Terror a futballpályán

Terror a futballpályán

366
0
SHARE
paris

Egész nap egy fontos kérdés előtt tépelődtem. Elnéztem a tegnapi párizsi borzongás képsorait, az egymás után megjelenő híreket és videókat, és próbáltam önmagam és a közvetlen környezetem számára is analizálni azt, amit látok, azaz mondjuk úgy, hogy csak próbálok látni, hiszen az agyam még mindig képtelen felfogni a történteket. A legtöbb szemtanú beszámolója szerint sokan abban a hitben éltek, hogy egyszerű petárdázás történt, hiszen egy zárt térben, az ütemes basszus és a golyózápor talán képes megtévesztő hangot kiadni magából. De mi a helyzet a stadionban. Hiszen a terrortámadás alatt éppen egy barátságos labdarúgó mérkőzést tartottak. A hazai franciák ellenfele pedig éppen az a német válogatott volt, amelyik papíron jelenleg a legerősebb a világon. Folyt a meccs a maga ütemében, nem volt éneklés, sem petárdázás szinte az egész mérkőzésen, amikor egyszer csak robbanás morajlása rázta meg a stadion szokatlanul visszafogott szurkolói alapzaját. Igen, a videón is jól hallható, hogy robbanás-szerű hang volt, még az is tökéletesen hallatszik, hogy mennyivel hangosabb és erőteljesebb ez a hang, a szurkolóknál. A játékosok is lefagytak egy pillanatra, aztán építették tovább a támadást, mintha mi sem történt volna. Pedig nagyon is történt.

Egyfolytában azon törtem a fejem, hogy mi játszódhat le ilyenkor egy sportoló fejében. Hiszen egyértelműen kivehető a felvételekből, hogy maguk a játékosok is azt hallották, ami a valóság, az ő fülükben is vészesnek hatott a robaj, ami egyértelműen nem a lelátókról származott. Még is mentek tovább. Egy barátságos meccsen, aminek mindössze az volt a tétje, hogy ki hogyan ússza meg a sérülést, mielőtt visszatér klubjába, folytatni tovább a bajnokságot. Én leléptem volna. És nem magamért. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam volna a robbanást, minimum leszaladtam volna a pályáról, és bevonultam volna az öltözőbe. És vállalnám a felelősséget. Nem magamért, hanem azért a 40 ezer emberért, aki megtisztelt a jelenlétével, akik szintén megijedtek kint a stadionban, és akiket nem menekítenek ki azonnal, nem úgy az elnököt, beleértve engem – márint a sportolót, és a csapat valamennyi tagját. Aztán jöhet az összes többi. Gyávaság? Hiszen ott sem voltam? Talán az lenne a a valódi katasztrófa, ahogy én viselkednék, ha egy barátságos találkozón robbanás hangját hallanám a messzeségből. Új időszámítás kezdődött Európában…