Orbán és liberalizmus jegyesek, minden külön értesítés helyett!

A polgári demokrácia, a politikai rendszer, melyet szeretnek a legfejlettebbnek mondani csúnya válságát éli. Egyre több helyen fordul át tekintélyelvű, nyíltan emberellenes, azaz fasisztoid diktatúrába. A keretek megmaradnak ugyan, van választás és ellenzék, de mindez csupán az illúzió része, mert a rendszer lényege a “változtathatóság” megszűnik.

A “szerencsésebbeknek” szerethetőnek tűnő politikai manipulátor egy Trudeau vagy egy Macron jut (a tömeg “szépségfetisizmusa”), a többieknek maradnak a negatív emberi és politikai tulajdonságokból, azaz mezei bunkóságból, büszkén vállalt tolvajságból és embertelenségből politikai tőkét kovácsoló politikai maffiózók, mint Orbán vagy Trump.

A kapitalizmus egyik alapproblémája, hogy egyik válságból a másikba jut és nincs ez másként a kapitalista rendszert kiszolgáló politikai rendszerrel, a polgári demokráciával sem.

A tőke profitéhségének nincs határa, így előbb-utóbb olyan politikára van szüksége, amely ehhez a folyamatosan növekvő kizsákmányolási elváráshoz a leginkább igazodni tud. A kapitalizmus polgári demokráciájában a “magántulajdon szentsége és a tiszta verseny” miatt a legszabadabb kezet kell adni a bankoknak, a végrehajtóknak és mindazoknak, akik bármi áron haszonra kívánnak szert tenni mások rovására. Ebben a rendszerben a polgári demokrácia keretet ad mindenhez, azaz törvényesen lehet otthontalanná tenni százezreket, generációkón átívelően eladósítani családokat pusztán azért, hogy legyen hol lakjanak.

Amikor a kapitalista gazdasági rendszer válik hivatalossá, akkor ez a legtöbbször együtt jár progresszívnak tűnő politikai fordulattal. Sok párt alakul, az emberek mozgalmilag aktívak lesznek, még a baloldaliak is bedőlnek a sokszínűség illúziójának és elhiszik, hogy együtt lehet, sőt kell élni a kapitalista kizsákmányolással és elhiszik, hogy ebben a rendszerben lehet szociális, azaz népbarát fordulatot végrehajtani. Aztán a politikai sokszínűség kezd szürkeségbe váltani, mert a politikában csakúgy mint minden más területen a pénz lesz a domináns. A mozgalmi aktivizmust felváltja az óriásplakát, a fizetett hirdetés, a politikai manipuláció száz formája. Néphülyítésre képzett szakemberek kezdik tematizálni, hogy mi történjen a politikai közbeszédben, gumicsontok kerülnek a valós problémák helyére és a korábban sok tízezer politikailag aktív polgárból néhány száz fős hivatásos, azaz pénzért, sok pénzért dolgozó politikusi elit marad. A kapitalista gazdasági és politikai rendszerek rohadása és válság felé rohanása együtt halad. Minden nappal nő a vesztesek száma, akik a társadalom peremére szorulnak és képtelenek otthont fenntartani, gyermekeket nevelni. Ők azok, akik utcára szorulnak, akik közösségi ellátásokból tartják fenn magukat, azaz mások jóindulatától függ puszta létük is. A kapitalista vagy miként önmagát hívja, a polgári demokrácia kezdeti szakaszában alapvetően liberális, azaz humanista elveket még büszkén vállaló politikusok dominálnak. A rendszer egészét nem befolyásoló intézkedésekkel fordulnak a leszakadók irányába. Jut alamizsna, egy tányér leves és élhet az utcán az otthon nélkül maradt ember. Sokan gondolják azt, hogy ez a “szociális demokrácia” egy tartós alternatíva. Nem, ez nem több, mint egy átmeneti állapot a nyílt fasizmusba, amikor a válság felé rohanó gazdasági rendszer képtelen fenntartani magát a nyílt vagy alig burkolt diktatúra nélkül. Mert amikor a társadalom mind szélesebb tömegei kerülnek a nyomor szélére és nem jut plusz pénz a helyzetük javítására, akkor marad a manipuláció. Elsősorban a legszerencsétlenebb áldozatok bűnbakká tétele. A politikában egyre nagyobb teret kap a kollekív gyűlöletet büszkén vállaló hang, az ilyen-olyan kissebbségeket támadó politikai alternatíva. A korábban domináns (szociál)liberális politika elgyengül, képviselői pedig tartós ellenzékiségbe szorulnak. Elsúlytalanodásuk után örömmel vállalják a politikai boxzsák szerepet is, látszólag ők képviselnek mindent, ami ellen a hatalmat megszerző fasisztoid politikusok küzdenek. Megölelik a migránst, szendviccsel szaladnak a hajléktalanhoz, testükkel óvják a kilakoltatott család otthonát, majd elegáns konferenciákon tolják be a kaszinótojást és hangoztatják, hogy mennyire fontos a magántulajdon szentsége. Azé a magántulajdoné, amely profitéhsége miatt már régesrég a fasiszta politikusokat segíti, mert ők sokkal hatékonyabban szolgálják ki a tőkét. Míg a liberális szór morzsát a nyomorultaknak, addig a jobboldali vagy nevén nevezve a fasiszta gumibottal lakatja jól őket.

Miközben tehát azt gondoljuk, hogy az elnyomó és egyre embertelenebbá váló hatalom képviselőivel szemben csak a liberálisok állnak, aközben az igazság az, hogy ez egy sárkány két feje és egyik mellé sem állhatunk oda. Ráaádsul utóbbi az előbbinek természetes folyománya. Az előbb szociálisan elkötelezettnek tűnő köztársaságot szükségszerűen váltja az előbb álcázott majd mind büszkébb fasiszta diktatúra. Mindkét rendszerben ellenség a dolgozók kollektív érdekképviselete, szőnyeg alá söprik a szociális követeléseket és bárkit bármikor megfoszthatnak mindenétől, ha a profitérdek azt kívánja. Mindkét rendszerben mérhetetlen precizitással tartanak számon egekbe vert adósságokat és azt ugyanilyen precizitással hajtják be, ha arra lehetőség adódik. Mindeközben egy minimálbéres munkás több adót fizet, mint egy multinacionális cég, amely adótanácsadók tucatjait foglalkoztatva optimalizálja, azaz írja nullára adóterheit.

A kapitalista keretek közt fenntartott polgári demokrácia csak látszólag demokratikus. Olyan rendszert, ahol tisztázhatatlan eredetű pénzek tűnhetnek fel, mely bolond fogadja el demokratikusnak? Tényleg azt gondolja valaki, hogy az önmagukat bebetonozó politikai maffiózókat el lehet kergetni saját szabályaik szerint? A polgári demokrácia válsága szükségszerűen jut el odáig, hogy önmaga karikatúrája lesz és manipulált biodíszletté válik az ellenzéki aktivista is az összes választópolgárral együtt. A kapitalizmus válságának mellékterméke a politikai rendszer válsága. Ahogy a tőkefelhalmozás törvényszerűségei miatt a javaknak mind nagyobb része lesz mind kevesebbeké, úgy a politikában is lezajlik a hatalom koncentrálódása, monopolhelyzet kialakulása a szentnek mondott “verseny” felszámolása.

A hatalmat megszerző politikai elitek elleni küzdelem elválaszthatatlan azon rendszer elleni küzdelemtől, amelyet kiszolgálnak. A mostani diktatúra elleni küzdelem nem lehet más, mint radikális marxista, amely zászlajára tűzi a szociális forradalom követeléseit, munka alapú jövedelmet, fűtött otthont, egyenlőséget követleve a mindenféle javak elosztása során, mindenkinek. Az az ember, aki a jólét utolsó illúzióját a polgári demokrácia liberális szakaszában vesztette el, nem fog visszavágyni oda. Ezért sem képzelhető el, hogy az önmagát gondoskodónak beállító jobboldali vagy fasiszta rendszerből lenne visszalépés a liberálisba. A többségben ugyanis ez gyakran mélyebb sebet hagyott, mint az azt követő.

A kérdés természetesen ma is adott: Mi a teendő? Merre, kikkel és miként mozduljunk? Ha céljaink forradalmiak, akkor annak támogatásához szükség van a forradalmi követeléseket hirdetők mellett a mind népesebb forradalmi tömegre is. Ma közéletileg és politikailag talán tízezer ember aktív Magyarországon. Közülük se mindenki mondható ellenzékinek. Az a liberális például semmiképp, aki Orbánéhoz hasonló antikommunista közhelyekkel hülyíti a társadalmat. A politikailag és gazdaságilag egyaránt rendszerkritikus ellenzéki alternatívának elsősorban tömegbázisra van szüksége. Sok százezer olyan emberre, aki tisztában van vele, hogy markánsan közösségi alapú,  antikapialista és antifasiszta elvek mentén felépített politikai szisztéma kell felváltsa a minden körülmények közt fasizmusba forduló polgári demokrata rendszert.

KaImár Szilárd