Home Egyéb Tényleg olyan rémes volt a Szocializmus?

Tényleg olyan rémes volt a Szocializmus?

12159
0
SHARE

Tamás Gáspár Miklós és Szelényi Iván vitázott néhány hete a létező szocializmusokról, majd az Új Egyenlítő online felületén Szelényi Iván bővebben is kifejtette álláspontját.
Bennem a vita és az írás után is hiányérzet maradt, mert inkább politikaelméleti elemzést kaptunk mindkét alkalommal és csak mellékesen merült fel a gyakorlati elemzés. Ha a tanulságokat akarjuk levonni „okulásul késő koroknak”, akkor ez a legfontosabb feladat. Számtalan kérdés, sokakat bosszantó, másokat lelkesítő kérdéskör merül fel. Ezek közül a legfontosabb az, hogy még a legzordabb szociális kísérletekre is a társadalom jelentős része egyfajta boldog békeidőként, aranykorként tekint vissza. Ráadásul az sem egyértelmű, hogy ezek a kollektív próbálkozások egyformán életképtelennek bélyegezhetőek lennének.

erzsebet_hid_epitese
Először is azt kell kijelenteni, hogy mai nosztalgia az utókor politikai és gazdasági elitjének a bűne, mert valamennyi volt szocialista országban a társadalom alsó kétharmada vesztese lett a rendszerek bukásának. Elvesztették a biztos megélhetést, veszélybe került többségük lakhatása, lényegében lehetetlenné váltak korábban természetes dolgok, mint a nyaralás vagy egy éttermi étkezés. Ráadásul a megnyert politikai szabadság nem volt képes ellensúlyozni a munka világában előálló új helyzetet, a totális és megalázó kiszolgáltatottságot.

d405cfcf4f03929d0d46fab51a6e2433

Negyedszázad múltán az is elég világos, hogy a szocializmuskísérletek egészségesebb és működőképesebb gazdasági egységeket jelentettek, mint amelyek utánuk jöttek. Nem voltak ugyan képesek a teljen önfenntartásra, de ennek aránya a legtöbb esetben magasan fölötte állt a mostaninak. A rendszer lokálisan is jól működött, a legtöbb árut a fogyasztókhoz közel állították elő, azaz fel sem merült a költséges logisztika. Ezt egészítette ki a nemzetközi gazdasági együttműködés rendszere, a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) , amelynek köszönhetően háttérbe szorultak egy-egy népgazdasági egységen belül a helyben életképtelen területek, míg mások kapitalista gazdasági mércével mérve is erőssé váltak. Így Magyarországon megerősödött az autóbuszgyártás (Ikarusz) és a híradástechnika (Videoton, Orion), viszont például a teherautók gyártása háttérbe szorult, azaz a Csepeleket felváltották az IFÁ-ák és a ZIL-ek, cserébe a mi buszainkon zötyöghetett a fél világ.

003

Magyarország különleges helynek számított ebből a szempontból, mert legalább lépést tudott tartani a nyugattal, szemben például Romániával vagy Lengyelországgal. A mezőgazdaságon kívül a könnyű- és nehézipar legtöbb területén világszinten is jelentősnek mondható üzemek jöttek létre. Az életképtelen gazdasági szereplőket már a rendszeren belül is fokozatosan építették le, volt kapun belüli munkanélküliség, volt hivatkozható pazarlás, ugyanakkor az előállított termékek jelentős részével sem minőségi, sem egyéb problémák nem merültek fel. A Ganz villanymozdonyok, az Ikarusz buszok, a Lehel hűtők, a Hajdu mosógépek máig életünk részei és nem pusztán azért, mert pótlásuk költséges lenne, hanem azért is, mert pótlásuk értelmetlen. Szinte elnyűhetetlen, a tervezett elavulást hírből sem ismerő arukat tudtak előállítani szocialista keretek között. A korai rendszerváltó politikai és gazdasági elit egyik legnagyobb bűne éppen az, hogy brutális kegyetlenséggel verték szét a magyar gazdaság minden jelentősebb egységét, sőt lényegében szétverték a magyar gazdaság egészét. Miközben a legtöbb volt szocialista országban próbálták lassítani az átalakulást, aközben itthon mindezt kifejezetten gyorsították olyan ostoba politikai büntetőakciókkal, mint a kárpótlás vagy a privatizáció. A döntéshozók nem látták vagy nem akarták látni, hogy a zöldséges és tehertaxis múlttal rendelkező hazai tőkésosztály képtelen a kezére játszott hatalmas egységeket életben tartani és a külföldi vásárlások jelentős részének sem volt más célja, mint a versenyképes magyar konkurencia kiiktatása.

A szocializmuskísérletek többsége nem gazdasági, hanem politikai okokból volt életképtelen. Szabadabb időszakokban, például a Sztálin halálát követő másfél évtizedben kifejezetten pezsgő időszak következett a legtöbb országban, amikor fejlődés szempontjából fontos innováció teret tudott kapni és növelte az adott gazdaságok versenyképességét. A hatvanas években reális célnak tűnt a kapitalista országokhoz való felzárkózás, az életszínvonal ebben az időszakban valóban közelített a nyugatihoz, de olyan országok esetében, mint Magyarország ez kifejezetten szoros felzárkózásnak volt mondható. A lakosság jelentős része jó minőségű lakásban élt, megengedhette magának, hogy saját gépkocsija legyen, otthonát magas szintű gépesítettség jellemezte. Az oktatási és az egészségügyi rendszer, amelyet igénybe vett, nem maradt el jelentősen a nyugati országokétól. Magyarországon a hetvenes évek közepére megszűnt a reménytelen nyomor. Emlékszem, hogy amikor a nyolcvanas években kisgyermekként először láttam koldust Romániában milyen szintű lelki traumát okozott számomra a kiszolgáltatottság, az emberhez méltatlan élethelyzettel való szembesülés, ami mára életünk része lett sajnos újból. Sokan, akik nyugati országokban nyitott szemmel jártak, már akkor látták a fényes kirakatok mellett a gazdag társadalmak nálunk ismeretlen árnyoldalát is. Természetesen a magyar szocializmus jóléte nem nyújtott azonos életszínvonalat mindenkinek. Nem volt ismeretlen az időskori szegénység, a falusi cigány szegénység vagy a munkásszállók népének szegénysége. A nyolcvanas évek elejétől a rendszer döntéshozói egyre nyilvánvalóbb módon próbálták menteni a menthetőt, így az újraelosztási rendszer mind jobban kedvezett a középosztálynak és egyre kevesebbet juttatott az alsó egyharmadnak. A gazdasági és társadalmi válságnak belső és külső okai egyaránt voltak. A belső ok legnyilvánvalóbb módon az „új osztály” árulása lett, az „osztályvezetők forradalma” kitermelt egy olyan irányító elitet, amely már lenézte a munkásosztályt, előbb előjogokat, majd a gyarapodás lehetőségét kívánta magának. A rendszer elbürokratizálódott, az új elit a gyárak mellé épített irodaházakba vonult, fizikailag mind jobban elválasztva magát a termelés folyamatától és azon munkásoktól, akik abban részt vettek. A sors fintora, hogy ebből a közegből csak kevesen tudtak profitálni a rendszerváltásból, többségük gyorsan elvesztette társadalmi és gazdasági pozícióját, a rendszerváltás után kispolgári élethelyzetbe kerültek, sokan proletarizálódtak vagy lumpenizálódtak.

tavolkozelfoto1-e1393777016357

A szocializmuskísérletek bukásának másik fontos tényezője volt a nemzetközi környezet kedvezőtlen alakulása. A Szovjetunió már a hetvenes évektől a saját túlélésre koncentrált, egyre jobban engedte el szövetségeseit gazdasági értelemben, hagyva még olyan szentségtörést is, mint az 1982-es magyar IMF tagság. A sors fintora, hogy a kapitalista országok ebben az időszakban hasonló válságba jutottak, a jóléti államok válságát antikommunizmussal, az elaggott szovjet rendszer frontális letámadásával ellensúlyozták és bejött nekik. Miközben országhatárokon belül saját munkásosztályuka rontottak, aközben egy mesebeli harcot vízionáltak egy nyilvánvalóan fogatlan szörnnyel, mely az említett belső okok miatt örömmel adta meg magát támadójának.
Lélektani okai voltak tehát a rendszerváltásnak elsősorban, nem annyira gazdaságiak. Magyarországon szinte minden megvásárolható volt forintért azon áruk közül, amiért ütötték egymást honfitársaink Ausztriában vagy Isztambulban. Voltak színestévék, voltak fagyasztók, mosógépek, porszívók, sőt hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy még a gyalázott szocialista autóipar termékei is voltak annyira használhatóak, mint a nyugatiak kiselejtezett roncsai. Várni csak lakásra vagy a gépkocsira kellett, a tervgazdálkodás korai jellemzője, az áruhiány szinte ismeretlen volt már a nyolcvanas évek elején idehaza. Az emberek azonban az évtized végén felfokozott társadalomlélektani helyzetbe kerültek, mindent akartak, ami nyugati és semmit, ami keleti. Eszébe sem jutott senkinek, hogy mindez a gazdaság összeomlását, tömeges munkanélküliséget, gyarmati függőséget fog eredményezni.
Amire az ország feleszmélt, nem volt mit visszacsinálni, kialakult egy torz helyzet. Előbb összeomlott a gazdaság, majd elszivattyúzták a fogyasztás csúcsra járatásával a megtakarításokat és végül elvonták az országból a képzett, rugalmas munkaerőt.
Bontják az Ikaruszt (forrás IHO)Más országokban természetesen mindez másként zajlott. A szocializmuskísérletek közül a lengyel, a román vagy az albán a katasztrofális jellegűek voltak, a kelet-német vagy a csehszlovák rideg és sokkal inkább elnyomó, de önálló életre is képes próbálkozások voltak, míg a magyar mellett a jugoszláv modell volt az, amely valódi partnerként tudott fellépni akár a kapitalista országok számára is. Kuba vagy az időben közeli Venezuela szocializmusa máig velünk él, előbbi az embargó és folyamatos USA agresszió ellenére életképes, míg utóbbi sajnos a dilettantizmus példája Chávez halála óta. Kína vagy Vietnám külsőségekben máig szocialista rendszereknek tekintik magukat, azonban ezekben az országokban azt látjuk, hogy a hazai viszonylatban is említett „új osztály” nem pusztán átmentette magát, hanem megőrizte a politikai és gazdasági hatalmát is. Új, erős, de minden szempontból kapitalista, adott körülmények között jólétinek mondható országokról van szó egy jó menedzseri képességekkel rendelkező elittel. Ezen a tényen sokat nem változtat, hogy időnként vörös drapéria előtt Mao vagy Ho Shi Min idézeteket olvasnak fel egymásnak.

Kalmár Szilárd