Szolidaritás életre – halálra?

Most kéne valami cikket írni, hogy mi is a Szolidaritás Mozgalom. Jó vicc. Hogy honnan jön, meg mit csinált régen, mi a helyzet most? A végén meg legyen valami heroikusan előre mutató, valami egészen nagy világmegváltás, hogy az olvasó, fellelkesüljön, és azonnal kitöltsön egy belépő nyilatkozatot (Nem lehet csak úgy belépni a Szolidaritásba. Két tag ajánlása kell. A szerk.) Egy oldal, de legyen benne fénykép is. Kérdeztem a főszerkesztőt, hogy lehetne-e két oldal, de mondták, hogy nem, kell az Angélának, a Czeglédy Csabának, a május 1 reklámnak a hely. (Az elnök úr nem kérdezte, ez költői fordulat. A szerk.). Szóval írni kéne egy oldalt, lassan 8 év munkájáról. Hát persze.

Most írjam le, hogy én csak úgy belecsöppentem? Hogy azt se tudtam mit csinálok? Hogy annyira padlón voltam anyagilag, hogy évekig addig nem is ismert társaim támogattak? Sokat. Nem csak pénzzel. Most írjam le, hogy a csapat egy része a Millában kezdett? A többiek meg szakszervezeti vezetők voltak? Rendvédelmisek. Meg vegyészek. Hogy négy társelnök volt? Aztán kettő? Aztán meg már csak egy? (A jelenlegi elnök… A szerk.) Hogy nem is ismertük egymást? Hogy jól láttuk mit kell tenni, de ma már nem mernék belevágni? Hogy volt Bohócforradalom? Meg operaházi tüntetés? Hogy be kellet volna menni, de nem mentünk be? (Az Operába, a Viktorhoz. A szerk). Hogy elrontottuk? Sokszor. Hogy nem tudtuk mit is cselekszünk? Hogy jót akartunk és sokszor jót is csináltunk? Hogy miattunk csinálta meg a Fidesz a Békementet? (2012. március. A szerk.) Hogy mi is tettük nevetségessé?(Két sör után mindig előjön, unalmas sztori. A szerk.) Hogy vidéken is kifütyültük Orbán Viktort?  Hogy kitaláltuk az Demokratikus Ellenzéki Kerekasztalt 2012 –ben? (De elrontották. A szerk.) Hogy csináltunk pártot más szervezetekkel? (Együtt párt, Bajnai Gordon vezetésével. A Szoli kiszállt 2015–ben, a párt kiesett a Parlamentből 2018 –ban. A szerk.). Hogy balról jöttünk, aztán középre kerültünk? Hogy aztán újra megtaláljuk a hangunkat? És megint parlamenti szervezet legyünk 2018–ban? Hogy még abban az évben, szereztünk egy polgármesteri helyet Budapesten a 15. kerületben? Ahol most éppen háború van? Most írjak arról, hogy a szervezetünk bár nagyon megsínylette az elmúlt 8 évet, de azért még mindig van? Hogy ételt osztunk a Blahán 5 éve? Hogy Szolnok megye jó részén mi vagyunk a vöröskereszt? Hogy elkezdtünk dolgozni a Munkások Újságával? Meg a Nyugat.hu –val? Meg a Debrecínerrel (szombathelyi és debreceni független hírportálok. A szerk.)? Írjak arról, hogy a parlamenti munka, érdekes, nehéz, és kurva fárasztó is? Hogy néha elegünk van? Magunkból? Az egészből? A butaságból? A provincializmusból? A szűklátókörűségből? A semmire sem figyelésből? Az arroganciából? A lenézésből? A ”mi nem mondjuk meg mit képviselünk, mert oldalak felett állunk” című nettó baromságról?  (Igen Elnök úr, erről kéne írni végre már valamit, mert tényleg nincs két oldal, és még fénykép is kéne ugye…. A szerk.)

Nem.  Nem és nem. Inkább írok erről az országról. Erröl a tehetséges, nyugodt és kiegyensúlyozott országról. És a benne lakó emberekről. Akiknek igenis van családjuk. Vannak barátaik. Van véleményük is, el is szokták mondani. Az országról beszélek, és annak lakóiról, akiket nem érdekel, hogy török van-e, itt vagy tatár. Akik mindent túlélnek. Akik félszavakból is értik, egymást. Akik segítenek egymáson. Sokszor. Sokat. Nem azért mert kell, hanem mert ezt tanulták a szüleiktől. Írok arról, hogy mi bízunk bennetek. Nagyon. Tudjuk, hogy nem hülyültetek meg. Tudjuk, hogy sokat dolgoztok. Hogy nem adjátok fel. Hogy nem mentek el. Tudjuk, mert mi sem adjuk fel és mi sem megyünk el. Nem lakunk a belvárosban. Nem is tanultunk elit egyetemeken. Nem kaptunk lakást, kocsit, egzisztenciát ajándékba a családunktól. Nem tanultunk külföldi elit egyetemeken, hogyan kell szociálisan érzékenynek lenni. (Elnök úr így született, tudjuk. A szerk.)  Nem tanultuk meg 20 éves korunkra, hogyan kell kiszorítani másokat a társaságból, megalázni másokat, kiröhögni másokat, észre sem venni másokat. Velünk csinálták ezt. Sokszor. Sokan. Játékból. Rutinból. Zsigerből. Figyelmetlenségből. Gőgből. Jószándékból. Beidegződésből. De mára már ez nem érdekes. Felnőttünk. Megerősödtünk. (Lélekben. A szerk.) Már nem érdekel minket az úri szalonok gúnyos lenézése. Már nem akarunk ott lenni. Már nem akarunk megfelelni. Mi itt akarunk élni. Veletek. Nem mások kárára, nem mások ellenében. Normálisan akarunk élni. Jól akarunk élni. Biztonságban akarunk élni. (A kormányunktól. A szerk.). Azt akarjuk, hogy gyermekeink fejlődjenek, tanulhassanak, dolgozhassanak, szerethessenek. Szabadon. Azt akarjuk, hogy több legyen a közös ügyünk. Hogy ne párszázezer ember éljen jól, sokmillió kárára, hanem azt akarjuk, hogy sokmillió boldoguljon könnyebben. Miközben akiknek jól megy, fizessenek több adót. Mi pedig keressünk jól. Azt akarjuk, hogy legyen társadalmi szolidaritás. Hogy ne csak beszéljünk róla, hanem csináljuk is. Közösen.

Sokan mondják persze, hogy kár a gőzért. Ezt nem lehet megcsinálni. Én nem így látom. Én úgy látom, hogy egy életünk van. Ezt persze le lehet élni úgy is, hogy lehet, ülünk a tévé elött, folyamatosan ismételgetjük, hogy ez így nem fog menni, nem fog sikerülni, nem lehet megcsinálni. Lehet kockázatot nem vállalni. Lehet végignézni, hogy elmegy a gyerek, az unoka, a feleség, a férj. Az élet. Persze. Lehet. De nekünk nem szabad ezt tennünk. Ezzel csak azoknak segítünk, akik a mi munkánkból élnek. Nem. Kezdjünk el végre élni. Szerveződni. Közösségeket építeni. Lakótelepen és falun. Védjük meg egymást. Járjunk koncertekre. Moziba, színházba. Menjünk kirándulni, szívjunk friss levegőt és ne adjuk meg az örömöt, hogy szomorúnak lássanak minket azok, akik a mi munkánkból élnek. Ne hagyjuk, hogy lenézzenek minket. Ne engedjük, hogy kizárjanak minket az ország ügyeiből. Harcoljuk ki közösen a normális munkakörülményeket, az emberhez méltó bánásmódot – igen, mindenkinek- a jobb fizetést, a jobb egészségügyet, a normális oktatást. Harcoljuk ki közösen, hogy a nyugdíjunk ne csak vegetálásra legyen elég. Harcoljunk azért, hogy mire nyugdíjasok leszünk, ne élő fizikai – lelki roncsok legyünk. Harcoljunk együtt egy olyan országért, ahol nem az államilag támogatott gazdagok járnak jól, hanem leginkább a dolgozók.  Harcoljunk egy olyan országért, ahol van Szabadság, Egyenlőség és társadalmi Szolidaritás. Jöttök?

Gyertek!

Székely Sándor
független országgyűlési képviselő
Magyar Szolidaritás Mozgalom

A cikk megjelent a Munkások Újságának 37. lapszámában

Munkások Újsága 37. címlap


  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük