Szanyi Tibor vitaindító írása a szocializmusról
Nem tudjuk kik vették először a szájukra a “szocializmus” szót, de azt igen, hogy 1848 forrongó hónapjaiban sokan örömmel fogadták Marx Károly és Engels Frigyes forradalmi felhívását, a Kommunista Kiáltványt. Voltak korabeli fiatalok, akik egyenesen “vörös republikánusoknak” nevezték magukat, de hamar a “szent ügy” mellett találta magát Táncsics Mihály (Mihajlo Stancsics) is. Ő már a kezdetektől amellett agitált, hogy a nemzeti szabadság fabatkát sem ér, ha néptömegek maradnak politikai és hangsúlyozottan szociális jogok nélkül.
Táncsics Mihály politikai pályafutása hat évtizeden ívelt át, de eszmerendszere mindvégig következetes maradt. Ott volt hitében Dózsa György paraszti dühe, a magyar jakobinusok társadalmi és politikai változást sürgető elszántsága, 1848 márciusi ifjainak hazaszeretete, és ott volt már a modern munkásmozgalom számos követelése is.
A Táncsics utáni évtizedekben a magyar baloldalnak, azaz munkások és parasztok mozgalmainak volt kevés jó és annál több rossz éve.
Nekik köszönhető azonban a nyolc órás munkanap, a társadalom- és nyugdíjbiztosítás, a közoktatás rendszere, vagy az általános és titkos választójog.
A hazai baloldal és a magyar progresszió tragédiája, hogy képviselőink csak az urak által előidézett társadalmi, politikai, sőt háborús katasztrófa után tudtak beleszólni az ország ügyeibe. Először 1918 őszétől 1919 nyaráig vállalták az országmentő, sőt a honvédő háborút, olyan kiváló emberek vezetésével, mint Károlyi Mihály, Garami Ernő, Kunfi Zsigmond vagy Stromfeld Aurél. Történelmileg büszkék lehetünk arra, hogy ebben az időszakban a magyar szociáldemokraták és kommunisták nem csak egymással tudtak összefogni, de valódi nemzeti összefogást is teremtettek a bajban.
Harcuk csak azért bukott el, mert a külföldi hadseregek olyan hazaáruló fasisztákat is találtak szövetségesnek a magyar nép ellen, mint Horthy Miklós. Az Orbán, Schmidt Mária vagy Boross Péter számára történelmi példaképnek tekintett tenger nélküli tengernagy aztán elinditotta hazánk első tudatos és tömeges népirtását a “fehérterrort”, bevezette Európa első antiszemita törvényeit, majd odadobta hazánkat Hitlernek. Ettől a rémségtől való megszabadulást nem is hívhatjuk másnak, mint Felszabadulásnak.
Ami utána jött, nem szégyenfoltja a magyar történelemnek. Kisgazdák, szociáldemokraták, kommunisták szó szerint a romokból építettek fel egy nácik által kifosztott országot. Emellett keretet és tartalmat adtak a második magyar köztársaságnak. Szomorú tény, hogy pár év múlva külső nyomásra nem csak a többpártrendszer lett felszámolva, de sztálinista módszerekkel megsemmisítették a magyar szociáldemokráciát és annak teljes örökségét is.
Elhibázott lépések és történelmi bűnök hosszú sora vezetett oda, hogy 1956-ban a társadalom többsége fellázadt a magát szocialistának és kommunistának mondó rendszer ellen.
Az ötvenes évek történelmileg terhelt évei után azonban olyan fordulat következett, amelyet nyugodtan nevezhetünk a magyar nép “aranykorának”. Általános jólét, teljes foglalkoztatottság, világszinten is kiválóan teljesítő mezőgazdaság, komplett iparágak remek teljesítménye, minőségi oktatási rendszer és egészségügyi ellátás, a gyermekek vállalásának és nevelésének kiemelt támogatása és végül milliónyi új otthon azoknak a millióknak, akik vályogviskókban, bérkaszárnyákban tengődtek a háború előtt.
A szovjet türelmetlenségek okán a szocializmus “bevezetése” nagyjából olyasfajta állami terror mentén zajlott, amihez talán csak a Szent István-i keresztény hittérítés fogható.
Számomra szimbolikus értékű, hogy az MSZMP egykori székháza és a Marx tér közötti körút-szakasz megmaradhatott Szent István körútnak.
A Kádár Jánoshoz köthető magyar szocializmus modell lényege nem bukott meg. A hidegháború végjátékában a Szovjetuniót és szövetségeseit megsemmisítő kapitalista neoliberalizmus ezt a próbálkozást a legnagyobb igyekezettel számolta fel, talán nem véletlenül. Az antikommunista álarc mögé bújó mezei hülyeség évtizedekkel vetette vissza az országot: megszűnt minden harmadik munkahely, százezrek vesztették el otthonukat.
Ma sem állunk sokkal jobban a szocializmus ügyével, mint eleink álltak a világháború végén.
1990 óta egymást érik a szociális terror gaztettei. Privatizáció, kárpótlás, Bokros csomag, devizahiteles katasztrófa. Mi baloldaliak is hibáztunk számos alkalommal. Például akkor, amikor nem feküdtünk keresztbe a neoliberálisok előtt. Ma nyugodtan kimondhatjuk, hogy hazánkban a szó “vegytiszta” értelmében sem kapitalizmus, sem pedig szocializmus nem volt. Jellemző ugyanakkor, hogy a rendszerváltásnak mondott változás PR-ja szociális piacgazdaságról szólt. Ez azt a hamis illúziót keltette, hogy a szocializmus tényleges vívmányai megmaradnak, amihez majd osztrák életszínvonal is társul. Mára a szociális vívmányok leépültek, az osztrák kapitalizmus pedig elhagyott minket.
A magyar nép Horn Gyulának, Kovács Lászlónak, sőt még Medgyessy Péternek is elhitte, hogy szociálisan elkötelezett baloldali politikát képviselnek. Utóbbi ráadásul komoly jóléti programot valósított meg. Ez a 2002 és 2004 közötti időszak volt az, amely másfél évtizednyi megszorítás után újra adott a többségnek. Nőtt a minimálbér, anyagilag újra megbecsültebb lett a közszféra, sőt a nyugdíjasok helyzete is sokat javult. A baloldal masziv, elkötelezett szavazói bázisa állt szemben ennek is köszönhetően a polgárháborús, testvérgyilkos logikával gondolkodó orbáni tömegekkel. Aztán a lényegében neoliberális “polgári baloldali”, azaz Gyurcsány és Bajnai kudarca az egész szociális perspektívát a katyvaszba döntötte, amire Orbán Viktor tíz éve hordja a földet.
Ezenközben tőlünk Nyugatra ismét emelkedik a szocializmus kifejezés csillaga.
Az amerikai Bernie Sanders magát demokratikus szocialistának vallja, Alexandria Ocasio-Cortez, az emelkedő pályájú ifjú amerikai szocialista szintén. Az angol Jeremy Corbyn a szocializmus lényegét abban látja, hogy az inkább a sokak, mint a kevesek érdekeit veszi figyelembe. A spanyol Pedro Sanchez magát pragmatistának tartó européer szocialistaként valójában az EU támogatások által stabilizált spanyol gazdaság szociális teljesítőképességére épít várat, a szomszédja, a portugál António Costa pedig amolyan jó balos polgármester felfogásában vezet egy egész országot.
A ma látható szocialista kísérletek tehát a kapitalizmus alapjain definiálják magukat, s nagy óvatossággal kerülik a “mindenki” szót, s helyébe inkább a “sokak” kifejezést teszik. A világjárvány azonban alighanem ismét a mindenki fogalmát teszi a fókuszba.
Látható, hogy szinte mindenütt a zöld köntösökbe öltözött fiatal generációk erősödnek, akiknek a szocializmus szó ma már messze nem a klasszikus vörös mumus, hanem egyféle hívószó a progresszív megoldásokra.
Idehaza nagy kérdés, hogy a társadalmi méretű tudás és műveltség esélyeitől egyre inkább megfosztott magyar fiatalokban vajon maradt-e még annyi önbecsülés és tehetséges akarat ahhoz, hogy fordulaton kezdjenek el ügyködni?
Készek-e a feltörekvő magyar nemzedékek arra, hogy a közvetlen jövőjük védelme érdekében olyan erőt képezzenek, amely képes lehet a polgári, neoliberális, profithajhász versenyzők megzabolázására?
Végső fokon miért nem építünk idehaza olyan otthont, mint ahová a magyar fiatalok elvándorolnak?
Vagy akár jobbat. Igazságos, közösségi alapokon nyugvó gazdaságot és társadalmat. Biztonságot, emelkedő szociális perspektívával. Társadalmi javakat.
Azaz szocializmust.
Szanyi Tibor
