„Ratkó-gyerekek”, „Kádár gyermekei”

Így szokták említeni egy generációt akik 1950-1956 között születtek. 1,4 millió ember. A nyugdíjkorhatárt is több mint egymillió élte meg.

Egy kicsit mindig problémás korosztály volt. Mindig többszörös erőfeszítéssel kellett megküzdeniük, hogy bekerüljenek bármelyik intézmény falai közé.
Jelentős köztük a felsőfokú végzettségűek száma.

Többségük még mindig munkában.
Az más kérdés, hogy milyen minőségű munkában.

Azzal is tisztában vannak, hogyha egészségük és lehetőségük adja, életük végéig dolgozni fognak, mert a nyugdíj nem elég még a vegetáláshoz sem.
A fiatalabb generáció vadászati engedélyt fog kérni rájuk, hogy munkához jusson, vagy elmennek megélhetési bevándorlónak.

Ők akik még gondoskodtak, vagy még most is gondoskodnak szüleikről, gyermekeikről.
A szülői házból elkerült fiatalokat és családjukat a mai napig segítik.

Még vannak igényeik, igyekeznek fiatalosnak maradni és ha tehetik nyitottak a világra.

Már nem várnak csodákat, de mégis maradt bennük gyermeki álmodozás, újabb vágyak.

A modern technikát a korosztály fele természetességgel alkalmazza, csak zavarja, hogy már nem lát olyan élesen.
Többségük pragmatikus.
Nem akar kétszáz funkciót egy mobiltelefontól,de lehessen könnyedén telefonálni és ne kelljen félóráig keresni egy címet.

Az internetes fórumokon ők a legaktívabbak. Kommunikálnak az egész világgal.

Szeretik az online játékokat, a kvízeket.
Nézik a tv-s sorozatokat.

Skype-on beszélnek a világ másik végén élő gyermekeikkel, az 1956-ban eltávozott bácsikájukkal, a disszidens barátjukkal.
Ők nem kockáztattak, de egyébként is jól érezték magukat a bőrükben.
Ismerték a korlátokat és igyekeztek egy kicsit feszíteni azokat.

A reményteli 1970-es évek után kezdték érezni, hogy valami nem stimmel, de hamar megtalálták a kiskaput.
Elsők között éltek a gazdasági munkaközösség lehetőségével, de közben nem vették észre, hogy az alapok kezdenek repedezni.
Az 1980-as évek második felétől, hol aggódva hol reménykedve igyekeztek alkalmazkodni az eseményekhez.
Elfogadva a rendszerváltást, próbáltak talpon maradni és kellő leleményességgel, aktivitással túlélni és gyarapítani a saját és az ország gazdagságát.
Nem a nagy többségen múlt, hogy nem úgy sikerült.
A folyamatos mókuskerékben több-kevesebb sikerrel felnevelték az utód korosztályt.
Mai napig aggódva figyelik sorsukat.
Tehetséges gyermekek, de tele érzelmi problémákkal.
Munkastílusukat, érzelmi világukat a szülők talán már nehezen értik és bűntudat közepette igyekeznek a háttérből segíteni rajtuk.
Azután velük mi lesz? Csak ne kelljen betegen megélni hátralévő napjait.

És addig?

Addig még folyamatosan küzdenek.
Ott vannak mindenütt. A gazdaságban. A közélet minden területén.
Ők azok akik tüntetnek szakadatlanul, kitelepülnek, hogy kapcsolatot tartsanak társaikkal a lakossággal.
Küldetéstudatuk van.
Még mindig!

Egy élhetőbb, boldogabb országot szeretnének, ahol nem kell félni, ahol természetes, hogy létezik a gyermekeiknek, unokáinak pozitív jövőképük.

Ezért küzdenek rendületlenül.

Mindhalálig!

Hazai Iván András

Forrás: HAZAI Iván András Facebook oldala (megjelent a szerző engedélyével)

  •  
  •  
  •  
  •