Szanyi Tibor: Klímasztrájk

Kezdjük megszokni, hogy egyre sűrűbben rendeznek világszerte ún. klímasztrájkokat, amelyek eredete lényegében Greta Thunberg, azóta globális aktivistává vált svéd gimnáziumi diák nevéhez fűződik. A mozgalmat tulajdonképpen egy egyéni akció indította el, azaz Greta Thunberg péntekenként nem ment iskolába, és addig nem is szándékozik, amíg a felnőttek nem kezdenek el kellő lendülettel foglalkozni a világ klimatikus problémáival.

Ám mit is jelen a sztrájk? Dr. Kártyás Gábor munkajogi professzor szerint ezt: “A sztrájk meghatározott cél elérésére irányuló munkabeszüntetés… A sztrájk minden esetben kollektív munkabeszüntetést jelent, egyénileg nem gyakorolható.”

A politikai gazdaságtan oldaláról nézve a sztrájk tudatos, kollektív károkozás, ami a kapitalizmus lényegére tapint rá. A munkaadó ugyanis “rendszerszerűen” nem adja oda a munkaválalónak az általa termelt érték ellenértékét, vagyis ennek egy részét eltulajdonítja (v.ö. lopás, kizsákmányolás stb.). A munkabeszüntetés azt feltételezi, hogy a tőkés nagyobbat tud veszíteni, mint a melósok. Ebből a szempontból a klímasztrájk alapgondolata is előbb-utóbb akörül kell forogjon, vajon kik válnak követelések címzettjeivé, tehát a követelők kiknek és milyen károkat, fájdalmakat tudnak okozni?

A kérdés nyilvánvaló főszereplői az állampolgárok (dolgozók), a vállalatok (tőkések) és a kormányok (államok). Az állampolgárok (főként bizonyos csoportjaik) leginkább élni, hovatovább egyszerűen csak életben maradni akarnak. A tőkések döntően haszonszerzésben érdekeltek, akár a természeti erőforrások teljes letarolása, vagyis az állampolgárok fizikai életterének tönkretétele árán is. A kormányok szerepe bonyolultabb, ugyanis elvileg az állampolgárok, illetve a tőkések érdekeit egyaránt szolgálni hivatottak. Ez kényes egyensúlyt kíván, hiszen a tőkések érdekérvényesítő képessége lényegesen erősebb, mint az állampolgároké. Gondoljunk csak az egyes ágazati szövetségekre, amelyek szinte törvény szerint bejáratosak az állami hivatalokba, mígnem a civil szervezetek gyakran egyenesen üldöztetés tárgyai.

A globális (neoliberális) kapitalizmus mai rendszerében a kormányok egyértelműen a tőkének adnak preferenciát. Jómagam alig-alig tudok a Földön olyan jelentősebb állami intézkedésről, amely összességében és egyértelműen az állampolgárok javára billentené a mérleget, még akkor sem, ha sok országban látunk előremutatónak tűnő példákat. A kormányok ugyanis jobban tartanak a tőke erejétől, mint a dolgozói érdekérvényesítés kihívásaitól. 

Gyakori érvük, hogy ha a tőke rossz néven vesz valamit, akkor fogja a sátorfáját, s távoztával adóbevételek elmaradása, munkahelyek megszűnése a fájó következmény. Most tekintsünk el attól, hogy a legnagyobb vállalatok lényegében sehol sem nettó adófiztők, viszont vegyük azt a példát, vajon mi történik akkor, ha az állampolgárok döntenek úgy, hogy nem fizetnek adót, avagy rántanak egy nagyot a statisztikai adatokon, s rövidebb-hosszabb ideig nem veszik fel a munkát? Nos, akkor ezt hívják polgári engedetlenségnek, illetve sztrájknak.

A klímasztrájk ma még nem az, amit a neve ígér, de azzá válhat. Csak remélhetjük, hogy a világ népei a sarkukra állnak, s nem hajlandók a pusztulásra. Márpedig a Föld állapota lényegesen gyorsabban – ráadásul gyorsulva – romlik, mint amilyen sebességgel kibontakozhatnak a történelmileg párhuzamba állítható társadalmi változások. Mégis, noha sajnos számíthatóan hatalmas áldozatok árán, de az emberiség remélhetőleg képes lesz az önvédelemre. A prototípusok már érlelődenk az indiai nagyvárosokban, ahol a víz, sőt a levegő válik luxuscikké, s hamarosan a tengerparti településeken is kitörhet a vízszint-pánik. Lőporos hordó Dél-Amerika, ahol az ásványkincsrablás és a természetrombolás okozta konfliktusok évente immár tízezrek, ha nem százezrek legyilkolásával jár. Az Afrikából induló menekülthullámok pedig már most próbára teszik a globális együttműködési rendszereket.

Van azonban egy újabb keletű jelenség, amelyen érdemes elgondolkodnunk. A kapitalizmust megelőzően is létezett, sőt valószínűleg a következő társadalmi rendszerekben ugyancsak lesz pénz, általános egyenértékesként. Voltak idők, amikor sóban vagy jószágokban is számolták az értékeket, ma viszont a pénzzel párhuzamosan megjelent az adat, a feldolgozott adatcsomag mint egyre kiterjedtebb fizetőeszköz (és bizony tömegesen lopható elem). 

Ennek egyik fura megjelenési formája a kriptovaluták születése, amelyek közös lényege a mögöttük rejlő adattömegek exponenciális növekedése, úgy is mondhatnánk, hogy adatblokkok burjánzó láncolata (blockchain). Ennél azonban sokkal mindennapibbá vált az adatok kereskedelme, ahol a kiindulási alap az emberek személyes adathalmaza.

A köznyelvben személyes adatként, a banális adatainkra szoktunk utalni (lakcím, anyagi helyzet, egészség stb.), miközben a való világ ma már egész máshogyan működteti a rendszert. 

Az egyszerűség kedvéért hadd fogalmazzak úgy, hogy a virtuális terekben a “sütik” (cookies) látják el az adatbegyűjtés hatalmas, kvázi banki feladatát, amely adatok feldolgozása után számtalan cég (elsősorban a Facebook, a Google) nyújt sok szolgáltatást, látszólag ingyen, valójában pedig a felhasználók adataiért cserébe. Korábban nevezhettük ezt sajátos barternak, a mai méretek láttán viszont kijelenthetjük, hogy a világgazdaság egyre nagyobb hányada összpontosul az infokommunikációs terepekre, anélkül, hogy ezen tevékenységek után az államok felé bárki bármilyen adót fizetne. (Ha most valaki arra gondolna, hogy ezek a gigászi cégek valahol is gigászi adókat fizetnének, az sürgősen felejtse el, mert a fizetségeik és kedvezményeik mérlegeként a “nap végén” sehol, egy megveszekedett vasat se.)

Nos, lássuk hát miből élünk! A föld lakosságának immár nagyobbik hányada rendelkezik számítógéppel vagy számítógéphez való hozzáféréssel, de leginkább mobiltelefonnal. Ki több, ki kevesebb műveletet végez naponta, ám azt tudni érdemes, hogy a már említett “sütik” közbenjöttével mindannyian minden egyes “klikkel” egy-egy mikroüzenetet küldünk önmagunkról valamelyik feldolgozóközpontnak, amelyek aztán valódi boszorkánykonyhaként működtetik a visszmenetben felénk áramló szolgáltatásokat. Egy átlagos életet élő magyar ember naponta több száz vagy akár több ezer ilyen mikroüzenetet bocsájt ki az érdeklődéséről, a szokásairól, magánéleti tényeiről stb., amelyek az idők folyamán olyan profilokká állnak össze az infokommunikációs cápák nyilvántartásaiban, hogy hovatovább – szó szerint – többet tudnak rólunk, mint mi saját magunk. Én például bizonyosan nem tudom megmondani, hogy egy évben hányszor és hány boltban mi mindent vásároltam, viszont ezek az adatok teljesen egzakt számokként jelennek meg a különféle adatbázisokban  mindazoknak, akik ezért pénzt vagy más ellenértéket adnak. 

Bánja fene!, mondjuk rá a legtöbben, ám egészen más a leányzó fekvése (bocsánat a szexizmusért), ha azt vesszük, hogy az “állam” az utolsó tablettáig, injekcióig, kezelésig stb. precízen tisztában lehet az egészségi állapotunkkal… – nálunk bizonyosan tisztábban. Ezzel gyakorlatilag már odalett az orvosi titoktartás egykori szentsége, főleg ha ezek az adatok a gyógyszergyártóknál és más egészségiparos cégeknél landolnak. 

Az internetes vagy “kártyás” (mobilos) vásárlások elképesztő ütemű felszaporodásának korában elképesztő mennyiségű adatot közlünk önmagunkról (v.ö: személyes adat), s egy sajátos körforgás során ezekért kapjuk cserébe a viszonylagos kényelmet vagy az ingyenesnek mondott szolgáltatásokat. (Ehhez képest szinte arcátlanság, hogy a banki műveleteinkért is gyakran fizetnünk kell, holott a [kész]pénzforgalom költségei a tankönyvi mesék szerint az államokat terhelik.)

A társadalmi mozgalmak számára azonban egyre érdekesebb lehet, ha felteszik a kérdést, vajon mi van akkor, ha a személyes mikroüzeneteink egy-egy hányadát egy-egy cél érdekében makroüzenetekké gyúrják? Hasonlók eddig is léteztek, a ‘száraz novembertől’ kezdve a ‘torkos csütörtökökön’ át az ‘egy évig ne vásároljunk ruhát’ kezdeményezésekig, amelyek mind-mind valamilyen makroüzenetet vittek a piac életébe. 

Csupán bátorság kérdése, hogy az ilyen üzeneteket, követeléseket milyen irányba és milyen erővel fogalmazzuk meg –  s eredeti témánkhoz visszatérve – “egy meghatározott cél elérése” érdekében.  Ha már klímasztrájk! Greta Thunberg péntekenként nem ül be az iskolapadba. Lehet érte rajongani, de alighanem többet érne, ha milliók követnék a példáját, s mondjuk a magyar iskolákban ugyan bemennének a gyerekeink, de péntekenként semmilyen tantárggyal nem foglalkoznának, hanem csak a fenntarthatóság kérdéseivel kapcsolatos témákról beszélgetnének a csatlakozó bátor tanáraikkal együtt, akik Magyarországon éppen amúgy is sztrájkra készülnek. Na, ezt már inkább nevezhetnénk klímasztrájknak.

Más felnőttek is csatlakozhatnának. Nem feltétlenül általános sztrájkkal, de például úgy, hogy péntekenként delente egy-egy órát töltenének azzal, hogy szintén fenntarthatósági témákat beszélnének meg egymással. Előljáró példa lehetne, ha a Mátrai Erőmű, illetve a szomszédságában lévő üzemek dolgozói egy időre abbahagynák a munkájukat annak elérése érdekében, hogy megtudják, vajon mitől könnyeznek, fuldokolnak családtagjaik, ismerőseik a környéken. Nos, ez is inkább hasonlítana a klímasztrájkhoz, amihez bármely más városban is lehetne csatlakozni.

A valós tereken túl az internet a lehetséges kezdeményezések szinte korlátlan terepeként tárul elénk. Ha a kapitalizmus meg tudta oldani a Black Friday – főként internetes – fogyasztásgerjesztését, akkor erre méltó válasz lehetne a White Friday gondolata, azaz, hogy bizonyos napokon semmit, vagy csak elengedhetetlen dolgokat vásárolnánk.

Persze ne legyünk naivak! Adott esetben a tőke és az államok pontosan tudni fogják, hogy ki mindenki csatlakozik a különböző felhívásokhoz. A haladó baloldal azonban úgy érheti el a célját, hogy az összehangolt kezdeményezései mögé a szolidaritás teljes eszköztárát is odarendeli. Fentebb láttuk, a sztrájk “egyénileg nem gyakorolható”. Az édestestvére, a szolidaritás sem.

Szanyi Tibor

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük