Szociális foglalkoztatásból kényszermunka

kozmunka123jpg

A közfoglalkoztatás hét éves története dióhéjban


„Közmunkás tájékoztató” egy unalmas dél-alföldi kisvárosban, 2014. július 17. kora reggel. Kétszáz elgyötört arc a városháza giccses nagytermében.

– Itt írd alá!
– Mit írok alá?
– Hogy elvállalod.
– Mit vállalok?
– Hát a munkát.
– Tisztelettel, pár apró kérdés. Mi lesz a dolgom? Hány órában? Mettől meddig? Hol? Mennyiért? Látatlanban nem szívesen írnék alá.
– Ó. Ezeket a részleteket a belügyminisztérium még nem találta ki.

A többség persze nem kérdez vissza. Lesütött szemmel írnak, mint a gép. Persze tudható, milyen következményekkel járna rájuk nézve, ha nem tennék meg. A munkanélküli hivatal nyilvántartásából törölnék őket, és hónapokra kizárnák mindennemű segélyből. Ezért is írják alá.

Azután seperhetik az utcát, és gereblyézhetik a falevelet három hónapig (véletlen egybeesésként éppen az önkormányzati választásokig) – a létminimumot el sem érő összegért.

A „közmunkaprogram” fejlődési folyamata sajátos tendenciát rajzol ki. Jól láthatót.

A szociális foglalkoztatás 2007. körül jelent meg a magyarországi gyakorlatban. Kezdeti célja a szakképzettség nélküli, elhelyezkedésre tartósan képtelen (iskolapadba alig visszaültethető, mozgáskorlátozott, vagy más hátránytól szenvedő) embertársunk foglalkoztatása. Napi 4-6 órában, minimálbér közeli összeget kereshetettek így közel húszezren. 2009-ben a Bajnai-kabinet kiszélesítette, és a szociális ellátórendszer részévé tette ezt a programot. Deklarálták a (nem éppen baloldali ihletésű) „munkáért segélyt” elvét, vagyis az addigi alanyi jogon járó segélyezési rendszert elkezdték lebontani, feltételekhez kötni. Hatvanezer főre növelték a programban részt vevők körét.

A 2010-es fordulat itt is változást hozott. A közmunkát ekkor már a foglalkoztatáspolitika eszközeként is használták. A 22.800 Ft-os segély fizetését törvényileg évi egy hónap bármilyen munkaviszonyhoz kötötték (ez a leginkább rászorulók esetében ténylegesen három hónap közmunkát jelentett, tehát kilenc hónap szünetet hagytak). A törvényi szabályozás állandó maradt a következő négy évben, a munkafeltételek viszont a gyakorlat során változtak.

2012-ben a munkaterület kiválasztásakor figyelembe vették kinek-kinek a szakképesítését, és napi hat óra (maximum!) alatt lehetett megkeresni a nettó minimálbér öthatodát (~53.000 Ft).

2014-ben már nem veszik figyelembe a képesítést (akár diplomásokat is elküldhetnek utcát söpreni), bármennyi időre kiközvetíthetnek (hét és nyolc hónap a csúcs, amiről eddig értesültünk), és nyolc óráért kevesebbet adnak, mint korábban a hatért (felfelé kerekítve 50.000 Ft). Miközben a létminimumot 2013-ban 87.500-nál állapították meg (ebből az élelmiszer-normatívát 24.099-nél), és még a 2012-es uniós szegénységi küszöb is 66.000 Ft. Ebből a foglalkoztatási formából két-háromszázezren részesülnek aktuálisan. (Mellékesen: a közmunkaprogramot részint külső, uniós forrásból finanszírozza a magyar állam.) A feltételek tehát romlottak, és az ún. együttműködési kötelezettség tartalmát, ami nincsen szabályozva, de facto önkényesen állapítják meg, bővítik. A bér több, mint ami segély címén kapható, azonban kevesebb, mint amit rendesen (a verseny- vagy közszférában) lehet ugyanannyi fáradsággal. Pusztán táplálkozásra elég, lakhatásra azonban már nem.

Többről, befektetési jellegű tanulásra költésről, művelődésre valóról, vagy az emberi kapcsolatok ápolásához szükségesről már nem is szólva. (Nemzetgazdasági szinten, foglalkoztatáspolitikai szempontból pedig hatástalan: a közmunka a piaci körülmények közötti „munka világába” nem képes tömegeket visszavezetni; legfeljebb a foglalkoztatási statisztikák kozmetikázására alkalmas. Valós statisztikák különben elérhetőek, európai összevetéssel együtt.)

A közmunka a hazai jogban régóta (részint ma is) egy büntetési formát jelöl. A briteknél community payback, illetve punishment néven ismert. Közös bennük, hogy különös szakképzettséget egyik sem igényel, kényszerjellegű, megalázó és megbélyegzettséggel jár (tán szándék szerint is). A konfúzus fogalmiság ellenére elmondható, mindkettőt büntetésként alkalmazzák – azt is, amiért munkabér címén segélyeznek. A „munkáért segélyt” elve, vagyis az alanyi jogon járó segélyezés eltörlése, feltételekhez kötése így vezetett el a kényszermunkához.

Holott arról – és ezt érdemes sokszor ismételni, hogy tudatosulhasson – igazán nem az egyén tehet, ha nem foglalkoztatják a szakmájában, vagy egyáltalán. Ennek ellenére a felelősséget mégis rá hárítják. A munkaerőpiaci inaktivitásért éppen a munkanélküli a legkevésbé hibás. Mégis, a későpolgári társadalom működési anomáliájáért ők szenvedik el a következményeit, többszörösen.

Tamás Gáspár Miklós a maga szakmai súlyával szintén kényszermunkának minősíti a közfoglalkoztatást. Egyszersmind a civil szervezetek mellett a kényszermunkásokra is érvényes rövid figyelmeztetést fogalmaz meg:

Az elszántan egyenlőségellenes jobboldali rezsim – amely képes volt mindennemű tiltakozás megkockáztatása nélkül bevezetni a szociális segélyezés helyett a büntető jellegű kényszermunkát (»közmunkát«), s ennek révén megtorolni a redisztribúciós balszerencsét – létérdeke az egalitárius és emancipatorikus politikának mint élménynek, tapasztalatnak, életstratégiának az elfojtása. Ezért kell a fölszabadító, védelmező, megengedő, részvétteli, együttérző, képzeletgazdag, inventív, innovatív szociális, politikai, művészi és filozófiai praxisokat szétbarmolnia.
A kormányzat taktikája nem ostoba, hanem gonosz.
Ha nem lázadtok ellene, meg fogtok dögölni.

 

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük