Pártalapítók és „anarkisták”

Az előző lapszámokban bemutattuk a magyarországi munkások mozgalmainak indulását. A már 1848-ban vörös republikánusként tevékenykedő Táncsics Mihály munkásságát, majd azokat a mozgalmakat, amelyek kezdetlegesen, de meghonosították a munkás érdekképviselet fejlettebb formáit.

Magyarország abban időszakban még lépést tudott tartanai Európa haladó mozgalmaival elsősorban annak köszönhetően, hogy nagyszámú külföldi munkás érkezett hazánkba a XIX. század második felében. Többségük nem csupán a kedvezőbb fizetés reményében jött hozzánk, hanem azért is, mert szülőhazájukban politikai tevékenységük miatt üldözték őket.

A magyar munkások első komolyabb szervezete, az Általános Munkásegylet 1872-ig tudott vezető erő lenni. Az 1871. évi párizsi kommün, a munkás néphatalomhoz jutása riasztóan hatott a magyar kormányra is, amely koholt vádakkal állította bíróság elé a magyarországi munkásvezetőket. A polgári erők kiállásának köszönhetően az akkori „hűtlenségi perben” felmentő ítéletek születtek, de nyugodt szervezkedésre már nem nyílt lehetőség a hatalom folyamatos és kemény fellépése miatt.

Fordulatot csak 1875 tudott hozni. Ekkor az I. Internacionálé magyar tagja, Farkas Károly munkásgyűlést hív össze, ahol kimondták a Magyarországi Munkáspárt megalakulását, amelyet a kormány természetesen azonnal fel is oszlat. Igazán nagy fejtörést nem is ez a kísérlet okozza a hatalom illetékeseinek, hanem az, hogy az osztrák hatóságok 1876-ban elfogják Frankel Leót. Azt a munkásvezetőt, aki ötvöstanoncként indult Óbudáról és a szakmai haladás mellett a mozgalomban is haladó pályára állt. 1867-től élt Párizsban, ahol a már említett kommün egyik vezetője lett, ami miatt a francia hatóságok a példátlanul kegyetlen megtorlás időszakában őt is halálra ítélték, de még idejében Svájcba tudott szökni. Frankel az elméleti mozgalmi munkában is az egyre erősebb nemzetközi munkásmozgalom élvonalába tartozott. Barátjaként tartotta őt számon Marx és Engels is, de elvileg is egy irányba tartott velük. Amikor a munkásmozgalom az anarchisták és a szocialisták szakadásához, külön útra téréséhez érkezett, markánsan Marx mellett tört lándzsát Bakunyin ellenében.

Frankelt eredetileg Ausztria ki akarta adni a francia hatóságoknak, hogy kivégezzék, de nem merték megtenni, mert biztosra vehették, hogy ebben az esetben példátlanul nagy zavargások törtek volna ki a Monarchia, sőt Európa minden államában. Ezért inkább úgy döntöttek, hogy a foglyot Magyarországra toloncolják. Itt, a szigorú rendőri megfigyelés dacára, azonnal bekapcsolódott a mozgalmi munkába.

Frankel forradalmi múltja ellenére mérsékelt, de a korbeli viszonyok közepette radikális mozgalmat épített. Jó kapcsolatba került az országgyűlési ellenzék baloldalával. Célként az első időszakban nem is a munkásmozgalom alapvető követeléseit határozták meg, hanem a választói jogosultság bővítését. Ebben az időszakban még az ország népességének csupán töredékének volt választójoga. Az Európában erősödő szociáldemokrata mozgalom jó érzékkel az általános, azaz minden felnőttre kiterjedő választójogot határozta meg célként. Alapelvük szerint ezzel Marx követői hatalomhoz juthatnának, proletárforradalom nélkül is megszerezhetnék a hatalmat és megvalósíthatnák politikai céljaikat.

Frankel is úgy látta, ezen a területen van lehetőség, de szinte az első perctől sok ellenzője akadt, akik attól féltek, hogy a választójogért való küzdelem miatt indokolatlanul háttérbe szorulnak a hagyományos munkáskövetelések: az általános betegbiztosítás, a munkaidő csökkentése, a munkakörülmények javítása, a bérezés helyzete. Vezetőjük, a már korábban is aktív Külföldi Viktor, a Frankel által meghatározott mozgalomból kiszorulva 1877.májusában kiadja a máig létező Népszava című lapot kezdetben hetente, majd hetente háromszor.

Frankel elvállalja a Munkás Heti Krónika szerkesztését, amit Marx is helyesel, majd 1878 áprilisában megalapítják a Nemválasztók Pártját. Azért ezt a nevet választják, mert vélekedésük szerint csak ezt engedélyezi a hatalom. A kormányzat valóban elfogadja a pártot, de alapszervezetek működését megtiltja, ezért az elnökség különleges módon szerez bázist a pártnak, szakegyleteket és betegsegélyező pénztárakat szervez.

Néhány hónappal később, 1878 júniusában Külföldi Viktor is pártot alapít Magyarországi Munkáspárt néven.

A következő időszakban komoly az igény az egyesülésre, de míg Frankel Leó pártja támogatja a parlamenti ellenzéket, Külföldi Viktor elzárkózik a Kossuth elveit követő Függetlenségi Párt balszárnyától is. Frankel véleménye szerint a diktatórikus eszközöket alkalmazó kormányzat ellen hatékonyan kell küzdeni akár úgy is, hogy polgári erőkkel fognak össze a munkáspártok.

A vita végére 1880-ban kerül pont. Ekkor a két párt tagságának engedve a vezetők egyesítik erőiket. 113 küldött Magyarországi Általános Munkáspárt néven kezd a közös munkába. Elfogadott programjukban követelik az általános és titkos választójogot, az egyesülési és sajtószabadságot, a munkaidő maximalizálását napi tíz órában, a gyermekmunka betiltását, a férfiak és nők közötti bérezési egyenlőséget. A kormány ugyan nem engedte, hogy elnökséget válasszanak, ezért csak egy állandó testület végezte az irányító munkát. Kifejezve ezzel is az utókor tiszteletét, ide is leírjuk azok nevét, akik a két pártot ebben képviselték. A Nemválasztók Pártjából Frankel Leó, Ihrlinger Antal, Politzer Zsigmond, Csillag Zsigmond dr. Kürschner Jakab. A Magyarországi Munkáspártból Csorba Gézának és Kupa Árpádnak jutott meghatározó szerep. Az egyesülés nagy vesztese a Népszavát megalapító Külföldi Viktor lett.

Az egyesült munkáspártot a kormány még kevésbé nézte jó szemmel, mint elődeit, ezért a legváltozatosabb módon próbálta ellehetetleníteni munkáját. A mozgalomnak ekkor két, folyamatosan megjelenő lapja volt. A Csorba Géza által szerkesztett Népszava és Frankel Leó német nyelvű Arbeiter Wochen-Chronikja. Fontos, hogy ebben az időszakban a hazai munkásság körében jelentős a külföldiek aránya, ezért ebben az időszakban még kétnyelvű a mozgalom. A lapok németül és magyarul jelennek meg, miként az előadásokat is így tartják. Sajnálatos, de meg kell jegyezni, hogy ebben az időszakban, a korszellemhez igazodva, gyakran felüti fejét a nacionalizmus, és egyre szélesedő törésvonalat teremt a munkásmozgalmon belül. Kezdetben csak lehurrogják a németül felszólalókat, később támadják is azokat, akik nem magyarul szólalnak fel munkásgyűléseken. Frankel, igazodva Marx iránymutatásához, határozottan a munkásmozgalom nemzetközisége, az internacionalizmus mellett foglal állást. Osztják azt az álláspontot, hogy a munkások valódi erejét a nemzeti határokon átívelő szolidaritás adja és legnagyobb ellensége a hatékony küzdelemnek az, ha egymás ellen fordulnak a munkások. Ennek az álláspontnak az igazságát legjobban a XX. század mutatta meg, amikor a kapitalizmussal összefogó fasizmus, majd a nácizmus munkásbarátnak hazudott, de valójában szélsőségesen elnyomó rendszerei a pusztulásba hajtották a világ népeit.

Visszakanyarodva mozgalmunk korai történetéhez látni kell, hogy a munkások erősödő politikai képviselete kemény fellépésre kényszerítette a kormányzatot. A Magyarországi Általános Munkáspárt második kongresszusa előtt 1881 júniusában koholt vádakkal letartóztatták Frankel Leót. A pártvezetés nélküle is folytatja a munkát, de kevésbé radikálisan, mint azt a kommün egykori vezetőjének irányításával tették. Az 1883-ban szabadon engedett Frankelt a hatóságok folyamatosan zaklatják, pártjában sem érzi otthon magát, ezért úgy dönt, hogy visszaköltözik Párizsba, ahol élete végéig ismét meghatározó alakja lett a francia és a nemzetközi munkásmozgalomnak. 1896-ban halt meg, temetésén több ezer munkás volt jelen, sírja máig baloldaliak kedvelt „zarándokhelye”. Magyarországról nem egyedül ment el, olyan kiváló mozgalmárok követték, mint Politzer Zsigmond, aki másfél évtizeddel korábban csatlakozott a minden baloldali szervezet elődjének tekintett Általános Munkásegylethez és több munkáslapot is szerkesztett, eleinte Táncsics Mihállyal közösen.

Frankel távozása után a munkások politikai képviseletét ellátó Magyarországi Általános Munkáspárt mérsékelt, klasszikus szociáldemokrata működést folytatott. Ezt persze ne vessük az akkori vezetők szemére. Már az egyesülési kongresszus is kimondta, hogy mihelyst arra lehetőség adódik, azaz a kormányzat nem tiltja, felveszik a Szociáldemokrata Párt nevet. Erre kilenc évet kellett várniuk. A szociáldemokrata időszak, az első világháború végéig tartó szakasza a munkásmozgalomnak mindmáig az egyik legdicsőségesebb fejezete, de erről majd egy későbbi számban.

Itt be is fejezhetnénk egy korszak történéseinek ismertetését, ha követnénk az elmúlt majd másfél évszázad hivatalos történetírásának alapelveit, de nem lehetünk igazságtalanok. Magyarországon ebben az időszakban, azaz az 1881-től 1884-ig, nem csak az említett politikai vezetők és pártjaik tűntek fel a munkásmozgalmi küzdelem színpadán. Meg kell említeni azokat a radikális szocialistákat, akik elégedetlenek voltak a Magyarországi Általános Munkáspárt mérsékelt hangvételével és a szociáldemokrata irány helyett a forradalmi utat kívánták követni. Erősödésükben nagy szerepe volt az ekkor megerősödő anarchista mozgalomnak.

Ebben az időszakban Európa több országában az anarchista mozgalom irányába forduló szocialisták több merényletet hajtanak végre. Németországból, Ausztriából tömegesen utasítják ki azokat, akik kapcsolódnak vagy vélhetően kapcsolódnak ehhez a radikális mozgalomhoz. Ezek az emberek jelentős számban telepednek le Magyarországon, itteni elvbarátaik mindenben segítik őket. Ennek is köszönhető a forradalmi vonulat megerősödése, amely elutasítja a polgári demokratikus rendszer minden formáját és a munkásság erőszakos hatalomszerzését hirdeti. 1881-ben alapított szervezetük gyorsan erősödött. Vezetőik Práger Ármin, Heckmann István, Nagy Ágoston, Braun Lipót voltak. Saját magyar nyelvű lapjuk Népakarat címen jelent meg.

A Magyarországi Általános Munkáspártot nemcsak szóval, tettekkel is támadják. Aktivistáik gyakran verik szét a konkurencia pártgyűléseit, persze a másik oldal sem tétlen. A Népszava folyamatosan támadja a radikálisokat szemükre vetve, hogy erőszakpárti magatartásuk csak árt a munkások ügyének. Valóban, a már említett európai anarchista terrorhullámot, mint a munkások egyik fontos eszközét a hatalom megszerzése során, a Népakarat Magyarországon is propagálni kezdi. Bombák házilagos készítésének receptjei jelennek meg, sőt nyílt felhívások is terrorcselekmények végrehajtására: „… a következő eszközöket ajánljuk a függetlenséged elérésére: gyújtogatás, adómegtagadás, középületek légberöpítése, közpénztárak kirablása, felsőbb hivatalnokok, katonák, gyárosok, rendőrök stb. meggyilkolása, mi már a közelebbi koronázási ünnepélyek alatt megkezdendő, mihelyt megadják alulírottak a jelt akár gyilkossággal, akár más hasonló tettel!”

A radikalizmus növekvő népszerűsége miatt a kormányzat lépésre szánja el magát, amelyet az is indokolttá tesz, hogy a politikai gyűléseken akkoriban kötelezően megjelenő rendőrt Szalay Andrásnak, a radikális szocialisták vezetőjének utasítására a jelenlevők lefegyverezték, megverték és elzavarták. Alig két héttel később országos razzia indult, amelynek során lehetetlenné tették az anarchizmus irányába elmozduló baloldali munkások szervezkedését.

Ez a razzia nemzetközi akció része volt, amelyre egy bécsi rablógyilkosság adott okot. Eisert bankárt állítólag anarchisták támadták meg és életveszélyesen megsebesítették, egyik gyerekét és a nevelőnőt meggyilkolták. Néhány nappal később az ügyben eljáró nyomozót is megölték, aki állítólag halála előtt részletesen megírta, hogy „anarkisták” hajtották végre a gyilkosságot, amit az bizonyít, hogy a helyszíni vizsgálat után ő még talált egy „anarkista” szórólapot, amelybe az egyik elkövető törölte véres kezét.

A nyilvánvalóan koncepciós eljárást a munkások többsége provokációnak tartotta, aminek egyetlen célja a radikális munkásmozgalom lejáratása és felszámolása volt. A korabeli sajtó azonban jól hangolta a közvéleményt, így Európa legtöbb országában lecsaptak az „anarkista” szervezetekre. Budapesten sem történt ez másként. A Népakarat szerkesztőjét, Práger Ármint éppen akkor tartóztatták le, amikor a bécsi rablógyilkosságból származó ékszereket próbált elzálogosítani. Hat év börtönre ítélték, amit legharsányabban a Népszava ünnepelt. A polgári liberálisok egyik vezető politikusa, Eötvös Károly a nyilvánvalónak tűnő jogtalanság miatt felszólalt Práger mellett. Bécsben még halálos ítéleteket is végrehajtottak az ügy kapcsán, Budapesten egy meghatározó személy bebörtönzésével is megelégedtek, illetve a radikális szocialisták, az „anarkisták” többi vezetőjét az ország különböző városaiba költöztették, ahonnan már képtelenek voltak forradalmi tevékenységüket folytatni.

A börtönkórházban meghalt a huszonhat éves Szalay András, a magyar munkásmozgalom első mártírja.


  •  
  •  
  •  
  •