Stromfeld és a pofozógép

1 150a

A magyar történelem méltatlanul feledésre ítélt szereplője az a Stromfeld Aurél, aki a magyar hadtörténet utolsó győztes hadjáratát irányította 1919-ben.

Stromfeld Aurél Budapesten született, 1878. szeptember 19-én. A mérnökként dolgozó édesapja korán, már a fia hat éves korában elhunyt, így az addig viszonylag jómódúnak tekinthető családban nevelkedő gyermek szűkös anyagiak közt kellett töltse gyermekkorát. Édesanyja ragaszkodott ahhoz, hogy polgári egzisztenciát biztosító pályára adja a fiát, voltak azonban a rokonságban, akik azt szorgalmazták, hogy tanuljon vasöntödei szakmát, éljen meg erős fizikumából. A vitát maga Stromfeld döntötte el, aki beadta a felvételi kérelmét a Ludovika katonai akadémiára, ahol be is került azok közé, akik tanulmányait magánalapítványi hozzájárulásokból finanszírozták. A bajor és német gyökerű család ezt a döntést rendkívül ellenezte, mert anyai és apai ágon is rendkívüli módon élt a negyvennyolcas szellem, és ebben a közegben hagyományosan elutasították a császári és királyi hadseregben való szolgálatot. Az 1896-ban avatott, 1897 novemberétől már hadnagyként szolgáló Stromfeld katonai karrierje rendkívül gyorsan ívelt felfelé. Elvégezhette a Ludovika felső tiszti tanfolyamát, ahol már jellemzésében a következő mondatok szerepeltek: “Nagyon jó katonai ítélőképesség birtokában van, telve érdeklődéssel és becsvággyal. Nagyon fegyelmezett, szerény tiszt. Vezérkari szolgálatra különösen alkalmas.” 1907-től már a Ludovikán hadügyet és harcászatot tanított, ahol kifejezetten progresszív, tiszttársait is gyakran megdöbbentő javaslatokkal állt elő. Felhívta a figyelmet például arra, hogy a monarchia haderejének gyenge pontja a tiszthelyettesek képzése, illetve azt is felvetette, hogy motivációs céllal tegyék lehetővé, hogy tiszthelyettes is tiszti pályára kerülhessen. Igazán nagy felháborodást természetesen az az indítványa váltott ki, amelyben javasolni merészelte, hogy minden nemesi származású jelentkező ne legyen szinte automatikusan tiszt a hadseregben. Tanácsai nem találtak meghallgatásra és néhány évvel később már háborús körülmények között nyilvánvalóvá is váltak azok a hiányosságok, amelyekre rávilágított.

Stromfeld karrierje ilyen körülmények között is meredeken emelkedett. Még csak harmincnégy éves volt, amikor a Honvédelmi Minisztériumba került már törzstiszti, azaz őrnagyi rangban. Itt szintén komoly reformokat ösztönzött. Kritizálta a szerinte rendkívül korszerűtlen lovasság előnyben részesítését az egyre nagyobb teret nyerő motorizációval szemben, illetve rámutatott, hogy egy magyar hadosztály tizedannyi tüzérségi üteggel sem rendelkezik, mint egy német, és ezt súlyos hiányosságnak tekintette. Korszerű szemléletére, jó meglátásaira egyre többen figyeltek fel, így kitárult előtte a bécsi Kriegsschule kapuja is, amely a monarchia legmagasabb szintű katonai oktatási intézményének számított. Itt korábban soha nem tanított magyar katona.

A trónörökös elleni szarajevói merénylet után Stromfeld kifejezetten ellenezte a háború megindítását. A túlfűtött, háborúért kardoskodó közegből talán éppen emiatt távolították el és küldték a hadüzenet előtt balkáni körutazásra. Innen azonban gyorsan haza is vezényelték. Néhány hét múlva már a szerb fronton harcolt, ahol hamar szembesült a ténnyel, hogy a korábban megfogalmazott kritikái szinte minden tekintetben fedték a valóságot. A harcedzett szerb csapatok, a számukra kedvezőbb terepviszonyok közepette simán verték vissza a támadásokat és több ponton is ellentámadásba mentek át. A gyatra felszereltségű, rossz hadvezetésű osztrák-magyar hadsereg eredeti célját, Szerbia gyors megszállását egyértelműen nem érhette el. Ebben az időszakban vált nyilvánvalóvá, hogy Stromfeld kiválóan ért a védekező háborúhoz. Erre szükség is volt 1914 decemberében, amikor egy jelentős szerb támadás után a VIII. és a XIII. magyar hadtestet a teljes megsemmisülés fenyegette, de kiváló manőverezéssel elérte, hogy sok katonát és hadieszközt sikeresen át tudtak menekíteni a Száván. Harctéri lélekjelenlétét jól mutatja, hogy utolsó katonaként kelt át a folyón.

A szerb front után az orosz következett, ott a Dnyeszter-mentén teljesített szolgálatot, mint vezérkari főnök. 1916 júniusában itt is egy offenzíva előli visszavonulást kellett kiviteleznie, a feladatot itt is sikerrel oldotta meg, az általa irányított hadsereget nem tudták megsemmisíteni az Alekszej Bruszilov vezette orosz csapatok.

Világháborús pályafutását az olasz fronton fejezte be. A harmadik háborús évben még nem tolerálta a nemzetiségi katonák szeparatista hangulatát, de 1917-ben már be kellett ismernie, hogy a háborút a monarchia menthetetlenül elveszítette. 1918 októberében kapott visszavonulási parancsot szervezetten végrehajtva értesült a kapitulációt jelentő fegyverszünet megkötéséről. Mindaddig a helyén maradt, amíg katonáit hadrendben tartva, teljes felszereléssel nem vezette biztonságos, dél-ausztriai területre.

Magyarországra a történelmi határok megvédésnek szándékával érkezett vissza 1918. november 20-án a szinte érintetlen és harcra kész V. hadosztállyal. Az általános káosz és fejetlenség azonban meglepte. Mivel itthon tisztában voltak demokratikus elkötelezettségével és kiváló katonai képességével, ezért őt nevezte ki a honvédelmi miniszter a Ludovika Akadémia parancsnokává. A helyet arra akarta használni, hogy az újjászervezés alatt álló haderőnek, a magyar néphadseregnek tiszteket képezzen, akik képesek hatékony irányítói lenni egy honvédő háborúnak. Az embertelen és vesztes háború miatt is őszinte hittel állt a köztársaság oldalára, hamarosan be is lépett a Szociáldemokrata Pártba. „Érzem, hogy a romok helyébe új épület emelkedik” – írta akkor. A Honvédelmi Minisztériumban államtitkárságot is vállalt, a hadsereg-fejlesztési főcsoport vezetője lett.

1920. március 20-án az egész országot megdöbbentette a Vyx alezredes által átadott jegyzék, amelyben azt követelték a magyar kormánytól, hogy további területeket adjon át az ország jelentős részét már megszállva tartó csehszlovák, román és szerb csapatoknak. Magyarország néhány óra alatt radikalizálódott, amely folyamatról Jászi Oszkár így írt, “A megalázott magyar közvélemény gyűlölettel fordult el a wilsoni hipokrízisektől s a […] társadalom egyedül Leninben látta a jövőt. Ez a hangulat a magasabb rangú tisztekre is átragadt.” Stromfeld is az ellenállás mellett foglalt állást. 1920-ban, a bíróság előtt erről őszintén azt mondta, „… azt ajánlottam, kössünk szövetséget az egész világ proletariátusával az ország érdekében”. Természetes szövetségest látott az európai forradalmi mozgalmakban és az ellenforradalommal küzdő, de a kommunista mozgalmaknak segítséget kínáló Szovjet-Oroszországban is, amely abban az időszakban sikeres támadásokkal szorította vissza belső és külső ellenségeit.

A polgári kormányzat bukását eredményező francia diktátum egy olyan új határ rémképét vetette fel, amelyben Pécs, Szeged, Miskolc, Salgótarján, Nyíregyháza is megszállt területté válik. Egyedül a kommunisták, a baloldali szociáldemokratákkal szövetkezve mertek nemet mondani erre a diktátumra. Hamar kiderült azonban, hogy nem rendelkeznek reális helyzetképpel és az ellenálláshoz szükséges katonai erővel sem. Az új hatalom számára fontosabbnak tűnt saját helyzetének biztosítása, ezért Stromfeld le is mondott a hadügyminisztériumi tisztségéről és vidékre költözött. A tanácsköztársaság helyzete azonban látványosan romlani kezdett. Erdély irányából megindult 1919. április 16-án a román hadsereg támadása, amelyet sok helyen, így például Nagyváradon is kommunistaellenes ellenforradalmi lázadás előzött meg. Ezeken a területeken felrémlett, hogy a bolsevikellenességre hivatkozó románok és a magyar kommunistaellenes úri középosztály összefog a proletárhatalom ellen, amely eleinte nem mutatott egyértelmű szándékot a valódi ellenállásra. A helyzet kifejezetten súlyossá akkor vált, amikor az egyetlen komoly haderőként számon tartott Székely Hadosztály április 26-án a románok előtt letette a fegyvert. Máig vitatott, hogy ebben mi játszott szerepet. Sokan a vörös csapatok ellenségességére hivatkoznak, mások szerint az Erdélyből való kiszorulás után a katonák elvesztették hitüket. Sokat elmond azonban Gratz Gusztávnak, a tanácsköztársaság ellen Bécsben szervezkedő Antibolsevista Comitée prominensétől vett idézet:

„Kétségtelennek látszik, hogy ha akkor a román hadsereg Budapestig folytatja az előnyomulást, ott is felszabadítókat láttak volna benne.”

A Székely Hadosztály parancsnoka emlékirataiban így emlékezett erre az időszakra:

„a székely hadosztály erdélyi csapatai nem voltak sem bolsevista, sem vöröscsapatok, én ezekkel a csapatokkal a proletárdiktatúra ellen akartam fordulni. Ez azonban lehetetlen volt, mert a románok megtámadtak. Ha úgy, mint eddig, a csucsa-máramarosi vonalban a román támadásokat visszautasítom, akkor a székely hadosztály és az erdélyi csapatok … a proletárdiktatúrát védték volna. Kár lett volna tehát minden csöpp székely és erdélyi magyar vérért, és így felelősségem teljes súlyát érezve, elhatároztam, hogy a hadosztály és az erdélyi csapatok frontját lassan visszaveszem, elrendeltem, hogy minden felesleges vérontás kerülendő, minden támadás és ellentámadás mellőzendő, ott ahol a román nyomás túl erős, a nyomásnak engedni kell.”

1 152aA Székely Hadosztály kapitulációja valóban kinyitotta a kaput Budapest irányába, de fontos megjegyezni, hogy az erdélyi katonák többsége nem követte a harcot feladó tiszteket, hanem felfegyverkezve beálltak a Vörös Hadserege és Székely Dandár néven harcolták végig a honvédő háborút. A kapitulációt elrendelő Kratochwill Károlyt és társait a románok megalázott fogolyként kezelték, szülővárosukba rongyosan, éhezve, tetvesen tértek haza.

A hadműveletekbe egy nappal később, 1919. április 27-én a csehszlovák csapatok is bekapcsolódtak. Az ellenséges csapatok előrenyomulása előrevetítette a proletárdiktatúra bukását és a megszállókkal szövetséges, önmagukat is ellenforradalminak nevező erők hatalomra kerülését. Ebben az időszakban lett a Tanácsköztársaság erős embere Szamuely Tibor, aki forradalmi terrort hirdetve állt a honvédő háborút ösztönzők élén. A hitetlenkedőket azzal kívánta meggyőzni, hogy egy gyors katonai akcióval kiszorította Szolnokról a román csapatokat. Böhm Vilmos ugyanakkor a hadsereg főparancsnoka az ellenállás nélküli visszavonulásra adott parancsot, ezzel saját hatáskörét is túllépve. Az általános zavarodottságban a forradalom radikálisainak nyomására döntöttek úgy, hogy szükség van arra, hogy a Vörös Hadsereg irányítása szakértő kezekbe kerüljön. Tombor Jenő a Hadügyi Népbiztosságról utasította a katonai szolgálatra Stromfeldet, majd Szántó Béla kinevezte a Vörös Hadsereg vezérkari főnökévé. Gépkocsijával Győrből a fővárosba Szamuely Tibor szállította, aki őszintén beszélt neki arról, lényegében a teljes összeomlás szélén az ország, katonai ellenálláshoz szükséges erők nincsenek, az ellenforradalmi erők szerte az országban készek a megszállókkal is összefogni a vörösök ellen.

A Forradalmi Kormányzótanács 1919. május 2-án döntött arról, hogy nincs értelme a további halogató politikának, a hátrálásnak, harcolni kell. 1919. május 4-én már ezt írta a Népszava: „A proletárforradalom megmentésére elrendeljük a proletárság általános mozgósítását. Minden katonailag kiképzett proletár haladéktalanul tartozik frontszolgálatra bevonulni. Minden katonailag kiképzetlen munkás vagy kiképző zászlóaljakba kerül, vagy pedig erődítési munkák végzésére köteles. Budapestet a mai naptól fogva hadműveleti területnek nyilvánítjuk. Felhívjuk a proletárságot, hogy a végsőkig tegye meg kötelességét!” Ez a felhívás kellő elszántságot tükrözött, meglepte azokat, akik bíztak a gyors bukásban és a kapitulációban. Ebben a drámai helyzetben vonták be a hadseregszervezésbe és a hadműveletek irányításába Stromfeldet, aki rendkívüli dinamizmussal vágott bele a reménytelennek tűnő feladatba. Nem csupán új egységek felállítása volt számára rendkívüli feladat, hanem az is, hogy meggyőzze a politikai és katonai vezetőket, hogy lassú hátrálás helyett támadásra, lélektani szempontból is fontos győzelmekre van szükség. A vesztes oldalra került Magyarországon akkor már fél éve volt rendkívül depresszív a közhangulat. Szinte senki sem hitte el, hogy az ország jelentős területét kell átadja a szomszédos országoknak. A tények azonban egyértelművé tették, hogy egy igazságtalan béke vár az országra. Ezt látva Stromfeld saját álláspontját így határozta meg: „A Vörös Hadsereget csak a támadás tüze képes összeforrasztani. Tehát offenzíva!” Néhány nappal később a Hadügyi Népbiztosság lemondott minden jogköréről, 1919. május 5-től Stromfeld Aurél, aki addig még csak a Tiszántúli Hadsereg-parancsnokság vezérkari főnöke volt a Hadsereg-parancsnokság vezetője lett, irányítója a Vörös Hadsereg valamennyi hadműveleti egységének. A hadseregszervezés ütemének rendkívüli voltát mutatja, hogy mindössze tíz nap alatt sikerült a katonai erőt 89 zászlóaljról 38 gyalogezredre, 113 gyalogzászlóaljra növelni, amelynek 84 géppuskás század, 14 ágyús, 2 hegyiágyús, 20 taracküteg, 3 nehézüteg, 8 lovasszázad, továbbá a Dunaőrség 12 hajóegysége, 1 repülőszázada és 8 repülőszázad tartozott az állományába. Ebben az időszakban már teljesen háttérbe szorult a haderő politikai alapon való újjászervezése, az azt erőltető Pogány Józsefet, ‒ aki a csüggedés napjaiban a szakszervezetekre és a munkástanácsokra támaszkodva felajánlotta a forradalmi kormánynak a védelem megszervezését ‒ a frontvonalban lévő csapatokhoz irányították, ahol helyt is állt, de beleszólása a hadműveletek irányításába már nem volt. Ebben az általános lelkesedési időszakban a Vörös Hadsereg az ország függetlenségéért harcolni kívánók nagy olvasztótégelye lett, ahol egymás mellett készültek a honvédő háborúra, a megszállt területek felszabadítására a kapitulációt visszautasító székely katonák és a frissen verbuvált fővárosi kommunista és szociáldemokrata munkások.  

k1A hadsereg gyors újjászervezése mellett az ellenállás fokozódása már május közepén érzékelhetővé vált. Ekkor Salgótarján térségében léptek fel támadólag a magyar csapatok. Előbb kiverték a városból a megszállásra készülő csehszlovák csapatokat, majd május 10-én sikeres rohamra indult a frissen toborzott bányászokkal feltöltött 6. hadosztály, amely a demarkációs vonalig verte vissza az ellenséget. A csehszlovák hadvezetést ez a támadás megtévesztette, ezért főerőit Salgótarján mellett vonta össze, annak elfoglalására készült.

Stromfeld e siker ellenére az általános támadást csak a hónap végén látta kivitelezhetőnek. Úgy vélekedett, hogy addigra a toborzásnak köszönhetően elég nagy és jól szervezett haderő áll majd rendelkezésére. A háborút megjárt harcedzett katonák mellett rendkívül sok fővárosi munkás is beállt a Vörös Hadseregbe. A hadvezetés úgy ítélte meg, hogy harci szellemét és erejét tekintve a csehszlovákok a gyengébbek, ezért döntött úgy, hogy északi irányba kell elindulni. Ráadásul ez a megszállt terület iparilag jelentősnek számított és Stromfeld elhúzódó honvédő háborúra számított, amelyben komoly szerep hárul a hadsereget fegyverrel ellátó gyárakra. Az északi-hadjárat főpróbájának tekinthető hadműveletre, Miskolc megtámadásának előkészületeire május 15-én adott parancsot (VHP 515/17. számú parancsa). Annak ellenére, hogy május 18-án megindult a csehszlovák támadás Salgótarján ellen, nem oda vezényelt át erősítést, hanem kitartva az eredeti koncepció mellett a másik jelentős iparváros “felszabadítására” indította el a csapatokat. A szívós ellenállás ellenére a támadás sikert hozott. Miskolcot 1919. május 20-án a Vörös Hadsereg csapatai visszafoglalták.

A május 30-án megindult Északi hadjárat lélektani fordulatot hozott az ország életében. A hírek hónapok óta megszállt, átengedett területekről, városokról, kapitulációról szóltak. Miskolc kemény csatában való visszafoglalása és a menekülő ellenség üldözése reménykedő hittel töltötte el az országot. A proletárdiktatúra ellen szervezkedők, a románokkal vagy a csehekkel szövetkezni hajlandó ellenforradalmárok bénultan figyelték a sikert. A bécsi és szegedi kaszinókban mulatozó urak és egykori katonatisztek azonban nem álltak a győzelmeket arató honvédő háború mellé, mert képtelenek voltak elfogadni a vörös hatalmat.

Stromfeld és a hadvezetés a miskolci győzelem és az azt követő összevont cseh-román ellentámadás visszaverése után hadászati szempontok alapján felmérte, hogy a szerb csapatok nem fognak támadni az Olaszországgal való trieszti konfliktus miatt, a románokat pedig a szovjetek beszarábiai támadása gyengítette, két hadosztályt ki is vontak a Tiszántúlról, így logikusnak tűnt az északi előrenyomulás folytatása. Ráadásul reális volt az esélye annak is, hogy az Ukrajnában és Lengyelországban előretörő szovjet vörös hadsereggel sikerül közvetlen kapcsolatot teremteni, ami egész Európa jövője szempontjából lehetett volna sorsfordító, mert ez a siker forradalmi hullámot ébresztett volna a kontinensen és nagy valószínűséggel egy vörös ék húzódott volna Bajorországtól Ausztrián és Magyarországon keresztül a Szovjetunióig.

A Hadseregnaplóban tehát 1919. május 27-én a következő ténymegállapítás kerül rögzítésre: „Politikai és gazdasági okokból a hadsereg-parancsnokság elhatározása a cseh-román haderők belső szárnyait áttörni, először a cseheket megverni, azután a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulni.”

Az északi hadjárat céljaira szinte minden lehetséges erőt összevontak a Sajó torkolatától az Ipoly torkolatáig terjedő arcvonalon, de Stromfeld alapvetően a III. hadtestre épített a támadás során. A támadásra felsorakozott magyar csapatok 73 zászlóaljnyi és 46 ütegnyi erőt képviseltek. Velük szemben az egész arcvonal szélességében kb. 70–80 zászlóalj és 32 üteg ellenséges erő állt. Gyalogság tekintetében tehát hasonlóak voltak az erőviszonyok, de a Vörös Hadseregnek komoly tüzérségi és légi fölénye volt.

1 153aAz északi hadjárat május 30-án hajnalban mintegy 250 km széles arcvonalon tüzérségi és légi előkészítés után, páncélvonatok támogatásával, fő erőkkel Miskolctól északkeleti irányban indult el. Már aznap a 3. hadosztály csapatai elfoglalták Losoncot. A III. hadtestnek különösen nehéz viszonyok között kellett támadnia: a Szikszótól délre levő magaslatokon a cseh, a Hernád mögött pedig a román csapatok rendezkedtek be tartós védelemre. A csehszlovák és román hadvezetés készült a támadásra, emiatt a kezdeti sikerek el is maradtak. A III. hadtest jobbszárnyán elhelyezkedő 1. hadosztály a román ellenállás miatt képtelen volt átkelni a Hernádon. Az előrenyomulás azonban sikeres volt a Bódva völgyében, Edelény irányába. A Vörös Hadsereg hamarosan elérte a Szikszó – Frank-hegy vonalat. Fontos kihangsúlyozni, hogy az előretörés sikerében, Losonc visszafoglalásában rendkívüli szerepet vállalt a Szántó Zoltán vezette 1. nemzetközi vörös ezred. A támadás második napján a Vörös Hadsereg szinte minden irányban sikeresen tört előre, felszabadították Edelényt, az I. dandár pedig Korpona irányába haladt. Előbb a cseh, majd 1919. június 1-én a román ellenállás is összeroppant, az 1. és a 4-ik hadosztály végre sikeresen át tudott kelni a Hernádon és a román vonalak áttörése után elérte Szerencset és Bodrogkeresztúr irányába nyomult tovább. Szintén ezen a napon a legsikeresebben támadó 1. dandár egy zászlóalja elfoglalta Lévát. Ezen a napon a Hadsereg-parancsnokság a következőt jelentette: „A III. hadtest ma reggel a Hernádtól keletre álló román erőket megverte, melyek teljes felbomlásban és pánikszerűen vonulnak vissza keleti irányban… Sajó völgyében csapataink észak felé szintén tért nyertek.”

Stromfeld ekkor kezdte alkalmazni azt a harcászati újítását, amelynek kulcsszerepe lett a gyors előrenyomulásban. Az úgynevezett „pofozógép” egy olyan taktika, amelynek lényege a folyamatos, a frontvonal más-más részén történő támadás, előretörés, melyet gyakorta segített a vasútra épülő gyors csapatmozgatással. Mivel az ellenség nem tudhatta, hogy mikor és honnan indul ellene támadás, ezért mindenhol teljes készültségben kellett álljon. Ez kimerítő és demoralizáló is volt, mert azt a látszatot keltette, hogy a Vörös Hadsereg rendkívüli túlerővel rendelkezik a front teljes szakaszán.

A román hadvezetést megrémítette a Vörös Hadsereg elszántsága és ereje, ezért deklaráltan magukra hagyták csehszlovák szövetségeseiket, a jól védhető Tisza keleti partjára vonultak vissza. A magyar offenzívától való félelmükben a tokaji vasúti és közúti hidat is felrobbantották. A román parancsnokság ezt táviratozta Bukarestbe: „Csapataink feladata, hogy szívósan ellenállva, minden áron megakadályozzák az ellenségnek a Tiszán való átkelésre irányuló szándékát.”

Félelmük nem is volt alaptalan. A Vörös hadsereg a csehszlovák és román haderők közé vágott ékbe nyomulva megállíthatatlannak tűnt. A 3. dandár június 5-én visszafoglalta Sárospatakot, a Hernád völgyében előre nyomuló 6 hadosztály Göncöt, majd Nagyidát. A tiszai átkelésre parancsot kapó 4. hadosztály Tokajnál megpróbált átkelni, de eszközök hiányában, a hidak felrobbantása miatt nem járhatott sikerrel, így a korábban a Székely Hadosztály által feladott Nyíregyháza felszabadítására nem kerülhetett sor.

k3A gyors és látványos sikerek kétségbe ejtették a megszálló haderő antanttól kirendelt irányítóit. A csehszlovák csapatokat vezető olasz tiszteket leváltották, helyükre franciák kerültek, akik legfontosabb feladatként Kassa védelmét határozták meg. Stromfeld és az ellenség hadvezetése is tisztán látta, hogy a város elfoglalásának rendkívüli jelentősége van, mert stratégiailag és lélektanilag is fontos szerepe volt a felvidéki városnak. A támadás július 5-én indult meg. A várost védők pozíciója kifejezetten jó volt, de a folyamatos előrenyomulás lázában égő, győzni akaró katonákat nem lehetett megállítani. Két nap alatt felőrölték a teljes ellenállást. A magyar katonák győzedelmeskedtek, június 6-án este 7 órakor a 6. hadosztály bevonult Kassára, a 4. hadosztály 4. dandárja pedig Sátoraljaújhelyt vette vissza.

Fontos megjegyezni, hogy ebben az időszakban a Vörös Hadsereg sikereit látó szlovák és magyar lakosság körében általános lett a lelkesedés és a megszálló csehszlovák csapatok elleni szervezkedés. Az e területen kialakult súlyos helyzetet mutatja, hogy június 5-én ostromállapotot rendeltek el egész Szlovákiára kiterjedően és több helyen, ahol erős polgári ellenállással találkoztak, még túszok szedésére is volt példa. E próbálkozásoknak azonban nem volt sok sikere. Mittelhauser tábornok, aki a csehszlovák csapatokat irányította a prágai Hadügyminisztériumnak ezt volt kénytelen jelenteni: „A rendszabályok talán csökkentették az ellenséges cselekményeket, de nem nyomták el teljesen. Folytatódtak a frontvonalak mögötti lövöldözések, a szabotázscselekmények a vasút- és híradóvonalak ellen.”

A katonai erejük kudarcát látva ekkor az antant hatalmak diplomáciai eszközökkel próbáltak csehszlovák szövetségeseik segítségére sietni. A francia elnök, Georges Clemenceau kemény hangú levélben utasította a magyar kormányt a támadó hadműveletek azonnali felfüggesztésére. Kun Béla erre egy szintén kemény hangú válaszban reagált, megfogalmazva, hogy Magyarország jogos önvédelmet folytat és utasította Stromfeldet a támadó hadműveletek folytatására. Addigra azonban a Vörös Hadsereg elérte és el is foglalta Eperjest is, ezzel egy időre megállt az előrenyomulás. Nem az ultimátum, hanem az eredeti haditervhez való igazodás miatt. Az abban foglaltak első része teljesülni látszott, így elméletileg következhetett a keletre fordulás, azaz a tiszai átkelés és román csapatok kiűzése a Tiszántúlról. Azt eredeti koncepcióban azonban az szerepelt, hogy a támadás indításának idejére a csehszlovák csapatoknak olyan érzékeny veszteségeket okoznak, hogy azok képtelenek lesznek hosszabb ideig bekapcsolódni újra a hadműveletekbe. Ez az elvárás azonban nem teljesült, sőt a lengyel csapatok mellett tevékenykedő francia tanácsadók arra bíztatták a csehszlovák hadvezetést, hogy a lengyel határról nyugodtan irányítsanak egységeket a magyarok ellen, így a frontvonalban kipihent csapatok tűntek fel. Szintén nem számoltak korábban azzal, hogy a román haderő szinte pánikszerűen fog a Tisza mögé visszavonulni és minden figyelmét a folyón való hídfő kiépítés megakadályozására fogja fordítani. Landler Jenő, politikai biztos e tényeket figyelembe véve a következőképpen fogalmazott: „A csehek nincsenek még tönkreverve, érzékenyebb veszteségeket csupán utóvédharcokban okoztunk nekik. Amennyiben a szépen megindult hadműveleteket a csehek ellen nem – vagy csak alárendelt erőkkel – folytatnánk, úgy nincs kizárva, hogy visszacsapásban lesz részünk. A hadtestparancsnokság megfontolása szerint kivihetetlennek látszik, hogy a Tiszántúlon a románok ellen kezdjük meg a hadműveleteinket, még mielőtt a csehekkel végleg le is számoltunk.”

k2Ezzel a helyzetértékeléssel Stromfeld is egyetértett. Ráadásul egy új offenzíva az adott légkörben, amikor a francia elnök békére szólított, azt mutatta volna, hogy a Magyar Tanácsköztársaság egyértelműen agresszorként lép fel a békére törekvő szomszédjaival szemben.

A francia békekezdeményezés természetesen a csehszlovákokat nem zavarta egy csöppet sem, június 13-án nagy horderejűnek induló támadást indítottak. A Vörös Hadsereg helyzetét rontotta, hogy a hadseregen belül is felütötte a fejét a harci morálra is rosszul ható azon antibolsevista irányzat, amely nem a honvédő háborút, hanem a bolsevikok elleni küzdelmet tekintette a legfontosabbnak. A harctéri körülmények között tűrhetetlen magatartást kezdetben sikeresen szorították vissza, így váltották le dandárparancsnoki tisztségéből Folkusházy Lajost, aki később Horthy Miklóstól vitézi címet is kapott, majd 1936-1938 között a Csendőrség felügyelőjeként szolgálta az ellenforradalmi rendszert.

A csehszlovák támadás minden területen rendkívüli intenzitással zajlott, de a védelmi harcok specialistájának számító Stromfeld hatékonyan verte vissza mindenhol a támadást. Sem hadászati jelentőségű terület, sem jelentősebb várost nem vesztett. Mivel egyértelművé vált, hogy a francia békefelhívás ellenére is támadnak a csehszlovák csapatok, elkészült a magyar ellentámadás haditerve. Június 17-én már ismét támadásba lendült a Vörös Hadsereg. Június 18-án elfoglalták Nyitrát és Érsekújvár irányába törtek előre. A magyarokkal szembenálló csehszlovák front szinte teljesen összeomlott. A csehszlovák és francia katonai vezetők már konkrétan attól tartottak, hogy a nyugati irányba forduló vörös hadsereg elfoglalja Pozsonyt és csapatai átcsoportosítása után megindítja keleti offenzíváját a Tiszántúl és Erdély irányába. Mittelhauser tábornok utasítást is adott Pozsony kiürítésére, mert az oda vezető utakon már a magyar Vörös Hadsereg tört előre, amellyel szembeállítani csehszlovák csapatokat nem tudott.

Ezekben a napokban azonban már a magyar csapatok lassabban haladtak, vonakodtak harcba bocsátkozni. Az újságok egyértelműen azt mutatták, hogy a Tanácsköztársaság nem katonai, hanem diplomáciai úton kívánja a további küzdelmet folytatni, sejteni lehetett, hogy a felszabadított területek jelentős részét Magyarország fel fogja adni, így érthetően vonakodtak azokért küzdeni. Stromfeld egy számozás nélküli hadijelentésben már ezt olvashatta: „A legénység hangulata beérkezett újsághírek alapján nyomott, a támadást folytatni nem akarják. Ennek következménye, hogy eddig Érsekújvárt el nem foglalták.”

1919. június 19-én – távol a frontvonaltól – a Tanácsok Országos Gyűlésén győzelmet arattak azon mérsékeltek, akik élére Kun Béla ált. Vélekedésük szerint a Vörös Hadsereg offenzívája elérte célját, a Magyar Tanácsköztársaságot partnerének tekintik az antant hatalmak, így reális esélyt láttak egy igazságos békére is. A forradalom radikálisai, akik alig két hónappal korábban egyszer már megmentették az országot kemény kiállásukkal, ismét tiltakoztak. Ők úgy látták, hogy Clemenceau levele, amit a Forradalmi Kormányzótanácsnak írt, amelyben a francia politikus ígéretet tett arra, hogy Magyarországot meghívják a békekonferenciára, szemfényvesztés csupán. Szamuely visszautasította fegyverszünetet. Lenin, aki ebben a helyzetben táviratot küldött Kun Bélának, méltányolta azon törekvést, hogy a magyaroknak időre van szükségük, de fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy: „Becsapják önöket, és megpróbálnak időt nyerni abból a célból, hogy összezúzhassák önöket és bennünket.”

A tanácskongresszus határozatban foglalt állást a fegyvernyugvás mellett. A küldöttek elhitték, hogy a katonai sikerek hatására az antant legitimnek fogadja el a Tanácsköztársaságot. Éppen emiatt kerekedtek felül azon mérsékeltek, akik korábban a rendkívüli külső és belső nyomásnak engedve hagyták, hogy a radikálisok álljanak az első vonalba. Szamuely Tibor, aki néhány hete még a forradalmi terrort alkalmazva fojtotta el az északi katonai sikereket veszélyeztető ellenforradalmi lázongásokat, megalázó módon került lefokozásra, a proletárgyerekek táborozását felügyelő káder lett.

Annak ellenére, hogy az antant első, visszautasított ultimátumában még nem vállalt kötelezettséget a Tiszántúl kiürítésére (mint később kiderült, ez tükrözte Clemenceau igazi szándékát), és csak a másodikban vetődött fel ennek lehetősége és a tanácskormány küldötteinek meghívása a párizsi békekonferenciára, a Forradalmi Kormányzótanács a korábbi demarkációs vonal mögé való visszavonulás mellett döntött. A Vörös Hadsereg rendezetten vonult ugyan vissza, de általános lett a letargia. Szőke Lajos kommunista vörös katona egy évtizeddel később így írt erről az időszakról: „Hát ezért harcoltunk? Nem fájt volna, ha a cseh imperialista csapatok erősebbek lennének és harccal kivernének bennünket, de vérrel szerzett földet, vér nélkül visszaadni csak úgy lehetséges, hogy árulókkal vagyunk körülvéve. Ezt gondolta és mondta mindenki.”

hungarian red armyStromfeld katonai karrierje ekkor, mondhatni legfényesebb időszakában, a csúcson tört derékba. Az antant ultimátumának elfogadása és a visszavonulás egy olyan időszakban történt, amikor az északi fronton lényegében megszűnt az ellenállás, a Vörös Hadsereg némileg késve, de nyugodtan fordulhatott volna keleti irányba, a románok ellen. Nem volt már reális veszélye annak, hogy a csehszlovák csapatok kétfrontos háborúra kényszerítik a magyar haderőt.

A magyar katonai vezető nem tudott egyetérteni a visszavonulással, tisztában volt azzal, hogy az alig egy hónapig tartó előrenyomulásban harci tapasztalatokat szerzett és lelkes magyar haderő, a katonák többsége vereségnek fogja megélni az elfoglalt területek feladását.

Stromfeld, aki eleinte még egyetértett a részleges visszavonulással, a harctéri tapasztalatai alapján, a katonák hangulatát érzékelve belátta, hogy a visszavonulás öngyilkos taktika. Ezt írta akkor: „Az ultimátum elfogadása kapitulációt jelent. A győzelmesen előrenyomuló csapatok visszavonulása szétzüllésre vezet, amelynek folyománya az anarchia.”

A tapasztalt katona érzékelte azt is, hogy az általános lelkesedést felváltó általános apátia felgyorsította a politikai törésvonalak szakadékká mélyedését a Vörös Hadseregen belül. Látta, hogy azok a tisztek, sőt közkatonák is, akik pusztán azért álltak a Tanácsköztársaság hadseregébe, mert az hajlandó volt honvédő háborút vívni, el fognak fordulni a hatalomtól. Lemondásában az is szerepet játszott, hogy ilyen szempontból valószínűleg nem kívánt egyik oldalra sem állni. Annak ellenére sem, hogy ebben az időszakban állítólag azzal is megkeresték, hogy állítsa félre a forradalmi kormányzótanácsot, és mint a Vörös Hadsereg parancsnoka, vegye át a hatalmat az országban. Nem lehet tudni, hogy egy ilyen lépésnek milyen következményei lettek volna, de az egyértelmű, hogy Lengyelország és Törökország, ahol ilyen jellegű katonai vezetésre sor került, megerősödve kerültek ki a több évig is elhúzódó háborús konfliktusokból. Stromfeld azonban túl korrekt katona volt ahhoz, hogy megszerzett hatalmával visszaéljen. Visszavonult és lényegében külsősként nézte végig a Tanácsköztársaság és honvédő háború bukását. Utóda Julier Ferenc „Ellenforradalmi lélekkel a Vörös Hadsereg élén” címmel adta ki emlékiratait. Ez a cím mindent elmond, és nem szorul árnyalásra. A Stromfeld nélkül maradt haderő 1919. július 20-án indított támadást a román csapatok ellen. Ezt a támadást nem halogathatták, mert az ország élelmezése szempontjából lényeges volt, hogy kiknek a fennhatósága alatt aratják le a gabonát a Magyarország éléskamrájának számító területen. Kezdetben a vöröskatonák értek el ugyan apróbb sikereket, de a haditerveteket a hadvezetés a bécsi ellenforradalmárokhoz is eljuttatta, sokak szerint azzal a céllal, hogy azt megismerve a szegedi Nemzeti Hadsereg Horthy vezetésével kapcsolódjon be a honvédő háborúba. A haditerv azonban rövid úton nem csak Szegedre jutott el, hanem a román hadsereg vezetéséhez is, akik így felkészülten várták a Vörös Hadsereg támadását.

Stromfeldet később perbe fogták, utódját, Julier Ferencet nem. Annak ellenére, hogy tevékenységében a Vörös Hadsereg élén nem találni kifogást, két év kilenc hónap börtönre ítélték. A védelem képviselője napnál világosabban fogalmazta meg, amit akkor az ország többsége gondolt: „Felelősségre vonni egy katonát, aki harcolt az integritásért, ez páratlanul áll a világtörténelemben.” Amikor Stromfeld Aurél védelmére azt akarták felhozni, hogy lemondott vezérkari főnöki beosztásáról, azt válaszolta, hogy soha sem bocsájtja meg magának, hogy cserbenhagyta a proletárok hadseregét.

Stromfeld Aurél szabadulása után nehéz körülmények között élt feleségével, de ennek ellenére aktív politikai szerepet vállalt a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban, annak balszárnyán helyezkedett el. Szervezője lett az osztrák Köztársasági Véderő (Republikanischer Schutzbund) mintájára szerveződő Rendezői Gárdának. Érdekes adalék, hogy a Schutzbund egyik ideológusa az a Theodor Körner volt, akivel Stromfeld már fiatal katonatisztként kapcsolatba került. Ezt a harcot azonban már nem tudta győzelemre vinni. Egy gyors, magas lázzal járó megbetegedést nem bírta ki a szervezete, és 1927. október 10-én elhunyt. Utolsó írását, már nem tudta befejezni, de azt kiadták. A mű címe is jól mutatja Stromfeld kiváló stratégiai képességeit, mert előre látta, amit a könyv címének is adott: „Jön az új háború”.

Ha érdekel a radikális hangvételt vállaló újságírás és hírszerkesztés,
szívesen foglalkoznál alapos és igényes tényfeltáró anyagok írásával
esélyegyenlőségi, szociális, érdekvédelmi vagy politikai területen,
akkor az alábbi címre várjuk jelentkezésedet: muonszerk(kukac)gmail.com
  •  
  •  
  •  
  •