató megemlékezésre, nem is beszélve a Tatárszentgyörgyön meggyilkolt Csorba Róbert és kisfia, Robika emlékművéről, amit a község önkormányzata még felállítani sem engedett.

A „cigánybűnözés” halálos áldozatai (a bestiális módon meggyilkolt Szögi Lajos és Marian Cozma) emlékére is a mai napig tartanak megemlékezéseket – természetesen gondosan kihangsúlyozva, hogy a gyilkosaik cigányok voltak, mintha tragikus és fölösleges haláluk ezen információ nélkül nem lenne elég szörnyű. Ám amíg létezik az a diskurzus, ami ezekért a bűnökért a cigányság egészét teszi kollektíven felelőssé, és amíg erre vevő is van, addig a magyar radikális jobboldal szégyen nélkül kovácsolhat ártatlanok halálából politikai tőkét. (Még ott is, ahol a szóban forgó bűncselekményhez a cigányoknak közük nincsen. Például a Kiskunlacházán, ahol a tizenöt éves Nórit gyilkolták meg brutálisan. A város fideszes polgármestere már másnap cigánybűnözésezett, és bár a tettesről később kiderült: egyáltalán nem cigány, a polgármester azóta is büszkén vállalja akkori mondatait.)

A háromgyerekes tanár, valamint az egyszeres román kétszeres magyar bajnok kézilabdázó nevét mindnyájan ismerjük. Méltán, hiszen életük munkájával és igazságtalan halálukkal megszolgálták az utókor tiszteletét és megbecsülését. Arról pedig nem ők tehetnek, hogy a nevüket és emléküket mindenféle politikai hullarablók a cigánygyűlölet mesterséges szítására használják fel. De Balogh Mária vagy Kóka Jenő neve hallatán vajon hány embernek ugrik be, hogy a kislétai és a tiszalöki  gyilkosságok áldozatairól van szó?

utoya

Utoya szív alakú kis szigete, ahol egyszerre
hetvenhét baloldali szív szűnt meg dobogni.

Szerencsére azért – Norvégiához hasonlóan – nálunk sem mindennaposak a lövöldözések, viszont az említett két eset mögött álló ideológia már régebben és mélyebben beágyazott a magyar társadalomban. Egy olyan országban, ahol a cigányellenesség lényegében általános, és egy politikai párt, egyedül a romákkal szembeni ellenérzések keltésével és a nyílt rasszizmus társadalmi legitimációjával közel húsz százalékot tud elérni, ott valóban kisebb vizet zavar, ha pár „cigót” kilőnek. Míg minálunk az ipari gyűlöletkeltők legfőbb célpontja a több száz éve velünk élő cigány közösség, és persze régi reflexként zsidók, LMBT (leszbikus, meleg, biszex, transznemű) polgárok, ja és persze a szabadkőművesek (akiről tulajdonképpen ők se tudnak semmit, de ez rendszerint éppen elég), addig a nyugati szélsőjobb erről már régen letett.  Ott a (többségükben muzulmán) bevándorlók, a szülőhazájukat jobb sors reményében elhagyó és általában kemény munkával új életet kezdők csoportja szolgáltat vesszőparipát a szélsőjobbnak.

A magyar nemzeti radikalizmus eredendően antiszemita és ezért (szavak szintjén) iszlámbarát, míg a nyugat-európai szélsőjobboldal alapvetően iszlámellenes, a közel-keleti konfliktusban is csakis ezért fogják rendszerint Izrael pártját. Nincs az a társadalom, ahol nincsenek legalább időnként együttélési problémák. Minálunk a szociális és kulturális szegregációban élő cigányság, tőlünk nyugatra pedig az idegen szokás- és normarendszert magukkal hozó bevándorlók ügye kerül napi rendszerességgel a közbeszédbe. Az tehát a közös vonás a kelet- és a nyugat-európai szélsőjobban, hogy valós, a társadalom összességét érintő kérdésekre adnak borzasztóan rossz és minden európai demokrata számára elvetendő válaszokat. Az iszlámellenesség nyilván semmiben sem européerebb magatartás az antiszemitizmusnál vagy a cigánygyűlöletnél. Ám míg a kelet-európai nacionalizmus ideológiailag és technikailag megrekedt a harmincas-negyvenes évek szintjén, annak retorikájánál, nosztalgiájánál, mintáinak követésénél, addig a nyugati szélsőjobb némiképp hallgatott az idő szavára, és rájött: csak egy modernizált, civilizáltnak tűnő, európai kiállású szervezettel és megjelenéssel lehet labdába rúgni.

Ez persze nagyban függ a szavazói igényektől is: amint a Jobbik elkezd külcsínben közeledni az európai normákhoz, egyből csökken a népszerűsége, ezért olyankor azonnal tesz egy gesztust a nyers erő IQ-negatív híveinek irányába, azaz egy lépést vissza a politikai és emberi primitivitás felé. (Ilyen gesztus például Zagyva György Gyula működtetése, aki egy európai szélsőjobb pártnak nemhogy képviselője, de még támogatója sem lehetne. Morvai Krisztina is éppen, hogy elkezdett közeledni flamand és osztrák képviselőtársai felé, egyből szembesült azzal: új és régi barátai között bizony választania kell.) Ez tehát az alapvető és kibékíthetetlen ellentéteket szülő különbség az Elbától, vasfüggönytől, Trieszt-Szentpétervár tengelytől keletre és nyugatra működő, a kétféle szélsőjobboldaliság között.

Mindennek a tanulsága: Norvégiában egyetlen lövöldözés után nemzeti gyászba borul az ország, míg Magyarországon kilenc sem volt elég egy nagyobb megrendüléshez. Igaz, a magyarországi romagyilkosságokban „csak” hat ember halt meg – de akkor mekkora legyen azon, pusztán származás, bőrszín, vallás, demokratikus politikai nézet, szexuális orientáció vagy puszta antipátia miatt elvett emberi életek száma, amitől fölfelé azt már soknak mondhatjuk? Véleményem szerint x=1. Pont.
Annyi különbség persze van, hogy Magyarországon elő nem fordulhatna, hogy egy magányos ámokfutó valahová csak úgy besétáljon, egyenruhában vagy bármilyen másban, majd hetvenhét embert lemészároljon, anélkül, hogy bárki közbelépne. És nem azért, mert ne akadnának elegen, akik ugyanezt szíves örömest megtennék. Hanem mert minálunk – a Magyar Gárda 2005-ös megalakulása, illetve a szélsőjobb horda 2006. őszi randalírozás után – a náciveszély már elérte azt a szintet, hogy megfelelő biztonsági intézkedések nélkül bele se lehet vágni egy tömegrendezvénybe, főleg egy olyanba, ami az ilyen agyatlanoknak potenciális célpontként szolgálhat.

Ám Norvégiában ilyen veszély eddig föl sem merült. Július 22-én több ember esett gyilkosság áldozatául, mint a második világháború óta összesen az országban. Arról se feledkezzünk meg, hogy ők nem csak a norvég nép gyermekei, hanem a világ baloldali fiataljainak elvtársai, barátai is voltak. Túlzás nélkül kijelenthetjük: Norvégia eddig a béke és nyugalom szigete volt – de most már soha nem lesz ugyanaz az ország. A norvégiai mészáros ennek vetett véget hosszú időre.

  •  
  •  
  •  
  •