Szanyi Tibor: “A kormány lefizeti a gyógyítás legerősebb hangú csoportját”

Szanyi Tibor
Sokan úgy gondolják, az a jó, ha az egészségügyi miniszter eredendően orvos. Jó oka van az ilyen vélekedésnek, hiszen a kormány álláspontját kell képviselnie az ágazat felé, s az érintettek egy orvostól inkább elfogadnak sok mindent, ezzel szemben valószínűleg kevésbé lennének megértők, ha például egy menedzser lenne a közvetítő. A fordítottja is igaz, vagyis az egészségügyisek problémáit figyelembe kell venni a kormányzati döntéseknél, ezért aztán a kormányban is inkább hisznek egy orvosnak, mint másnak.

Az egészségügy minősége azonban jóval összetettebb probléma, minthogy csupán a miniszter kiválóságán vagy gyarlóságán múlna, már csak azért is, mert például a pénzügyminiszternek, de leginkább a miniszterelnöknek is van néhány elég erős szava az ügyek vitelében.

Szintén sokan úgy gondolják, hogy az egészségügy az egy monolit társadalmi képlet, amelyben elmosódnak a bal- és jobboldali megközelítések, hiszen a betegségek nincsenek tekintettel a politikai, különösen a pártpolitikai megfontolásokra, törekvésekre. (Pedig de, ám erről később szólok.)

Az egészségügyi politikák talán legfontosabb mércéje a születéskor várható élettartam.

Nyilván ennek a mutatónak is számos összetevője van, s a számítások módszerei is nagyban különbözhetnek országonként. Magyarországon ebben az évezredben, tehát az elmúlt 20 évben nagyot ugrott ez a szám: 70 évről 80-ra. (A világ egészére nézve: jelenleg 68 év.)

Nem statisztikai jegyzetet készítek, de az olvasók számára talán fontos lehet, hogy Magyarországon a legnagyobb emelkedés 1920-1970 között volt, majd három évtized relatív stagnálás után, az EU-csatlakozásunkat követően lendült újra növekedésbe ez a mutató.

Ugyancsak beszédes szám az egészségügyi kiadások GDP-hez mért aránya, bár ennek picit kevesebb köze van a szektor minőségéhez, mint azt sokan gondolják. Magyarországon durván 4, Nyugat Európában 8, az USA-ban pedig 15 % feletti adatokat találunk.

Nyugodtan szögezzük le, hogy minél nagyobb szerepe van valahol a magánorvoslásnak, annál erősebb az egészségügyi ágazat gazdasági aránya.

Van azonban egy kis turpisság. Ha egy műtét társadalombiztosítási elszámolási ára mondjuk 100.000 forint, ám ugyanez magánkórházban 300.000, akkor a nagyobb számla bizony nagyobb GDP-t eredményez.

És itt már el is érkezünk az első politikai kérdéshez, vajon a privatizált egészségügy, avagy a társadalombiztosítási alapokon nyugvó (illetve ezek keveréke) a hatékonyabb?

A jobboldali gondolkodás főként a magánerőben hisz, a baloldali pedig a (közvetetten) ingyenes ellátást jelentő társadalombiztosításban. Hatékonyságban relatíve kicsi, igazságosságban viszont hatalmas a különbség.

A közvélekedés evidens, hogy tehát igen erős korreláció van a gazdagság és az egészség között, annak ellenére, hogy közmondásosan szólva az egészséget nem lehet megvásárolni. Pedig de. Még akkor is, ha egyes esetekben egy gazdagot is leteríthet valami kórság, amit viszont egy szegény történetesen túlél.

Társadalmi méretekben nézve azonban a globális, a regionális, sőt, az országokon belüli bontásban mért adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a gazdagabbak tovább élnek, ráadásul ‘jóllétben’.

Fenti (tapasztalati) összefüggés könyörtelenül azt jelenti, hogy az

egészségügyben érdemi előrelépés legfőképp a gazdaság fejlődésétől, pontosabban a “népjólléttől” várható.

A viszonylagos mozgástér ennél azonban nagyobb. Hatalmasak ugyanis a szervezési, megelőzési tartalékok, arról nem is beszélve, hogy a közegészségügyi, munkaegészségügyi szigor kifejezetten pozitívan hat vissza a gazdasági növekedésre. Emellett aztán szomorú tapasztalásunk a mostani járvány, ami nem csak a halálozások számát növeli, de gazdasági és szociális katasztrófát is okoz, azaz jóllét és emberi élettartam kéz-a-kézben jár, minden irányba.

A magyar kormány ebben a bonyolult mátrixban most egy váratlan és brutális lépésre szánta el magát, amelynek a következményeit csak tippelgetjük, azonban egészen bizonyosan (+/-) reform értékű, minthogy újraformálja a terepet. Ez az orvosok jogállásáról szóló törvény, illetve hozadékai.

Számomra talány, vajon a szavazáskor az ellenzék jelen volt képviselői miért fogadták el ezt az egészet. Miért nem működött az egészséges reflexük, hogy t.i. ha a kormány nem ad időt egy törvénytervezet részletes áttekintésére, konzultációkra stb., akkor teljesen indokolható egy automatikus ‘nem’, annál is inkább, mert a törvény következményei így is úgy is a kormány dicsőségét hozzák, avagy rá hullanak vissza. (Ki emlékszik már arra, hogy a korábbi kormányzati döntések kapcsán miként szavazott vagy sem az aktuális ellenzék?)

Erősebb lehet a gyanúnk, hogy az ellenzék szoros felzárkózása a kormányhoz inkább a megközelítési azonosságból fakad, amit az is alátámaszt, hogy rászedésre, tévedésre és hasonlókra nem hivatkozik, hanem maradt szoros egyetértésben.

Nos, értelmezésemben a közös platform a neoliberális gondolkodás, ami szerint egy struktúra tetején ülő szereplőket kell kedvezményezni, s az majd csak lecsorog valahogy az alsóbb szintekre. Amint azt láttuk a gazdaságpolitikában, a családpolitikában, s most az egészségügyben.

A baloldali megközelítés viszont pont a struktúrák alján elhelyezkedő többség érdekeit nézi, s az ISZOMM ezért tűzte ki célul a nettó minimálbér vagy a családi pótlék drasztikus és folyamatos emelését, ami jelen időszakban havi nettó 200.000, illetve gyermekenként havi 37.500 forintot jelentene, továbbá 100.000 forintos minimumjövedelmet az eltartott felnőtteknek, valamint az emelt családi pótlékkal azonos korpótlékot a nyugdíjasoknak. Ez egészen más a neoliberális lecsorgási elméletekhez képest.

Ha a kormány az orvosokat erőteljesebben megfizeti, s talán surranó-pályán az orvosbárókat pedig kivételezi, akkor azzal megveszi a gyógyításban legerősebb hangú csoportot. A lecsorgás annyiban megáll, hogy a szakdolgozók és az ápolók szemét is előbb-utóbb kiszúrják majd valamivel, csak ne hőzöngjenek.

Emlékezzünk!

A koronavírus járvány első időszakában beígértek egy egyszeri összeget nagyjából mindenkinek, ha a frontvonalban dolgozott, ha máshol (egyelőre nem kapták meg). Feltétel volt, hogy mindenki köteles tartani a száját a szervezetlenség, a káosz és egyebek kapcsán. Most az orvosok pluszpénzéhez a szakszervezeti tevékenység tiltása társul.

Nem kizárt, hogy az országgyűlésbe tömörült pártok picit sem bánják, ha a vágyik szerinti majdani kormányváltás esetén egy pórázon tartott egészségügyet kapnak örökül, illetve egy erősen “fizetős” szolgáltatási struktúra kialakulása nekik sincs ellenükre. A kormánnyal közös, neoliberális meghatározottság fényében ez teljesen természetes lehet.

Az Igen Szolidaritás egészségügyi jövőképe viszont egészen más. Számunkra a népegészségügy és a népjóllét a gondolkodás alapja.

Programunk öt fő pilléren nyugszik. Leszögezi, hogy

  1. az emberi élethez és a testi-lelki egészséghez való jogot elvehetetlennek és elvitathatatlannak tartjuk, a munkahelyeken is.
  2. Az energia- és táplálékszegénység elleni küzdelem ügyét az egészségvédelem sajátos részeként is vállaljuk.
  3. Az egészségügyi politikánk homlokterében a megelőzés, egyben a környezeti károkozás visszaszorítása áll, de a gyógyításon sem fogunk spórolni.
  4. Az egészségügy fundamentumainak tekintjük a korlátlan társadalombiztosítást, a szolgáltatásokhoz való tényleges hozzáférés garantálását.
  5. A közösségi és a profitorientált szolgáltatókat “hermetikusan” el fogjuk különíteni, továbbá a paraszolvenciát a büntetőjog tárgyává tesszük.

Jól látható, hogy az ötödik pontunk tartalmát a kormány is meg kívánja lépni, többé-kevésbé. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, és önmagában kevés problémát old meg. Ennek ellenére a közeljövőre ígért kormányzati lépés várhatóan a praxisközösségek létrehozása lesz, ami számottevő átfedésben lehet az ISZOMM általános, és az egészségügyi szolgáltatásokra is kiterjedő szövetkezeti koncepcióval, bár nézeteink szerint a szövetkezés csak önkéntes lehet.

Az egészséghez való jog biztosítása, ideértve az élet- és munkakörülmények kedvezőbbé tételét, a széles értelemben vett megelőzést, a források megfelelő biztosítását, a mindenkire kiterjedő társadalombiztosítást, valamint a szolgáltatásokhoz való igazságos hozzáférést tartalmazza. Ezzel szemben áll a kormány mai neoliberális ihletettségű, az egészségügyi dolgozókat katonai rendbe kényszerítő, az érdekérvényesítést kizáró politikája, ami a legkevésbé sem az emberek valós érdekeiből indul ki.

Nos, ezért van az, hogy a járvány halottai számának alakulása úgy épül be az életünkbe, mint egyféle vízállásjelentés.

Szanyi Tibor,
az Igen Szolidaritás alelnöke, a párt miniszterelnök-jelöltje

Ha érdekel a radikális hangvételt vállaló újságírás és hírszerkesztés,
szívesen foglalkoznál alapos és igényes tényfeltáró anyagok írásával
esélyegyenlőségi, szociális, érdekvédelmi vagy politikai területen,
akkor az alábbi címre várjuk jelentkezésedet: muonszerk(kukac)gmail.com
  •  
  •  
  •  
  •