Radikalizmus vagy refeudalizáció?

Szent-Istvan

 

Államalapító királyunk ünnepe alkalom arra, hogy elmerengjünk életművének máig hatóan érvényes üzenete felett. Szent István története jóformán közismert a széles közönség előtt, ha nem is a szorgos történelemtanárok igyekezete, hanem a nevét viselő rockopera nyomán. Az unalomig ismert részleteket érdemes azonban ismételten, kissé másfelől megközelítenünk.

Elsősorban arra a kérdésre kell válaszolnunk: mit jelképez ma Szent István? Kultusza hogyan viszonyul a történelmi Istvánhoz és harmadszor: ez a kultusz kifejezi-e a sokat hangoztatott „nemzeti egységet” vagy sem.

 

„Én, a Gyula, meg az Ottó…”

A történelmi István értékeléséhez érdemes visszakanyarodnunk a magyarság Kárpát-medencei megtelepedéséhez. Romantikus történetírásunk nagyvonalúan csak „kalandozások korának” nevezi a X. századi magyar rabló és zsákmányoló hadjáratokat, amik elsősorban a bomló törzsi keretek nyomán felszínre került társadalmi átrendeződés és válság levezetője volt. Ugyanez más népeknél is lezajlott, gondoljuk csak a vikingekre.

A X. században a törzsszövetség voltaképpen felbomlott, egykorú kútfők leírják, hogy a nagyfejedelmeknek – Árpád leszármazottainak – nincs szava a törzsfők körében, így fordulhatott elő, hogy egyes törzsek nyugatra, míg mások éppen délre, Bizánc felé vezettek hadjáratokat. Ezt mi sem mutatja jobban, mint Bulcsú vezér szerepe, aki horkaként (a hadak harmadik vezetője a fejedelem és a gyula után) befolyásos és aktív szerepet vitt a különféle portyák megszervezésében és lebonyolításában. De ugyancsak beszédes adat, hogy Termacsu és Gyula bizánci megkeresztelkedése után Hierotheosz térítőpüspök nem a nagyfejedelem, hanem Gyula területén, Erdélyben kezdte meg tevékenységét. A Lech mezején 955-ben és a 970-ben arkadiupolisznál elszenvedett vereségek egyértelművé tették, hogy a magyarság válaszút elé érkezett.

Az új fejedelem, Géza jó politikai érzékkel 12 magyar és bolgár (!) előkelőt küldött követségbe a 973-es quedlingburgi birodalmi gyűlésbe – de személyesen nem ment el. Ez jelzés volt Ottó számára, miszerint azonos rangúnak és független uralkodónak tartja magát megerősödő német szomszédjával szemben.

A „nyugati nyitást” geopolitikai érvek magyarázták: az Árpádok szállásterülete Nyugat-Magyarország, közelebbről a Dunántúl volt, így elsősorban a németekkel kellett békére törekednie. Másrészt apósa, Gyula, mint említettük már korábban tapogatódzott Bizánc irányába. Harmadrészt a nyugati birodalom Bizánccal szemben zavarosabb politikai képletnek számított, így számára nagyobb mozgástér volt ezzel biztosítva.

Géza átmeneti figura volt, bár püspököt és papokat hívott a területére és egyházakat alapított, a pogányság „átmentését” szerette volna – ezt mi sem tükrözi jobban, elég hatalmas érezte magát, hogy egyszerre két Istennek áldozzon. A források szerint a kereszténység terjesztésében elsősorban Sarolta jeleskedett – hiszen a nőkre általában jobban hatottak és hatnak a különféle vallási áramlatok akkor és azóta is.

Hunniából Pannóniába


A történelmi István király portréjának megrajzolásakor a szerény tollforgató két nehézségbe is ütközik: egyfelől a források szűkös volta, másfelől a nagyon is jelenlévő régebbi és újabb kultuszok között nehéz eligazodnunk. Hogy a problémát érzékeltessük: Szent István korából mindössze 10 azaz tíz oklevelünk marad fenn, ebből 6 későbbi hamisítvány, 2 későbbi átirat, egy görög nyelvű és vitatott, egy latin nyelvű és szintén vitatott.

Mint ismeretes István uralkodását a Koppánnyal kirobbant családi viszállyal kezdte, aminek eredményeképpen a lázadó nagybácsi egy darabját elküldte a másik nagybácsinak Erdélybe. A véres csonk Gyula számára kinyilvánította, hogy István úr a maga portáján.

Az ország kikovácsolása és a pogány magyarság megtérése ugyanis nem fejeződött be Koppány legyőzésével. 997-ben István jóformán az Árpádok birtokain uralkodott, ez a Kárpát-medence nyugati részét jelentette. Koppány darabjait Esztergom, Győr és Veszprém kapta meg, ez mutatja és kijelöli meddig és merre terjedt az Árpádok hatalma.

A magyar államszervezés ugyanis nemcsak kizárólag a nagyfejedelem udvarában indult meg, hanem jóformán minden törzsfő udvarában előrehaladott. Minden törzsben megindult a vagyoni differenciálódás, a szabadok lesüllyedésének és ezzel párhuzamosan a fegyveres kíséret megerősödésének folyamata. Van olyan forrás, ami már a X. század közepén az egyes törzsekben a közszabadok alávetéséről tudósít.

Ez az államszervezést annyiban segítette, hogy a nemzetségi-vérségi kapcsolatok már felbomlottak, így a magyar állam kikovácsolása nem speciális magyar úton, de nem is „idegen importként”, nem a külföldi minták szolgai másolásával történt. Visszakanyarodva: a hétmagyarokhoz nyolcadikként csatlakozó kabar törzzsel házasság útján békélt meg, az Abák területe, Észak-Kelet Magyarország megnyílt az uralkodó előtt.

1003-ban meghalt István anyja, Sarolta. A király – a gyászévet sem megvárva – még abban az évben megindult az említett másik nagybácsi ellen, mert a „családi ügyeket” minél gyorsabban igyekezett rendezni. A források ismételten beszédesek, mert Gyulát „királynak”, területét „országnak” nevezik.

1008-ban a Délkelet-Dunántúlon élő fekete magyarok hódoltak meg– róluk meglehetősen sok vita folyt a szakirodalomban. A győzelem eredménye a pécsi püspökség alapítása a következő évben és talán a kalocsai érsekség felállítása lett.

Dél-Erdélyből a bolgárokat kellett kiszorítani, mert Keán személyében egy szláv állam kezdett megszerveződni a térségben. Ugyancsak hosszú harcok során sikerült leverni a keresztényként hét feleséget tartó Ajtonyt – a források hercegnek, területét ismételten külön országnak nevezik és végül. Ennek bizonyítéka az utolsóként felállított Csanádi püspökség, élén Gellérttel 1030-ban.

A térítésekről elmondható, hogy inkább békésen, mintsem erőszakkal történtek. Ennek okát a korabeli kútfők szerint következő három okban kell keresnünk: 1. magyarok toleránsak voltak más vallásokkal szemben 2. az ősi magyar hitvilág a totemisztikus sámánhit lehetett, ennek kezdetleges szintje szintén segítette a térítést 3. a papok a régi vallás és az új hit összeegyeztetésére törekedtek, így valószínűleg az ősanya-kultusz nyert új formát a Mária-kultuszban.

Természetesen a munka nem ment könnyen. A templomokba szép szóval vagy erőszakkal kényszerített nép az idegen papok idegen beszédét nemigen érthette, ezért törvényt is kellett hozni azok ellen akik „a misemondás ideje alatt egymás között suttognak, egyebeket léha fecsegéssel zavarnak”…

Hunniából Pannóniába rögös út vezetett, István jóformán egész életét erre áldozta, ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy Szent István királyunk személyében az első radikális államférfit tisztelhetjük, aki bátran szakított a pogánysággal, a régi renddel és erkölcsökkel az új reményében. Országát több hatás: bizánci, római, német és frank érte, a kor „legmodernebb” viszonyait vette mintául, holott országa valójában a VI-VII. századi Meroving-korszak társadalmát és politikai berendezkedését produkálta.

Az alapul vett mintákat nem mechanikusan és nem szolgai módon másolta egyet kiemelve és abszolutizálva a létező modellek közül. Ha úgy tetszik kora poszt-modern politikai diskurzusát egy klasszikus modern politikai diskurzusra váltotta. Ennek legnagyszerűbb és legegyedibb alkotása a sokat idézett, de kevésbé megértett Intelmek. A királytükör addigra jó 40 éve már „kiment a divatból”, István azonban arra használta, hogy a császár és Róma között alkotó módon egyensúlyozzon vele, miként „apostoli király” felhatalmazásával. Erről azonban később.

K kalocsai kiralyfej„Ez a szent király, aki a tízezresről figyel”


A történelmi István képének megrajzolása után rátérhetünk a szent király alakja köré szerveződött kultusz tárgyalására. Szent István kultuszának két sarkaltos eleme a „Szent Korona” és a „szentistváni Magyarország” gondolata. István alakja ezzel voltaképpen eszközévé válik egy olcsón áthallásos portékának, ami különféle kalandorok igyekeznek politikai aprópénzre váltani.

Mint ismeretes még az első Orbán-kormány törvényt alkotott a Szent Koronáról, miszerint: a „Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban”.Kiemelve a hangsúly.

A kormányzó jobboldal a koronát országjelképnek tartja, ami az ország ezeréves folyamatosságát hivatott jelképezni és annak idején a címer-vitában is ezért került a címerre.

Szent Koronánk, mint ismeretes, de nem eléggé hangoztatott, nem István korában készült és ezért az Államalapító nem is viselte. Egy női koronából (!) és egy ereklyetartóból kovácsoltatta össze Könyves Kálmán királyunk, aki egy rafinált húzással ezzel átruházta István apostoli hatalmát utódaira. Az apostoli cím azt jelentette, hogy a király szabadon alapíthatott egyházakat és nevezhetett ki főpapokat. A címet később még a Habsburgok is viselték, ebben a minőségükben osztották fel az Egri püspökséget, amit kárpótlásul érseki rangra emeltek.

A korona a „vegyesházi királyok” alatt tett szert komolyabb jelentőségre, még később pedig Mátyás halála után kialakuló „rendi köztársaságban” és csonkán Erdélyben is. Nem magyar sajátosság ez, ugyanez a modell érvényesült Csehországban és Lengyelországban is. Ez voltaképpen a kisnemesség uralmi formája volt. Sajátos elv szerint működött: A királynak külföldinek kellett lennie, hogy ne legyen „házi hatalma” nemességgel szemben. Ugyanakkor azonban Magyarországon kellett székelnie, hogy az ország ne kerüljön idegen uralom alá. Ez a rendszer biztosította, hogy a királyok bábok legyenek a kisnemesség kezében. Ekkor vált a korona országszimbólummá. A szimbólum tartalma az volt, hogy a király nem örökletesen birtokolja a trónt, hanem a királyi felhatalmazást a nemesség kezéből kapta. Ennek volt szimbóluma a „Szent Korona”.

A nemesi köztársaság életképtelen politikai modell volt, és mind a három országban, ahol létezett, katasztrófába torkollott. Magyarországon Mohácshoz, Csehországban a Fehérhegyhez és a cseh nemesség kiirtásához, végül pedig Lengyelországban az ország felosztásához vezetett. A korona és az ezt a helyzetet ideológiába foglaló régi-új Szent Korona-tan ennek a katasztrófa-modellnek a szimbóluma, éppen ezért, nem képviselheti az ország egységét, a magyarság egységét meg pláne nem.

A korona, mint a függetlenség szimbóluma, a XVIII. században bírt némi érvénnyel. Csak akkor. A Habsburg uralkodó az uralkodói önkényuralmat képviselte a magyar rendekkel szemben. Ez akkor valóban idegen elnyomás volt. A kurucoskodó rendek a koronát szegezték szembe a dinasztiával, mint a rendi államiság jelképét. A korona jelképezte azt a követelést, hogy az uralkodó nem szüntetheti meg a magyar rendek különállását, és nem olvaszthatja be Magyarországot az összbirodalomba. Érvénye II. Józseffel és 1867-tel voltaképpen lejárt.

A jogerőre emelt és a címerbe helyezett korona elsődleges és mai jelentése, hogy a Trianonban elcsatolt területek „történelmileg” továbbra is a magyar állam részét képezik. A korona jogi helyének meghatározása kifejezi azt a szándékot, hogy a magyar jobboldal változatlanul igényt tart a Trianonban elcsatolt területekre. Ezek a „Szent Korona” alá tartozó „szentistváni” államterületek – a mindent vissza! jelszavának meglehetősen szofisztikált kifejtése.

Szent István ma része a kormánypárt történelmi kozmológiájának, aminek központi eleme Trianon. A Fidesz olvasatában innen indul ki és ide érkezik minden történet és minden történelemmagyarázó elv. Szent István királyunk ennek a mítosznak az egyik része, miszerint Trianonban a XIX. századi „szentistváni” Magyarország bukását láttatja a kormány kurzustörténészein keresztül. A kultusz a „puha revízió” sajátos eszköze.

István említett Intelmeit szintén a XIX. század óta emelik történelmi mítosszá. Az Intelmekbe minden alap nélkül vetítik vissza a történelmi Magyarország soknépű voltának problémáját. Az egykori fejedelemtükör, az uralkodás elveit összefoglaló traktátus a sokat idézett mondattal azt nyilvánította ki, hogy egy király annál nagyobb uralkodó, minél több nép felett uralkodik. Mint említettük a nyolc honfoglaló törzs egyike, idegen volt, vezetői pedig valószínűleg zsidó vallásúak lehettek. Már Taksony alatt megindult a besenyők beköltözése, hogy az itt talált szláv lakosságról ne is beszéljünk. A középkor folyamán az idegen népek beköltözése folyamatos volt, 1535-ben Eger környékén franciák éltek. A középkorban még nem voltak nemzetek, a középkori ország nem nemzeti állam. Összetartó ereje a dinasztia által megjelenített hatalmi központ volt, nem valamiféle „nemzeti egység”.

Hamis és torz István-mítosz az, amely az Intelmekből azt olvassa ki, hogy a magyar sajátosan, más népekhez viszonyítva „befogadó nép” – mintha ezzel meg nem történté tehetnénk 1944 borzalmát. A középkor minden országában uralkodói gyakorlat volt, hogy kézműveseket és földművelőket telepítettek be. Ez nem volt magyar sajátosság. A cél az volt, hogy a kincstár jómódú adózó réteghez jusson. Elmaradott országban, amilyen Magyarország akkor is volt, ezekben a betelepítésekben bizonyos archaikus modernizációs szándék is felfedezhető.

A többi olcsó hamisításról már csak címszavakban: Próbálták már István és Koppány párharcát egy sajátos „Bizánctól Bizáncig” logikára felfűzve a „Nyugat” és a „Szovjetunió” közötti választásnak beállítani, mintha Bölcs Leóban már a kommunizmus sejlene fel. De volt olyan „mérvadó hangadó”, aki az István-Koppány harcból egy korabeli 1956-ot próbált faragni és egy komoly hetilap még le is hozta.

István király jelenleg egy refeudalizációs szimbólum. Nem arról van szó, hogy a történelmi nagybirtok, a deres és a ius primae noctis jönne vissza – bár volnának szép számmal, akik nem ellenkeznének az utóbbi ellen. Arról van szó, hogy a restaurációs történetszemlélet, „történelmi rendszerfenntartó úri-középre” való hivatkozás az orbáni vazallus-burzsázia ideológiája, amiben a külföldi érdekeltségű tőkét a hazai tőke javára próbálják kisajátítani. Mintha egy piréz főnöknél egy magyar tőkés megértőbb, szolidárisabb, vagy csak simán jobb lenne…

„Minden kornak rendszere van”

Fejtegetésünk elején három kérdésre kerestük a választ. A fentiek alapján azt hiszem a válasz egyértelmű: István jelenlegi kultusza és kultuszának kellékei avíttak, hazugak. Koronája a múzeumba való, mint a múlt értékes és megőrizendő ereklyéje. A „szentistváni” Magyarország lázálom, amelynek alfája és ómegája Trianon.

Ezzel szemben a modern magyar radikalizmus mélyebben kötődik Szent Istvánhoz, lévén politikájának alapjait: az erőltetett, múlttal szakító modernizációt ő teremtette meg. A barbár, pogány múltban átmenteni, megőrizni való értéket nem látott. Nagyságát nem az ősök tisztelete és a hagyomány követése, hanem radikális civilizátori tevékenysége adta és adja.

Szent István királyunk lényegében az első radikális és sikeres államférfinak tekinthető, nem pedig „fontolva haladó” konzervatív figura, mint ahogyan azt a hivatalos olvasat sulykolja. Életművének máig hatóan érvényes üzenete a következetes radikalizmus nem a mindenkori refeudalizmus.

Kapcsolódó anyagok:
Hagyományaink ébresztése

 

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük