66993911

Kálmán egy egész életet húz maga után a bőröndben, felesége az oda már nem férő dolgokat cipeli kézben. Van hova menniük – ez jó hír, főleg mert két nappal korábban még fogalmuk sem volt róla, lesz-e egyáltalán tető a fejük fölött. Az asszony szeptemberben fog szülni. Nekik szerencséjük volt. A baj az, hogy a szerencsén múlik megint rengeteg ember élete, jövője.

Tégláig csupaszítanak, majd felújítanak egy közepesen lepusztult állapotú épületet, hogy diákszállót csináljanak belőle. Tök jó, nem? Annyira azért nem, ugyanis egy munkásszállóból lesz kollégium, ami a mostani lakók számára elég nagy probléma.

Egy hónapjuk volt a Kunigunda útján található munkásszálló lakóinak, hogy új helyet találjanak maguknak. Az ingatlan tulajdonosa ugyanis ezzel a határidővel mondta fel a szerződést, mindenki mehet, ahova tud, július 7-ig ki kell költözni. És itt kezdődik a probléma. A munkásszálló 120 férőhelyének megszüntetése ugyanis 120 ember lakhatási helyzetének ellehetetlenülését jelenti.

A Kunigunda ugyanis az egyik legolcsóbb munkásszálló volt, ahol ráadásul párok is lakhattak együtt. Többek közt ezért volt bajban néhány napja még Kálmán és várandós felesége is: vagy külön helyre költöznek, vagy olyan helyet találtak csak nekik, ami poloskás volt: ide viszont a szülés után nagy valószínűséggel nem engedték volna vissza a babát. Ezt nem merték megkockáztatni. Végül alig egy héttel a kényszerköltözés előtt sikerült szabad szobát találniuk, amit ki is tudnak fizetni. Boldogan húzták maguk után a bőröndöt.

Az azonban, hogy nekik sikerült megoldaniuk a lakhatást, nem jelenti, hogy mások is ilyen szerencsések voltak. A hét elején még körülbelül 30 szobában laktak a Kunigundában, bár mindenki kereste a távozás lehetőségét. A szállón érezhetően feszült volt a légkör.

A Város Mindenkié csoport aktivistái kedden azért mentek ki a szállóhoz, hogy felmérjék, hány embernek van szüksége még segítségre, illetve hogy lehet-e valamilyen közös fellépéssel esetleg nyomást gyakorolni a döntéshozókra, hogy segítsék ezeknek az embereknek az elhelyezkedését.Tényleg nem volt könnyű.

Ennél rosszabb nem jöhet

A munkásszállón portaszolgálat van, látogató csak külön belépővel mehet be, és csak akkor, ha valaki meghívja. A folyosókon kamerák vannak, így fotózni nem lehet. A lépcsőházban por és sitt, egy szemeteskuka az ajtóban terpeszkedik, benne vájling, meg ki tudja, még mi. Láthatóan azok, akik elköltöztek már, nem nagyon nézték, mit hagynak hátra.

Nagyban folyik az épület felújítása. A felsőbb emeleteken már a csapokat is leszerelték, a konyhát lezárták, ahogy halad a tatarozás, gyakorlatilag a még bent élők helyzete is ellehetetlenül.

Imrének például fogalma sincs, hogy hol fog lakni egy hét múlva. Piacozásból tartja fent magát, élettársával együtt. Bejelentett munkahelye nincs, így a státusza is kissé bizonytalan. „Ennél rosszabb már úgyse lehet, nem?” – kérdezi. Ő visz be minket, de csak a szobájáig, azt viszont nem tartja jó ötletnek, hogy a folyosón körbejárva végigkopogtassuk a többieket, hátha találunk még olyat, akinek szüksége van segítségre. Nem nagyon mer itt már ugrálni senki, mert attól tartanak, ha problémáznak, még a 7-ét se várja ki a tulaj, utcára teszi őket. Amúgy is nagy a nyomás, hiszen a tulaj érdeke, hogy mielőbb mindenki elhagyja az épületet – itt már nem nagyon válogatnak az eszközökben. Csoda, hogy minket se nagyon szívesen látnak?

Imre behívja a szobába egy barátját, leszázalékolt, fiatal férfi, idősebb élettársával rokkantnyugdíjból élnek. Nem igazán akar beszélni a helyzetéről, kisétál, többet nem is látjuk. Pedig fogalma sincs neki se, hova megy 7-e után.

Imre fojtott hangon magyarázza a saját helyzetét. 7 éve laknak itt, mindig pontosan fizettek, de a legjobban az bántja, hogy egy hónapja maradt arra, hogy felszámolja az eddigi életét, és találjon valami mást. Csak hát fogalma sincs, hogy mit.  „Itt a falnak is füle van” – mondja végül, és mást javasol a szobájában kuksolás helyett. Mi üljünk kint az utcasarkon, ő meg körbemegy az épületen, és ha talál valakit, kihozza, hogy beszélni tudjunk vele. Ebben meg is egyezünk, így még az egyórás látogatási idő lejárta előtt kilépünk a szálló kapuján, és áttesszük állásainkat az utcasarokra.

Nem sokat kell várnunk, nejlonzacskóval a kezében, lassan kiballag Zsolt. Festő. Nem tud róla, hogy lenne másik hely, ahova mehetnének a párjával. Rezignált hangon közli, hogy ő már nem itt lakik. Hanem? Az utcán. Merthogy neki már nem engedték hosszabbítani a szerződését, miután kiderült az egy hónapos felmondási idő. Napok óta egy közeli parkban alszik, a szállóra pedig fürödni jár csak be, amikor egy órára meglátogatja a szobában még június 30-ig bennmaradó párját. Fogalma sincs róla, mihez kezdenek néhány nap múlva. „Innen nincs hova menni” – mondja, de aztán megy is tovább. Mert neki már itt sincs hol aludnia. Ha a párja is kikerül, akkor meg „majd lesz valami.”

A környék nyomasztó, a szálló udvarán a felújítás során kiszórt szemét kaotikus hegyeket alkot. Miközben szorgosan gyártjuk papírlapokra az AVM szórólapokat, telefonszámmal (ha már bent nem beszélgethetünk, talán így sikerül még elérni embereket), Imre még egy embert kihoz magával. De ő nem szeretne nyilatkozni sem. Annyit mond, hogy a feleségével körbenéztek már mindenhol, sehol sincs pároknak férőhely, mindenhol zsúfoltság van. Nem akarnak elszakadni egymástól, valamennyi jövedelmük van, de piaci alapon bizonyosan nem tudnának ők sem albérletet találni.

És itt zárul be a kör: a munkásszálló azoknak az embereknek nyújt lakhatást, akik saját jövedelemből (vagy nyugdíjból) éppen hogy meg tudnak élni. Peremélet ez, éppen annyi pénzből, ami arra már kevés, hogy valaki ezek mellett az árak mellett a fővárosban akár csak egy apró szobát bérelni tudjon, de a munkásszállón még pont belefér.

A kiszolgáltatottság óriási, és hiába segítenek egyes szervezetek (itt, a Kunigundában például a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Menhely Alapítvány támogatottjai is voltak többen), kicsit olyan ez az egész, mint egy székfoglaló játék. Csak most nem egy széket, hanem 120 ágyat húztak ki a körből. Ennyi embernek kell valahogy megoldania, hogy mégis legyen hova feküdnie…

De nem igazán van hova. Az ellátórendszerben eddig is óriási volt a zsúfoltság, jóval kevesebb a férőhely a különböző munkás-, átmeneti, éjszakai, nappali és egyéb szállókon, menhelyeken, mint amennyi embernek segítségre van szüksége. Talán épp ettől olyan kilátástalan és egyben szimbolikus a Kunigunda kiesése a rendszerből.

Mert arra világít rá, hogy mennyire mostoha terület a szociális ellátórendszer, és hogy tudnak elveszni benne az emberek.

image_1Hogyan tovább?

Tök jó lenne persze találni egy felelőst, és rámutatni, hogy tessék, az ő dolga, hogy rendezze ezt a helyzetet. De ez sem olyan egyszerű. Első körben már az is agyrém, hogy választani kell: diákok vagy munkások lakjanak egy erre a célra tökéletesen megfelelő épületben? Aki volt már kollégiumban, az tudja, hogy zsúfolt, hogy nagy a várólista, hogy az egyetemistáknak nem könnyű, hiszen egy albérlet piaci alapon többnyire megfizethetetlen számukra. Aki pedig munkásszállón volt, nagyjából ugyanezt el tudja mondani. A kiszolgáltatottság tehát mindkét csoport esetében nagy.

Piaci alapon bárki bármit csinálhat az ingatlanjával, annak adja ki, akinek akarja: ha diákoknak, akkor nekik, ha munkásoknak, akkor meg azoknak. És persze morálisan el lehet lamentálni azon, hogy az egy hónapos felmondási határidővel az ingatlan tulajdonosa mennyire lehetetlenítette el ezeknek az embereknek az életét – de valójában megteheti ezt. Mint ahogy dönthet arról is, hogy diákszállót csinál a munkásszállóból (más kérdés, hogy ha igaz, amit a szállóban sutyorognak, és valóban állami támogatással teszi ezt, a kollégiumfelújítási program adta lehetőséggel élve, akkor tulajdonképpen állami támogatással tesz utcára embereket…), amennyiben viseli azt a terhet, hogy emberek lába alól rántja ki a talajt, önös gazdasági szempontok alapján.

Aztán persze itt van az önkormányzat is, jelesül most éppen Óbuda. Egy olyan kerület, amelyben 3112 önkormányzati lakás van, ezek közül 123 üresen is áll. Vagy maga a főváros, Budapest, több mint 40 ezer önkormányzati ingatlanjával, melyek közül csaknem minden tizedik lakatlan e pillanatban is. Lehetne akár feléjük is kérdés: ha tudják, hogy bezár a munkásszálló, akkor miért nem segítenek az utcára kerülőknek, akár szociális bérlakások formájában, amelyek a piaci árnál alacsonyabban bérelhetők, rászorultsági alapon? Vagy vegyük inkább az állam felelősségét? A munkásszállók valójában a hajléktalanszállók “piaci” megfelelői. Nagyon alacsony ellátási szintjük mellett az egyetlen erényük az olcsóságuk, vagyis az, hogy hosszútávon nyújtanak lakhatást erre rászorulóknak, de ezt önerejükből kell előteremteniük – vagyis valójában az államnak is felelőssége lenne az, hogy számukra garantáljon egy biztos lakhatást, hogy ne történhessen meg az, hogy emberek egyik napról a másikra az utcán találják magukat. Ez a garancia jelenleg nem létezik, és az ellátórendszer katasztrofális helyzete (szintén az állam felelőssége!) miatt valóban reális az esélye annak, hogy a munkásszállók eltűnedezése miatt tovább terhelődik az amúgy is túlterhelt rendszer.

A civil szervezetek úgy-ahogy próbálják ugyan elhelyezni a bajba kerülteket, de hát ők se varázslók, ha Budapesten mindenhol telt ház van, akkor ezen nincs mit varázsolni.

A Kunigunda tehát egy tünet, ami jelzi: az egész rendszer ingatag lábakon áll. Óbudán az elmúlt években egyre csökkent a munkásszállók száma, a kerületben tehát egyre nehezebb megoldani a lakhatást azoknak, akik épp csak hogy fenn tudják tartani magukat. Ez most egy újabb lépés ebbe az irányba: a munkásszálló fölszámolása anélkül, hogy az ott lakók további sorsa megnyugtatóan rendeződne, lelketlen, de úgy tűnik, jogilag nem kifogásolható, és mégis súlyos problémákat vet fel, amiknek azonban nem látszik hogy a közeljövőben erre rendszerszintű megoldás születhetne. Hiszen nem történik más, csak egy tulajdonos mostantól másnak adja ki a felújított szobákat. Mert megteheti.

Akik viszont most elvesztik azokat a szobákat – ők jóval kevesebbet tehetnek. Vándorolhatnak egyik szállótól a másikig, kopogtathatnak, reménykedhetnek abban, hogy lesz valahol üresedés, ha pedig nem lesz, akkor marad az utca. De ne felejtsük el: most még nyár van. De mi lesz télen?

 

 

 

 

 

Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2017/06/29/innen_nincs_hova_menni_120_embert_raknak_ki_egy_budapesti_munkasszallorol