A kilencvenkilencedik évforduló

A kilencvenkilencedik évforduló

1187
0
SHARE
Konok Péter

November hetedike van, kilencvenkilencedik évforduló, ami sokkal érdekesebb egy lapos, kerek százasnál, nem vonzódom a száz százalékokhoz, a büszke egészekhez, mindig a törtek és hiányok és asszimmetriák esztétikája vonzott, különösen, ha megtört és hiányos forradalmakra emlékezünk, és hát másmilyen forradalmaink még nem voltak, dadog a történelem, mint egy demenciában szenvedő, riadt bácsika, aki nem igazán tudja, hol van és kicsoda ő, eltévedt Odüsszeuszként az árbochoz kötözve hajózik saját tétova emlékei között.
Egy forradalom, amit csírájában eltiportak önjelölt vezérei, akiket a társadalmi hullámok tarajként magukon görgettek; egy széteső világrend, egy széteső nagyhatalom (izzadó, borotválatlan óriás, éhes, kivérzett muzsik, akit lövészárkokba hajtottak, barbár urak, parádés nagyhercegek kaviáros báljai, sztarecek és sztrelecek, emberzabáló, újonnan morgó gyáripar, bocskoros muzsikok robotos futószalagja, szamovár és vodka mellett folytatott végeláthatatlan viták a megváltásáról, Oroszország megváltásáról, a világ megváltásáról, a lélek megváltásáról, a jobbágyság megváltásáról, önmagunk megváltásáról, a megváltások állandó váltógazdasága, nép közé járás és akasztófa és katorga) – a világ eddigi legnagyobb forradalma, a világ eddigi legtragikusabb bukása.
Nem csupán milliók halálát hozta a forradalom forradalomnak hazudott leverése, a milliók mindenképpen halnak, társadalmaink a milliók halálának delikát specialistái, de meg is erősítette a Rendet, amit hangosan tagadott, ami ellen indulókat harsogott, rosztákat rajzolt, háborúzott, a cipőjével verte az asztalt, táborokat épített, hogy a táborokban kényszermunkás rabok építsék a szabadnak hazudott társadalmat, amit a munka tesz szabaddá (igen, ezt mondták ők is, mások is: a munka apoteózisa a mások munkáján élősködő minden társadalom himnusza, mert minden elidegenedett és kizsákmányoló társadalom munkaalapú); nem csupán a forradalmat gyilkolták le, de a változást magát törték meg, új érveket adtak a régi maradiaknak, az állomásfőnököknek, akik nem akartak vonatokat fogadni és indítani, akiket csak zavart a forgalom, jó kis állomás lenne ez, csak azok a füstös, szuszogó, zajos vonatok ne piszkítanák be állandó jövés-menésükkel.
Kilencvenkilenc éve történt valami fontos, bár még a dátumok is esetlegesek, a képek is csináltak, Eisenstein statisztái rohannak egy örök, fekete-fehér jelen emlékeiben a Téli Palota ellen, a valódi történelem közben az italraktárakat fosztogatta, és jól is tette, a forradalom az elnyomottak fesztiválja, nem egy hipszterkedő száraz november. Új utakra tért a világ, bár azok visszakanyarodtak a régi utakhoz, de mégis. Akadt ez-az az ösvény mellett.
Ünnepelni nincs mit, évfordulókat amúgy is dőreség ünnepelni szerintem; a bukott forradalom évfordulóján, mely saját eltipróit segítette a hatalomba, én nem lengetek semmiféle zászlót, amúgy sem hiszek a zászlókban sem. Csendben, minden felhajtás nélkül emlékezem csak, mint kissé elveszett Stirlitz egy globálissá növekedett birodalmi Berlinben, és tudom, hogy hibát követek el, mert magam is hiba vagyok, belátom.
Elgondolkodni, annak van értelme talán. Levonni a tanulságokat. Állnak még a minden évszaki paloták.

Konok Péter

Forrás: Facebook

Szájhősök tere. Olyan gondolatmorzsák a netről, amik nem feltétlen tükrözik a szerkesztőség álláspontját, de mindenképpen érdemes tudni róluk.