Szeretlek is, meg nem is

Brexit

Tehát Brexit. Olyan egyrészt-másrészt.

A történet ott kezdődött, hogy de Gaulle francia elnök 1963-ban és 1967-ben (tehát kétszer is!) megvétózta a britek csatlakozását, majd 1973-ban – immár de Gaulle távoztával – az Egyesült Királyság mégis belépett az EU-ba, pontosabban elődintézményeibe, mondjuk így: a Közös Piacba. Hogy baj ne legyen, ezt a belépést 1975-ben népszavazással erősítették meg. Akkor a britek kétharmada bent akart lenni.

Igazából pedig nem, illetve legfeljebb a Közös Piacban. Ahogy múltak az évek, egyre világosabbá vált, hogy a szigetország soha nem fog kérni a közös valutából, az egységes európai terekből, egyesített hadseregből stb.

Aztán jött Cameron brit miniszterelnök, aki sikeresen meggyőzte európai partnereit, hogy leginkább a szociális uniót kéne befagyasztani. Ez nyilván sok vezetőnek valóban tetszhetett, ám nem kevés sunyi számítás ugyancsak lehetett a dolog mögött, hiszen közeledett a 2016-os népszavazás, ami noha csak véleménynyilvánító aktus volt, ám mégis mindent eldöntött.

A kilépést támogató 52:48-as arányra Magyarországon azt mondanánk, hogy szoros eredmény, a fejlettebb demokráciákban azonban jelentős különbségnek tekintik az ilyesmit. Megkezdődtek hát a kilépési tárgyalások, s ahogy korábban a tagsági kötelmek elmélyítése, úgy a kilépés szintén egy megállapodás nélküli üggyé vált. (Természetesen nem kizárt, hogy előbb-utóbb mégis lesz valamilyen alku, ám ne rohanjunk ennyire előre!)

Az európai intézmények elsődlegesen az érintett országok tartós békéje érdekében alakultak, aztán egyre több gazdasági és politikai potenciált szereztek. Hovatovább dogmatikussá vált, miszerint a tőke, az áruk, a szolgáltatások és az emberek szabad mozgása tartja egybe a közösséget. Nos, a tőke tényleg akadálymentesen áramolhat, talán az áruk is, a szolgáltatások már döcögősebben, az emberek pedig jobbára csak turistaként élvezhetik a nagy szabadságot. Nem utolsó sorban pont a munkaerő szabad mozgása volt a Brexit-népszavazás fő dilemmája.

Mi lesz most?

A megállapodás nélküli kilépés azt jelenti, hogy újra vámhatárok lesznek az EU és a britek között, ami elég komoly ellátási zavarokhoz, azaz drágulásokhoz fog vezetni – a szigetországban. Ennek kétségkívül kevesen fognak örülni, viszont a bő 60 milliós piac és az Egyesült Királyság gazdasági fejlettsége sok mindenen átsegíti az ottani üzleti világot. A legnagyobb kérdés viszont az lesz, hogy a korábbi szabadkereskedelem helyébe lépő relatív zártság milyen szociális következményekkel jár?

A már említett drágulás bizonyosan fájdalmas lesz, különösen az élelmiszerek frontján. Ne feledjük azonban, hogy az önállóság kénytelen erősítése kedvezőbb helyzetbe hozhatja azokat a – főleg vidéki – kisvállalkozásokat, amelyek évtizedeken át szenvedtek az ún. szabadkereskedelem ádáz, sőt, nemritkán rablógyilkos versenyétől.

Emlékeztetőül: az Egyesült Királyságban épp a fenti összefüggés miatt pont a baloldal bírt mindig is a legnagyobb fenntartásokkal az EU-tagságot illetően. Igen, hagyományosan a brit Munkáspárt a legnagyobb euroszkeptikus politikai formáció odaát. Ha lassan is, de az Európa-kritika máshol is egyre inkább a modern baloldal kapitalizmuskritikájában ölt testet. Ugyanakkor Magyarországon (és több más országban) az Európa-kritika eddig legfőképp a nacionalisták harci terepe volt. Egy percig sem állítható, hogy a baloldalnak a nacionalistákkal bármiféle együttműködést kéne kialakítania, az viszont igen, hogy Európának a tőkések uniója helyett szövetkezeti és szociális unióvá kell válnia.

Az Egyesült Királyság távozása tehát új fejlődési irányok előtt is ajtót nyit Európában.

– bankski –

Ha érdekel a radikális hangvételt vállaló újságírás és hírszerkesztés,
szívesen foglalkoznál alapos és igényes tényfeltáró anyagok írásával
esélyegyenlőségi, szociális, érdekvédelmi vagy politikai területen,
akkor az alábbi címre várjuk jelentkezésedet: muonszerk(kukac)gmail.com
  •  
  •  
  •  
  •