Terror, a jobboldal fegyvere mindenkoron

100 évvel ezelőtt ezen a napon a Conti utcai Népszava szerkesztőségből hazafelé indult Somogyi Béla főszerkesztő. Pontosabban nem haza, mert az állandó fenyegetettség miatt haza már nem járt, hanem a néhány utcára lévő Urániához, ahol szobát béreltek számára. Minden este valaki a szerkesztőségből vele tartott, hogy támadás esetén védelmet biztosítson számára. Azon az estén Bacsó Béla lett társa a szerencsétlenségben.

Az 1919-es Tanácsköztársaság után az ország nagyobb részén kezdetét vette a tervszerű bosszúhadjárat, a “fehérterror”. Tervszerűen és ötletszerűen egyaránt öltek, legtöbbször tették ezt szadista kéjjel. Nem kellett különösebb indok se, elég volt, ha valaki érintőlegesen összefüggésbe volt hozható a kommünnel vagy feltételezhető volt zsidó származása.

A fehérterror áldozatainak számát megbecsülni sem lehet az ötletszerű öldöklés miatt, de a legóvatosabb becslések szerint is minimum háromezer embert mészároltak le bestiálisan. Budapesten a fehérterror 1920-ig nem volt jelen a gyakorlatban, persze légköre, a félelem már ráült a városra. Éppen a Népszavának köszönhetően összegyűjtött információk voltak azok, amelyek legalább részben megmutatták a szörnyűségeket. Ez az oknyomozó újságírás lett Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a veszte, Horthyt és körülötte tobzódó csőcseléket irritálta tevékenységük. Sokáig azonban nem mertek lépni, de egy mámoros éjszakán felmerült a szociáldemokrata újságírók “megfürdetésének” gondolata, amire a kormányzóságra önjelölt tengerésztiszt annyit mondott, “nem beszélni kell, hanem cselekedni”. Ez a félmondat lett a gyilkos parancs, mely megpecsételte két ember sorsát. A gyilkosok autóba ültek és a hazafelé tartó újságírókat erőszakkal a raktérbe tuszkolták majd Újpestnél holttestüket a Dunába dobták. A fehérterror általános gyakorlatához méltó módon a gyilkosság bestiális volt, ügyeltek arra, hogy az áldozatok pokolian szenvedjenek haláluk előtt.

Ma sokan, főleg a jobboldaliak azt állítják, hogy mindez szükségszerű, már-már méltányolható következménye volt a Tanácsköztársaság idején elkövetett gyilkosságoknak, melyekre a “vörös terror” jelzőt használják. Azt azonban szeretik elfelejteni, hogy utóbbiakra háborús körülmények közt került sor. Általában a honvédő háborút folytató államhatalom elleni szervezkedéseket, zendüléseket torolták meg a statáriális bíráskodással és kivégzésekkel. Az ilyen jellegű fellépés szükségszerűen embertelen és gyakran ad teret a kegyetlenkedésnek, de nem hasonlítható a békeidőben elkövetett megtorlás jellegű népirtáshoz. Ráadásul a vörösterrorra adott válasz, a fehérterror nagyságrendjében legalább tízszeres mértékű volt. Míg egyik esetben jóval 500 fő alatti áldozatról beszélünk, addig a másiknál elérte, sőt sokak szerint bőben meghaladta a 3000 főt a meggyilkoltak száma.

A legfontosabb ma emlékezni és emlékeztetni, hogy a jobboldal mindenkoron előszeretettel, sőt élvezettel alkalmazza a legdurvább terrort, ha arra lehetőséget kap. Gondoljunk csak a párizsi kommünárok tömeges leölésére vagy arra, hogy Hitler kommunista ellenfelei számára már 1933-ban létrehozta a dachaui koncentrációs tábort, de nehéz elfelejteni a Pinochet puccsát követő vérengzést vagy a közelmúltbeli ukrán fasiszta mészárlásokat.

Gondolhatjuk, hogy mindez csak a múlt egy szomorú darabkája, de a különítményesek, fehérterroristák, Köztársaság téri lincselők utódai ma is köztünk járnak és legyünk biztosak abban, hogy ha tehetnék ma is “önként, kéjjel” ölnének, ha úgy érzenék, hogy valaki erre megkéri őket. Elnézve az önmagából kifordult politikai elitünket, az sem kizárt, hogy lesz még olyan vezető, aki Horthyhoz hasonlóan fog szavak helyett tetteket szorgalmazni…

Kalmár Szilárd
Munkások Újsága

Ha érdekel a radikális hangvételt vállaló újságírás és hírszerkesztés,
szívesen foglalkoznál alapos és igényes tényfeltáró anyagok írásával
esélyegyenlőségi, szociális, érdekvédelmi vagy politikai területen,
akkor az alábbi címre várjuk jelentkezésedet: kalmarszilard(kukac)gmail.com
  •  
  •  
  •  
  •