Home Szájhősök tere Spektátor 2016. október 2-a után

Spektátor 2016. október 2-a után

427
0
SHARE

Kiemelt témává a kormánypropaganda tette a földönfutóvá vált szerencsétlen külföldi tömegek európai sorsának a kérdését. A kérdés nem új számunkra, az átmenetileg szünetelő Világszabadság már régebben kiemelten fölhívta a figyelmet arra a tényre, hogy az Eurostat közlése alapján az Európai Unióban 119 millió teljesen ellátatlan személy él, és elméleti cikkeket publikált arról, hogy az európai termelési viszonyok belső sajátosságai hogyan termelnek ki mind több nincstelen földönfutót.

Már az 1970-es években franciaországi utam alatt Marseille-ben két olyan nagy nyomornegyedet láttam, amilyen nagy Magyarországon soha nem volt. Francia barátaim azzal magyarázták a jelenséget, hogy mindez csak a korábbi gyarmatosító múlt maradványa, hogy nem a jelenkori valóság következménye, lakói nem is franciák, hanem többnyire arabok vagy egyéb nemzetiségek. Ez a magyarázat engem általános emberi szempontból egyáltalán nem nyugtatott meg. Akár franciák voltak, akár nem, szenvedő, nyomorban élő emberek voltak, és őket is megillette volna mindaz, ami minket. Ha a múlt maradványai is voltak, a korabeli francia valóság részét képezték, és ez a valóság nem tudott, és látszólag nem is nagyon akart velük mit kezdeni. Pedig az 1970-es évek Franciaországa tényleg sokkal több valóságos jogot biztosított az ország francia többségének, a dolgozó lakosság jobban élt, mint ma. Azóta az egymást váltó ún. demokratikus, valójában burzsoá kormányok a „megszorítások” sorozatával gyakorlatilag sikeresen felszámolták a dolgozó osztályok szociális vívmányait és jelentősen megnyirbálták a szellemi szabadságot.

Hangsúlyozom, hogy a dolgozó osztályokhoz kell sorolni a munkájukból élő értelmiségieket is. A szellemi és lelkiismereti szabadság súlyos és megalázó korlátozásának kell tekinteni azt a tényt is, hogy Magyarországon a klérus gyámsága és ellenőrzése alá helyezték a világi értelmiség olyan széles rétegét, mint a pedagógusok, azzal, hogy az iskolák jelentős részét ismét egyházi tulajdonba adták. (Ráadásul az egyházak az iskolák fenntartásához szükséges összeg nagy hányadát az államtól kapják.)

A saját munkájukból élő dolgozók nyomora annyira nőtt, hogy – amint már az elején írtam – 2011-re az EU országaiban 119,6 millióra, az összlakosság 24,2 százalékára nőtt a teljesen ellátatlan, biztos jövedelem nélküli személyek száma. Mindezt az Eurostat 2012. december 3-án közzétett kutatási eredményei alapján tudjuk. Ez a 24,2 százalék természetesen nem egyenlő mértékben oszlik meg az egyes tagországok között. A legrosszabb a helyzet Bulgáriában, ahol az ellátatlan nincstelenek száma majdnem eléri az 50 százalékot. Hazánk is a sereghajtók közé tartozik, mégis nagyon optimistán csak azt számoltam ki, mennyi az ellátatlan honfitársaink létszáma, pontosabban mennyi lenne, ha ránk is a 24,2 százalék lenne az érvényes. Magyarország lakosságának becsült létszáma 9.823.000 fő, ennek 24,2 százaléka 2.377.166 fő. Ennyi lenne, de jól tudjuk, hogy jóval több az ellátatlan honfitársunk.

Ez a tömeg már 2012 decembere előtt is, és azóta is itt élt és él köztünk csendben és szenvedve. A hatalom, a kormány ill. kormányok, a parlamenti pártok, az egyes társadalmi szervezetek, beleértve az egyházakat is, nem sokat tettek az ellátatlanok sorsának javításáért, arról nem is beszélve, hogy Magyarországon nem szabadna léteznie magának a jelenségnek.

Mindenkinek biztosítani kellene az emberhez méltó hajlékot és élelmet. Megfelelő forrásokból jól tudjuk, hogy Magyarország az 1970-es és ’80-as években 20 millió ember számára bőségesen megtermelte a teljes élelmiszerszükségletet. Ennek felét elfogyasztotta az akkor tízmilliós Magyarország, a másik fele exportra került, viszonylag nagy része a volt Szovjetunióba, de nemcsak oda.

Magyarország ma is képes lenne ezt a mennyiséget megtermelni, meggyőződésem szerint még sokkal többet is. Hazánkban természeti lehetőségeink és technikai színvonalunk szerint nem lenne szabad senkinek éheznie. Ha mégis vannak éhezők, márpedig vannak, akkor az ok a mai magyar társadalomban van. Az ok abban van, hogy azok a külföldi és hazai pénzügyi körök, amelyek a magyar termelési eszközöket birtokolják vagy irányítják, csak akkor hajlandók termelni vagy termeltetni, ha a dolgozók számukra profitot, éspedig extraprofitot termelnek. Ennek a ténynek a jogi biztosítéka az a politikai berendezkedés, amely a társadalom többségének nem biztosít megfelelő lehetőséget, azaz tényleges lehetőséget a pénzügyi körök ellenőrzésére és befolyásolására. Ez így van kis kivételtől eltekintve egész Európában, ill. az egész világon. Ezért egyetemes jelenség a nyomor az egész világon. Eddig azonban az egyes országok vagy régiók valahogyan biztosítani tudták, hogy az emberi létezés, az állandó éhezés és hajléktalanság szélére kiszorított milliók ne tegyenek elkeseredett kísérletet életük árán is az egész társadalom felrobbantására.

Mi az oka, nem tudom. Talán az a tény, hogy ezek a milliók sok láthatatlan szállal mégis kötődtek és kötődnek (segélyek, rokonság, apró jövedelmek) ahhoz a társadalomhoz, amely kitaszította őket, hogy bíznak abban, hogy személyes sorsuk mégis jobbra fordulhat. Az ellátatlanok valamilyen kis mértékben mégis be voltak ágyazódva a honi társadalomban. Ez volt a helyzet kb. 2014-ig egész Európában. Közben azonban a globalizáció eredményeként több afrikai és ázsiai országban is kialakultak azok a „piacgazdasági” körülmények, amelyek a gazdagság termelésével párhuzamosan és annál nagyobb arányban termelték a szegénységet. Ezek a szegény tömegek hamarosan megjelentek Európa határainál, hogy ott kíséreljék meg eladni a munkaerejüket.

Mivel Európában is telítve volt a munkaerőpiac, és a feszült szociális problémák megoldása így is megoldhatatlan problémák elé állította az egyes kormányokat, nem nagyon örültek a migránsnak nevezett kéretlen bevándorlók tömeges megjelenésének. Ezek a migránsnak nevezett nincstelenek pedig igyekeztek és igyekeznek beszökni, besurranni Európa országaiba. Ez különböző megoldási kísérletekre késztette a különböző politikai erőket. Nem ismertetem, tudjuk. Közben az EU, amelynek a jellege nagyon messze távolodott eredeti céljától, elhatározta, hogy tagországait bizonyos mennyiségű migráns befogadására kényszeríti. Ezt a szegénység és a szegények elosztásának nevezhetjük. Erre a FIDESZ és kormánya feljajdult és hangos tiltakozási és migránsellenes kampányba kezdett.

kerdojelAz ok érthető, a FIDESZ így is alig tud megbirkózni a belső problémákkal, még csak ez hiányzott neki. Ez akkor is így van, ha soha be nem vallja. Népszavazást rendezett a „kényszer-betelepítés” ellen. Megalapozottan gondolhatta, hogy a népszavazáson elnyeri a lakosság több, mint 50 százalékának támogatását, ezzel megerősíti megingott befolyását, és az eredményt úgy lehet beállítani, mint a FIDESZ egész politikájának többségi támogatását. A FIDESZ többszínű ellenzéke pedig azt állította, hogy aki nem a FIDESZ-re szavaz, az rájuk szavaz. Az egész bonyolult probléma pártpolitikai harcok kérdésévé vált. Éppen ezért a nép többsége tudatosan nem ment el szavazni, hogy a szavazás érvénytelen legyen, és hogy a FIDESZ és egyetlen más politikai párt se állíthassa, hogy a tényleges többség birtokában parancsolgathat a többségnek.

Ha figyelembe vesszük az összes politikai párt gyakorlatát, azt látjuk, hogyha megszereztek egy nyúlfarknyi parlamenti – csak parlamenti, de nem tényleges – többséget, úgy parancsolgatnak a tényleges többségnek, ahogyan akarnak, bírságolnak, büntetnek olyan kérdésekben, amelyekre a szavazás nem adott felhatalmazást. Ez a szavazás érvénytelen maradt, semmi nem dőlt el.

Ugyanakkor most tényleg fontos kérdésről van szó, amelyben dönteni kell. Elfogadjuk-e, hogy egy külső szervezet vezetése az egész magyar nemzet számára kötelező érvényű rendeleteket hozzon megkérdezésünk nélkül, akaratunk ellenére? Azaz mondjunk le a nemzeti függetlenségünkről? Mivel az EU-nak több ország a tagja, ez a kérdés a többi tagországra is érvényes. Ez a kérdés nem dőlt el, ugyanakkor reális és fontos kérdés, amely megoldatlan nem maradhat. Tehát vissza kell térni rá, megtisztítva a rárakódott politikai felhangoktól. Úgy gondolom, hogy tisztán pártpolitikai félremagyarázás nélkül a válasz egyértelmű, nemzeti függetlenségünkről nem mondhatunk le, és sem az EU, sem egyéb külföldi szervezet nem határozhatja meg helyettünk, hogy saját dolgainkról mit gondoljunk és mit cselekedjünk. Ha pedig valamelyik nemzetközi szervezet erre igényt tart, abból lépjünk ki!

Mivel ez a kérdés tényleg nagyon bonyolult és többek között összefügg olyan fogalmakkal, mint a demokrácia, és több olyan általános emberi erkölcsi normával, amelyeket népünk jelentős része is vall, folytatjuk a kérdés megvitatását, és arra kérjük olvasóinkat, hogy nyugodt hangnemben beszéljük meg a problémákat.

Dr. Jakócs Dániel

Forrás: Hurma

Szájhősök tere. Olyan gondolatmorzsák a netről, amik nem feltétlen tükrözik a szerkesztőség álláspontját, de mindenképpen érdemes tudni róluk.