„Tényleg olyan rémes volt a Szocializmus?” Reakció a Munkások Újságában megjelent cikkre

Marx full 600

Ahhoz, hogy igazából válaszolni tudjunk a kérdésre, el kell vonatkoztatni attól a „nosztalgiától”, amit egyre többet és egyre többektől hallunk. Nevezetesen, hogy a szocializmusban nem volt munkanélküliség, ezért biztonság volt és viszonylagos jólét. Nem voltak szembetűnő jövedelmi különbségek, minden állami tulajdonban volt és az állam gondoskodott a polgárairól, mint egy jó apa.

De el kell vonatkoztatnunk attól a mai politikai megítéléstől is, amely a szocializmust a megtorlásokkal azonosítja, a diktatúrával és semmilyen vívmányát nem ismeri el.

Mindkét a jelenség, a nosztalgiázás éppúgy, mint a politikai elit ( oldaltól független) lenéző elhatárolódása azt jelzi, hogy nem hoztuk a szintet!
A rendszerváltás óta eltelt 27 évben nem hoztuk azt a szintet, amit a szocializmus, mint társadalmi berendezkedés képes volt biztosítani az embereknek az élhetőség és jól lét terén. Ezért sírja vissza a nosztalgiázó és ezért becsmérli a politikus.

De van-e objektív mérce ennek bizonyításra?
Mi van, ha a nosztalgiázó nem a rendszert, hanem a fiatalságát sírja vissza, mi van, ha politikus nem a felelősségre vonástól fél, – hogy egy langyos, de jól élhető rendszer helyett egy élhetetlen, nélkülözésekkel terhes rendszer elfogadására ösztökélt – hanem valóban a társadalmat félti a diktatúrától?

1) Miért van a „gazdaság” egyáltalán?

Vajon azért, hogy pár ember gazdagodását szolgálja, vagy az összes emberért, a társadalom érdekében működtetjük azt?
Működtetjük, mert a gazdaságot nem azok működtetik akiknek a tulajdonában vannak az üzemek, a földek a gépek, a cégek, hanem azok, sőt főleg azok, akik esztergálnak a gépeknél, akik elvetik a magot a földeken, akik pizza futárként kiviszik a pizzát a megrendelőnek és persze azok akik gépeket terveznek, számítógépes programokat írnak.
Ugyan milyen haszonra tenne szert az a tulajdonos aki egymaga vállalná, hogy asztalos üzemébe egymaga szerzi be az alapanyagot, azokat megmunkálja, bútort készít belőle, elszállítja, értékesíti, majd le is könyveli a bevételeit, kiadásait, sőt a nap végén kitakarítja az üzemet.
Nem sok bútor készülne abban az üzemben!
A haszon megtermelésében, létrehozásában a tulajdonos minden alkalmazottja részt vesz. Elosztását a tulaj egymaga intézi, nem csoda, ha maga felé hajlik a keze!

Akkor lenne ésszerű és igazságos a haszon elosztása, ha minden működtetőnek jutna belőle!
Akkor jutna belőle minden működtetőnek, ha minden működtető tulajdonos is lenne!

2) Micsoda? Közösségi tulajdon?

A rendszerváltás előtt minden állami tulajdonban volt. Bizony nem működött minden flottul, be kell látni, hogy voltak hiányosságok, visszaélések, szervezetlenségek, amiről egy másik cikk keretében beszélhetünk.
Ma egyre többen emlegetik, hogy a közösségi tulajdon hozhatna némi enyhülést a munkanélküliségre, a szegénységre, az igazságtalan elosztásra.
Mert az elosztás igazságtalan.

Csakhogy a rendszerváltáskor pont az ellenkezőjét mondták! Azt mondták, azért élnek jobban Nyugaton, mert ott magántulajdonban vannak az üzemek, a földek a gépek, melyet tudományosan termelőeszközöknek nevezünk. A tulajdonos jobban ügyel arra, hogy ezek az eszközök ne álljanak, ne rongálódjanak, hanem folyamatosan termeljenek. Ezért a magántulajdon hatékonyabb, mint a közösségi.

Most akkor mi az igazság?
A hatékonyságra még visszatérünk, most nézzük

3) Kié a haszon?

Ha a termelőeszközök magántulajdonban vannak, akkor a haszon azé, akinek a tulajdona az üzem, a gép vagy a termőföld. Hiába dolgozik a gyárban, a földeken 100 munkás, hiába termelik meg ők a hasznot, a tulajdonos dönti el, hogy mennyit kap belőle a dolgozó és mennyit tart meg magának.
Naná, hogy arra törekszik a tulaj, hogy minél több hasznot tartson magánál, én sem elégednék meg egy panellakással, ha lenne pénzem egy nagy családi házra.
És persze, hogy előbb vennék a gyerekemnek, a testvéremnek meg magamnak is még egy családi házat, minthogy a pénzemet arra költsem, hogy karácsony előtt megjutalmazzam a 100 alkalmazottamat. Pláne, hogy munkanélküliség van, és 1 helyére 5 jelentkező is van. Most kell a jövőt megalapozni, ki tudja mi lesz jövőre.

Ha a termelőeszközök közösségi tulajdonban vannak a hasznon is a tulajdonosok osztoznak. Előre megállapodnak, hogy milyen szabályok szerint osszák fel a hasznot és mindenki részesül belőle a szabályok szerint.
Akár abban is megállapodhatnak, hogy karácsony előtt jutalmat osszanak, de még az sem kizárt, hogy ajándékot vesznek Kovács szaki 3 gyerekének, mert ők a legszegényebbek. Fejenként 1000 Ft-ot nem sajnálnak erre a célra ( csak 3 kg. kenyér ára) de ha 100-an összedobják, szép kis summát vihet haza Kovács, lesz öröm!

Családi házat persze nem vehetnek a megtermelt és elosztott haszonból, de mindenki jobban jár így, mintha 1 fő tenné el az összes pénzt.

4) Melyik tulajdon hatékonyabb?

Attól függ, milyen szempontból nézzük!
A helyi buszközlekedési cég tulajdonosa elbocsát két buszvezetőt és a szolgáltatást a maradék két dolgozóval oldja meg, napi 12 órai munkaidőben.
Rendkívül hatékony volt, azonnal szert tett 500 ezer Ft/ hó extraprofitra, ennyi volt a két buszvezető bére a járulékokkal.
Gyűlik a pénz a családi házra!

Az elbocsátott két dolgozó munkanélküli járulékát, átképzését, közfoglalkoztatását a társadalom ( a közösség) fizeti meg. A családnak járó segély, a gyermekek ingyen iskolai étkeztetése is a közösség pénzéből megy, ezt nevezzük a költségek társadalmasításának.
Ebben az esetben a cégtulaj úgy tudta a hatékonyságát növelni, hogy ennek költségeit áthárította az adófizetőkre.

Az is növeli a hatékonyságot, ha a cégtulaj – látván a járatok túlterheltségét – beállít még két buszt a menetrendbe. Ez az utasok részére növeli a hatékonyságot, mert nem kell a buszra hosszasan várakozni, kényelmesen lehet utazni, azaz a szolgáltatása minősége jobb lesz.
Az is megeshet, hogy az utasok száma hosszú távon növekszik, amiből majd többletbevételre is szert tehet a tulaj, csakhogy a hatékonyság növelésének költségét ( 2 buszvezető munkába állításának költségeit, 500 ezer Ft-ot havonta) a tulajdonosnak kell, kéne megfizetni.
Vajon melyik hatékonyságot fogja a cégtulajdonos növelni?
Amely az utasoknak kedvező, vagy amelyik neki hoz többletbevételt?
Nem kérdés ugye?

Nem is lehet! A vállalkozó nem azért hozta létre a cégét, mert meg akarta oldani a falu utazási problémáit! Neki egyetlen célja volt, hogy megéljen, lehetőleg jól megéljen abból a haszonból, amit a cége működtetésével szerez.

Közösségi közlekedésnél elvileg ilyen kérdés fel sem merülhet, hiszen az üzemeltetés egyetlen célja az utasok célba juttatása. A közösségi közlekedést az utasok pénzéből az utasoknak szervezik, azok köre költ rá, akik igénybe veszik.
Ez akkor is igaz, ha a 3-as Metró felújítását adóbevételekből fedeznék.
Persze, hogy mikor spórolunk, és mikor költünk rá legalább annyit, hogy ne legyen életveszélyes azt is a közösségnek kéne eldönteni!
Ma (még) ez nem így van!

De szükséges, hogy így legyen, az emberek, a közösség, a társadalom nem a tőketulajdonos jólétéért, hanem a közösségért kell felelős legyen.

Lehet dumálni felelősségről, közösségről, haszonról meg nosztalgiáról, a lényeg, hogy a szocialista időkben nem az NSZK-ból szöktek át hozzánk, hiába volt itt a legvidámabb barakk! Mi szöktünk Nyugatra, ahol az emberek jólétben éltek! Olyan jólétben, amit mi el sem tudunk képzelni.

5) A jóléti államok miért tudtak magas életszínvonalat biztosítani?

A jóléti államok a II. Világháborút követően jöttek létre, mert ekkor alakult ki a szocialista tömb.
A szocialista államok pedig megalakulásuk után iziben államosították a termelőeszközöket, amitől a tőkések igencsak borzongtak. Ezért megállapodtak az általában szociáldemokrata államvezetéssel, hogy inkább lemondanának a profitjuk egy részéről, hogy a munkások ne legyenek elégedetlenek és eszükbe se jusson lázadni, tüntetni, szocialista fordulatot követelni.

Így történhetett meg, hogy kialakult a haszon elosztásának egy olyan gyakorlata, mely szerint a haszon 60%-át munkabérekre, 40%-át tőkejövedelmekre fordítják.
Ez általános volt a kapitalista államokban.
Úgy tudom, ekkor sem mentek tönkre a tőkések tömegei!

Aztán a 70’-es évek elején ezt a megállapodást a tőkések felrúgták, mert létrejött egy új gazdaságfelfogás, amit ma neoliberalizmusnak ( neokonzervatívnak) nevezünk.
E felfogás alapján, a tőke mindent visz, az állam is alárendelődik a tőke, a tőketulajdonos akaratának. Jól példázza ezt nálunk az új Munka Törvénykönyve, mely szerint a túlóráért nem kell díjat fizetni, az szabadidőben is megváltható, a munkáltató döntése szerint. Ha a munkáltató ki is adja a szabadidőt, azon sem a villanyszámlát kifizetni, sem a boltban kenyeret venni nem lehet. De a szabadidő után az államnak sem jár adó vagy járulék, hiszen semmi pénzmozgás nem volt!

A tőkés gyűjthet egy újabb családi házra a megtermelt, de le nem adózott, bérrel nem terhelt haszonból!

Lényeg, hogy a rendszerváltás után ezt a gazdasági elméletet vezették be nálunk is, a magukat szocialistáknak és baloldalinak mondott politikusok asszisztálásával.

Napjainkra a haszon felosztása úgy változott, hogy a munkajövedelmekre 20% jut ( az eredeti 60% helyett) a tőkejövedelem pedig a haszon 80%-a.

A mai rendszer tehát nagyon erős korrekcióra szorul, akkor is, ha azt mondjuk, hogy a szocializmus jobb volt, akkor is, ha azt mondjuk, hogy nem.

A kérdés, hogy mi módon szoríthatók rá a tőkések, – szocialista tábor hiányában – hogy engedjék át a hasznuk legalább 30%-át munkabérekre.

Lehet, hogy létre kell hozni ismét egy szocialista tábort!