Home Valami történt... Száz éve ezen a napon…

Száz éve ezen a napon…

940
0
SHARE

Győztek a bolsevikok Oroszországban.
Nem nagy, nem októberi és nem szocialista. Tréfásan ennyivel intézik el a történelmet aktuálisan újraírók az orosz 1917-es ősz eseményeit.
Természetesen mindez volt pusztán ennyi. 1917 november 7-én eldőlt, hogy az emberiség addig legvéresebb háborúja, az első világháború véget fog érni. A Lenin vezette „puccsisták” mérhetetlen területi veszteségeket is bevállalva kötöttek békét, azaz léptek ki a háborúból, ezzel maguk mellé állítva a szenvedő ország többségét és a világ békére vágyó közvéleményét is. Megtették azt, amire nem volt hajlandó a korábbi, ezért legitimitását elvesztő kormányzat.
1917 rendkívüliségét azonban nem az adja, hogy önmagukat kommunistaként, azaz forradalmi marxistaként meghatározó baloldaliak vették át a hatalmat. A változás azért tudott rendkívüli lenni, mert Lenin nem pusztán a hatalom megszerzését tekintette célnak, hanem a társadalmi átalakulások keresztülvitelét. Nem elfoglalták az új hatalom képviselői az egykori elitpozíciókat, hanem tudatosan törekedtek egy feudális társadalmi és gazdasági rendszer lerombolására és helyette egy új építésére.
A szovjet szocializmus zsákutcái egyáltalán nem adnak felmentést annak a cári rendszernek, amelynek embertelensége kitermelt egy valós igényt az ilyen radikális átalakulásra. A háborús nyomor, a nyílt és brutális elnyomás, skarlatánok politikai szerepvállalása és az antiszemita indulatok felkorbácsolása egy pusztulásra érett rendszerré tette II. Miklós országát. A polgári erők szegénységi bizonyítványa pedig az lett, hogy a bolsevikok néhány hónap alatt képesekké váltak arra, hogy átvegyék és megtartsák a hatalmat. Ha egy egyszerű puccsról lett volna szó, akkor képtelenek lettek volna ellenállni 1918 után a komplett katonai elit, azaz a fehérek és a világháborús győztesek intervenciós hadainak.
1917 minden szempontból forradalom volt. Egy olyan hatalmas kísérlet kezdete, amely hét évtizeden át tartotta magát minden nyílt és alig burkolt támadás ellenére is. Nem volt olyan nagyhatalom, amellyel ez az ország ne került volna hadiállapotba történelme során, azonban megdönteni csak úgy sikerült, hogy a rendszer technokrata elitje elveket elvetve magához ragadta a hatalmas ország rendkívüli kollektív vagyonát és visszatért a cárizmus külsőségeihez.
Lassan negyedszázada már annak, hogy az önmagát Lenintől eredeztető Szovjetunió felbomlott és eltűnt. Ez az időszak a tagadás korszaka volt. Elpucolták a szocializmuskísérletek minden jelképét, átírták a történelemkönyveket, a nácizmust legyőző országot ezekben ma már embertelenebbként ábrázolják, mint a legyőzöttet. Kusza hazugságok, féligazságok hálójában vergődünk, ma már Magyarországon az is törvénysértő, aki vitatkozni mer a jobboldali és liberális kánon antikommunista állításaival. Jelentősége persze mindennek nincs. A szovjet szocializmus tagadására embertelen rendszerek épültek, így szinte mindenhol megnőtt a megdőlt rendszerre nosztalgiával tekintők aránya. Nem csak azokról van ma már szó, akik megélték azt a rendszert és vesztesei lettek ennek, hanem azokról is, akiknek személyes emlékük nincs arról, de mást keresnek ahelyett, ami van.
Az persze kérdés, hogy vajon egy új társadalmi forradalom, hasonló 1917-hez miként fog viszonyulni Leninhez és a Szovjetunióhoz. A valószínűnek az tűnik, hogy minden hasonlóság ellenére is tagadni fogják a szellemi rokonságot, de akár még az is előfordulhat, hogy mindezt büszkén vállalva fogják felépíteni mozgalmukat.

Kalmár Szilárd