Végül marad a legkelendőbb áru: a félelem avagy a kétharmadról

A választás másnapjától kezdve számtalan cikk elemezte a kormánypárt kétharmados sikerének okait. Nyilvánvaló, hogy a politikai versenyben nem érvényesülhetett az esélyegyenlőség elve. Sokan sokszor írtak a választási rendszerről, a főleg vidéken érvényesülő fideszes médiatúlsúlyról és a választási csalásokról. Ezekkel itt nem foglalkozom. Fő kérdésem az, hogy az ellenzék miért nem tudott több választót megszólítani, mint 4 évvel ezelőtt és hogy miért sikerülhetett ez a kormánypártnak.

  1. Az ellenzéki sajtó szerepe

Az ellenzéki pártokon most sokan elverik a port.  Joggal. De ellenzéki oldalon nem csak ők, hanem a sajtó, és talán kisebb mértékben, a civilek is felelősek, mert a kampányban betöltött szerepük legalább akkora volt, mint az ellenzéki pártoké. Ez főleg azért van így, mert a magyar választók nagy többsége politikailag passzív és szinte már hagyományosan távolságot tart a pártoktól. Egy-egy párt saját választói sem járnak pártjuk rendezvényeire, a párttagok száma nagyon alacsony, az aktivistáké szintén, a pártok ezért egyre belterjesebbek. A választók pártközleményeket nem olvasnak, általában saját pártjuk oldalait sem követik. Politikai aktivitásuk általában kimerül az ellenzéki sajtó olvasásában, esetleg facebookozásban, ismerősökkel való beszélgetésekben. Természetesen pártok által szervezett tüntetésekre sem járnak. Létezik viszont egy, főként fővárosi töredékük, amely az ellenzéki civilek által szervezett tüntetésekre eljár, de nekik is csak kis részü, amely aztán rendszeresen részt is vesz a civilek munkájában. Ám a civilek isritkán találnak új témákat, általában azokkal  foglalkoznak, melyeket az ellenzéki sajtó felvet – hisz innen informálódnak, ez irányítja a problémaérzékelésüket. Egy-egy nagyobb „boom”, azaz tüntetéshullám után, a civil kezdeményezésekből esetleg új pártok nőnek ki, amelyek X idő után, ugyanolyanok lesznek, mint az eddigiek. Az eredmény annyi, hogy generációs alapon tovább fragmentálják az ellenzéki szavazótábort, viszont új gonodlatokat és új szavazókat már nem hoznak vagy ha (mint korábban az LMP) hoztak is, azokról lemondanak.

 

Az ellenzéki pártok így, hatékony aktivistahálózat hiányában általában csak az ellenzéki sajtón keresztül tudják megszólítani a választókat. Az ellenzéki sajtónak pedig jó ideje megvannak a maga kedves témái. A pártok a kampányban   ezért csak akkor tudtak nagyobb felülethez jutni, mikor ezeket a témákat és felvetéseket visszhangozták, saját programjuk, narratívájuk, jövőképük bemutatására nemigen volt lehetőségük. De melyek is az ellenzéki sajtó slágertémái?

1.Korrupció. Természetesen indokolt az, hogy hangsúlyos ez a téma, mert a korrupció és a klientúraépítés  soha nem volt még a rendszerváltás óta ilyen hatalmas mértékű. A különféle ügyek felsorakoztatásával azonban csak az ellenzéki pártok már meglévő szavazóinak felháborodását lehetett tovább dagasztani. Új szavazókat ez a téma (sem) hozott. A korrupciós vád ugyanis már a rendszerváltás óta a pártok egyik legfőbb fegyvere a másik lejáratására. Az ellenzék minden kampányban használta ezt a fegyvert – miközben gyakorlatilag mindegyik kormány korruptabb lett az elődjénél. Az emberek többsége már csak legyint e felvetések hallatán és nem igazán tesz különbséget Tocsik 800 milliója és Mészáros Lőrinc százmilliárdjai között.

  1. Egészségügy. Sajnos hasonló a helyzet ezzel a témával, mint a korrupcióval. Az ellenzék mindig az egészségügy rendbetételével kampányolt, mégis folyamatos romlott a helyzete.
  2. Európa, Európa, Európa! Az ellenzéki szavazók egy részének szívügye a téma. A választók többségének (beleértve a bizonytalan szavazókat és az ellenzékiek egy részét is) azonban ez már a könyökén jön ki. Természetesen nem elsősorban magával a mintával van a baj – azt nem kell senkinek sem különösebben magyarázni, hogy mondjuk Dániában miért jobb, mint nálunk. A baj a nyugati mintakövetéssel és a nyugati tanácsoknak (valójában gazdasági imperialista nyomásgyakorlás) való megfeleléssel van.  A rendszerváltást és az ország európai integrációját a társadalom többsége azért támogatta, mert azt remélte, hogy belátható időn belül elérhetjük a nyugat-európai életszínvonalat és az ottani életforma általánossá válhat nálunk is. A többség ezért egy ideig nagy (de ideiglenesnek gondolt) áldozatokra is hajlandó volt. Ám hatalmasat kellett csalódnia. Ez az, amiről a véleményformáló érttelmiség jó része a mai napig nem méltóztatik tudomást venni. És ez az oka annak is, hogy Orbánék (amúgy képmutató) brüsszelezése értő fülekre talál. Nemigen hiszi senki, hogy neki ettől jobb lesz, de vmiféle szimbolikus kompenzációként élik ezt meg sokan cserébe azért, hogy átverték őket. „Ő legalább beszólogat nekik! Mert fasza gyerek, fasza, magyar gyerek!”.

Ennél is nagyobb baj, hogy az európázással együtt a jogállam és az emberi jogok melletti kiállás is hiteltelenné vált. Mert ezeknek az értékeknek ugyanazok voltak a szószólói, akik a ránk kényszerített neoliberális, megszorító és mindent privatizáló gazdaságpolitikának is.Sajnos a mai napig sem sikerült a fejekben elválasztani egymástól a gazdasági neoliberalizmust az ember jogi liberalizmustól és a jogállam védelmétől. Nem sikerült, mert ezt a sajtó liberális része, de a Fidesz és a Jobbik sem akarja, nekik ez pont így jó. Viszont ebben a helyzetben az európázás nemhogy hozna szavazatokat az ellenzéknek, hanem inkább csak visz.

  1. A Fidesz egy kommunista párt. A kádári szocializmust építik újra. Ez nonszensz. Annyi gaz, hogy mindkettő egy autoriter rendszer és a hatalomkoncentrációból következik néhány felszínes hasonlóság. De az elit-értelmiségiek egy részével ellentétben a társadalom többsége képes különbséget tenni egy baloldali és egy jobboldali rezsim között. A jobboldali szavazótábor magját egy másfél-kétmilliós tömb alkotja. Ők azok, akiket valamilyen vélt vagy valós, kisebb vagy nagyobb sérelem ért a régi rendszerben, és ez nekik meghatározó élmény, ebből fakad jobboldali politikai identitásuk is. Jórészt a felső-középosztályhoz tartoznak, és a Fidesz társadalompolitikája nekik kedvező (egykulcsos adórendszer, gyerekek után járó adókedvezmény, egyházak támogatása). A két rendszer közt tehát könnyedén tesznek különbséget: nekik akkor rossz volt, most viszont jó. Másrészt ott vannak a szegények, akiknek akkor jobb volt, most rosszabb, és végül, de nem utolsósorban az MSZP egykori, kétmilliós szavazótábora, melynek jó része vmiféle nosztalgiából szavazott a „baloldalra”. Nekik Gyurcsánnyal és Orbánnal van bajuk, nem pedig Kádárral. Egész biztos, hogy a Fidesz kommunistázása nem segített abban, hogy elmenjenek Orbán ellen szavazni. Összességében ez a téma biztos, hogy többet vitt, mint hozott.

 

  1. Összefogás. Kétségtelen slágertéma. És kétségtelen az is, hogy ebben a választási rendszerben, ebben a pártstruktúrában legalább bizonyos fokú együttműködésre, koordinációra van szükség az ellenzéki pártok közt, ha valóban le akarják váltani a Fideszt. Az ellenzéki sajtó és a civilek nyomásgyakorlásának volt is bizonyos eredménye, megtörtént néhány visszalépés, és jelentős mértékű volt az átszavazás a helyben legeselyesebb ellenzéki jelöltekre. Enélkül a Fidesz győzelme még nagyobb lett volna.  A gyakorlati eredmény mégis zéró, hiszen még a kétharmadot sem sikerült megakadályozni. Másrészt viszont az összefogás mint téma, a hódmezővásárhelyi időközi után , a kampány utolsó másfél hónapjában, mikor a bizonytalan szavazók döntöttek, mindent leuralt az ellenzéki sajtóban és az ellenzéki közbeszédben. A kormányzati korrupció szokványos ostorozásán túl szinte nem is volt/lehetett szó másról, mint az összefogásról, a taktikai szavazásról, illetve arról, hogy hol, kinek, kinek a javára kéne visszalépnie. Az ellenzéki sajtó gyakorlatilag megakadályozta a pártokat abban, hogy a saját programjuk mellett kampányoljanak, erre ugyanis leginkább az ellenzéki sajtóban lett volna csak lehetőségük. Pedig volt/lehetett sok (félmillió-egymillió) szavazó, amely elégedetlen volt a kormánnyal, de nem volt pártja, és nem tudott magának választani a kínálatból. Ehhez pedig  a sajtó nem nyújtott segítséget, a derék ellenzéki publicisták úgy gondolták, elég lesz az Orbán takarodj meg ha az előbbiekben felvázolt slágertémákat nyomják. Nem volt elég. Ezek a témák nem voltak mozgósító hatással a „kormányváltó bizonytalanok”-ra. Az ellenzék „tartaléka” otthon maradt, helyettük mások mentek el szavazni. Nem csoda, ha meggondoljuk, hogy az ellenzéki sajtó és a civilek egy a DK-tól a Jobbikig ívelő horrorkoalíciót vizionáltak az Orbán-kormány helyett, miközben csak e pártok veszekedését voltak képesek prezentálni.

Arra pedig senki sem vette a fáradtságot, hogy közelebbről is megvizsgálja, hogy kik is ezek a „kormányváltó bizonytalanok” és „rejtőzködő szavazók”, és hogy miért is elégedetlenek a kormánnyal.

Természetesen nem azt mondom, hogy nem kell beszélni a korrupcióról, az egészségügyről, a jogállam lebontásáról, a hatalomkoncentrációról  és az együttműködésről. Ezek a témák fontosak az ellenzéki szavazók kisebb vagy nagyobb része számára. De nem alkalmasak arra, hogy másokat is megszólítsanak és növeljék az ellenzéki szavazók számát, túlhajtásuk pedig egyenesen kontraproduktív.

  1. Az ellenzéki pártok szerepe és felelőssége.

Mivel csak gyér aktivistahálózattal  rendelkeznek, természetes, hogy az ellenzéki pártok jobbára csak a sajtón keresztül tudtak eljutni az emberekhez, így jórészt csak ennek slágertémáival juthattak nagyobb felülethez. Kérdés, próbálkoztak-e egyáltalán azzal, hogy maguk tematizáljanak, és programmal, jövőképpel és narratívával szolgáljanak.

Nyilvánvaló és szomorú tény, hogy a Jobbik 2010-ben a „cigánykérdés”-sel tudott tematizálni, és jórészt ennek köszönhette, hogy erős középpártként jutott a parlamentbe. 2015-től azonban a Fidesz egyre szélsőségesebb irányba fordult, és így kiszorította pozíciójából a Jobbikot, amely kénytelen- kelletlen középre húzodott. Nem is igen tehettek mást, jórészt átvették az ellenzéki sajtó slágertémáit. Igazán csak egy új ötletük támadt, a bérunió. Persze, jól hangzik, hogy emeljük a béreket a négyszeresére! Valójában azonban ez a programpont semmilyen konkrét intézkedésre nem kötelezte volna a kormányukat, legfeljebb arra, hogy időnként beszólogasson Brüsszelnek, hiszen a bérkérdés problémáját feltolta volna az uniós döntéshozatal szintjére. Az összefogás témára rá tudták játszani annyiban, hogy elmondhatták: mi vagyunk a legerősebb ellenzéki párt, szavazz ránk, ha kormányváltást akarsz! Ez a taktika vidéken járt számukra némi haszonnal, mert így más ellenzéki pártoktól el tudtak szívni szavazókat, de új ellenzéki szavazókat ezzel sem tudtak hozni.

Az MSZP Botka miniszterelnök-jelöltségével indított. Ő „a baloldal” gyurcsánytalanítását hirdette meg, és a „Fizessenek a gazdagok!” szlogenjét. Önmagában jó húzás volt mindkettő, és ez meg is mutatkozott a párt népszerűségének néhány hónapig tartó növekedésében. A szlogen mögé viszont oda kellett volna tenni egy kidolgozott programot is, és világosan meg kellett volna mondani, hogy kinek, mennyit, hogyan, miből. Mert  jóléti ígéretek ma már nem hihetők, ha az adott párt nem vállalja fel komoly érdeksérelmek okozását is! De Botka ezt nem vállalta fel. Az általa meghirdetett luxusadó csak a jóléti intézkedések költségeinek 10%-át fedezte volna, ahogy erre Pogátsa Zoltán, – a Botka felkért gazdasági szakértő – is rámutatott. Az például fel sem vetődött, hogy a tőke profitját vagy a cégek vagyonát jobban meg kéne adóztatni. Botka inkább belement egy kilátástalan párharcba Gyurcsánnyal. Ennek következménye szükségszerűen e pártok szavazótáborának csökkenése lett, hisz a választók nem szeretik az egymással foglalkozó ellenzéki pártokat.

Botka lemondása után a súlyos válságba süllyedő párt előbb kötött egy megállapodást a DK-val a választókerületi koordinációról, majd egy másikat a Párbeszéddel, és Karácsony lett az új miniszterelnök-jelölt. Mindkét lépés szükségszerű volt, de hatalmas stratégiai hiba volt a sorrendjük. Előbb meg kellett volna erősíteniük a párt maradék pozícióit az új miniszterelnök-jelölttel, és csak ez után, már jobb helyzetből alkudozni Gyurcsánnyal. Így viszont akkor kellett megállapodniuk Gyurcsánnyal, mikor a párt a mélypontján állt, és ezért túl sok körzetet kellett a DK-nak átengedni. Ezzel legalább 30 vidéki körzetről lemondtak már decemberben, hisz az nyilvánvaló kellett, h. legyen: a DK-nak vidéken zéró esélye van egyéni győzelmet szerezni.

Bár Karácsony pajzsraemelése és a közös lista összetákolása viszonylag gyorsan megtörtént, a közös kormányprogram meghirdetése szinte az utolsó pillanatig váratott magára. Csak két héttel ápr 8 előtt történt meg.

Való igaz, hogy az MSZP ezidáig még sosem vállalta be egy ennyire progresszív program támogatását, melynek számos eleme ráadásul az LMP korábbi programjából volt ismert (minimumjövedelem, sávos rezsiárak, zöld ügyek) Karácsony idővel még a „Miből?” kérdésére is igyekezett válaszolni, és terveinek megvalósítása komoly érdeksérelmeket jelentett volna az uralkodó osztálynak (oligarcha adó, offshore adó ill. a nagyobb cégek profitjának nagyobb adóztatása), igaz, az újraelosztásról konkrét számokat nem láthattunk. Hiányzott az is, ami Botkánál megvolt, az ütős szlogen. És persze az idő.

Két hét ugyanis nem lehet elég egy , a többség számára új program megismertetésére. És ez a 2hét sem az új tematizálási kísérlettel telt, hanem tovább folyt az adok-kapok a visszalépések ügyeiben. Így nyomás alá lehetett helyezni ugyan a kisebb pártokat, és el lehetett érni, hogy sok választó átszavazzon az esélyesebb, szoci jelöltekre. Ezzel meg lehetett nyerni a budapesti körzetek nagyobb részét. Vidéken viszont csak a bizonytalan szavazók megnyerésével lehetett volna bármit is elérni, ehhez viszont édeskevésnek bizonyult az, h. bebizonyítjuk: mi összefognánk, csak a többiek nem akarnak. Akarva-akaratlanul tehát a kampány végén az MSZP-P az összes, nem budapesti körzetről lemondott, leszámítva Pécset és Szegedet. Valószínú, hogy sok-sok listás szavazatot is elvesztettek ennek következtében.

Az LMP 2010-ben számos új témával került be a parlamentbe (fenntarthatóság, részvételi demokrácia, szociális problémák új, progresszívabb megközelítése). Tapasztalniuk kellett azonban, hogy az ilyen témájú felvetéseik csak nagyon ritkán kerülnek be az ellenzéki sajtóba, és azt is, hogy saját szavazótáboruk (amely jórészt a felső-középosztályból került ki) sem túl fogékony minderre, mert problémaérzékelését az ellenzéki sajtó határozza meg, ráadásul még inkább ellenérdekeltek is anyagilag az LMP programjának végrejatásában. Dönthettek volna úgy, hogy az MSZP-től balra pozícionálják magukat és az alsó-középosztály és  a kétkezi dolgozók felé próbálnak meg nyitni. Ezzel azonban csak a 2012-ben, egy népszavazási kezdeményezéssel próbálkoztak meg. Ennek kudarca és a pártszakadás után a centrumba, az MSZP és a Fidesz, legvégül pedig az MSZP és a Jobbik közé navigálták magukat. 2018ra a programjukban alig maradt progresszív elem, max csak lózungok szintjén, gondosan kerülve bármilyen érdeksérelem okozásának felvállalását. Önálló tematizálással a mostani kampányban még csak meg sem próbálkoztak. A marketingteljesítményük viszont sokat javult, ez (és más pártok, főleg az MSZP hibái) hozott nekik valamivel több, mint +1%-ot. Lehetett volna ez több is, mivel végül a többi ellenzéki párt sem volt képes a tematizálásra. A folyamatosan erősödő összefogás-kórus viszont belső válságba sodorta a pártot. Miután ugyanis  fokozatosan feladták korábbi témáikat, melyek érdemben is megkülönböztették az LMP-t a riválisaitól, legfőbb politikai identitásképző faktoruk a Gyurcsány-utálat és az MSZP-vel való közösködés elutasítása maradt. A párt egy része ezért sikeresen megfúrta a koordinációt az MSZP-vel és a DK-val. Közvetlenül ennek következménye lett a kétharmad. Mert ha már nem lehetett igazán másról szó az utolsó másfél hónapban, mint az együttműködésről (és ezért a bizonytalanokat egyik ellenzéki párt sem tudta megszólítani), akkor legalább a koordinációban rejlő lehetőségeket kellett volna maximálisan kiaknázni, és a budapesti körzetekben megverni a Fideszt. Persze ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy épp a másik oldal is visszaléphetett volna egyoldalúan a gyengébb LMP-s jelöltek javára a vitatott budapesti körzetekben, ha már tényleg a haza üdve az első. Csak hát ilyen fokú önzetlenségre a magyar politikatörténetben nemigen találunk példát, 1990 után pedig biztosan nem.

Ami a DK-t illeti. ők jórészt leragadtak a slágertémák egyikénél-másikánál (korrupció és Európa). De egy dologban nekik sikerült tematizálni, sajnos. Ez a határon túli magyarokkal, ukránokkal, románokkal szembeni xenofób hangulatkeltés volt. Ennek „hozadéka” természetesen szintén zéró volt – a Fideszt ezen a pályán megverni ugyanis lehetetlen. Ezt valamennyire még a Jobbik is felismerte, Gyurcsány nem. Annyi eredménye esetleg mégis lehetett mindennek, h. egy kevés bizonytalankodót még az MSZP-P-től is elriasztott, akaratlanul is az LMP-t segítve. Karácsonyék részéről hiba volt, hogy nem határolódtak el  Gyurcsányék xenofób kampányától, de ez a végeredményt sokban nem befolyásolta.

                            III. Miért volt ilyen hatékony a kormánypropaganda?

A választást követő napokban tucatszám bizonygatták az ellenzéki publicisták, hogy „a kétharmad a falvakból és a szegénységből jön” (index idézet). Ebben persze van igazság, mert tény, hogy leginkább a falvakban emelkedett a részvételi arány és a Fideszre adott szavazatok száma. Az is igaz, hogy ezért jórészt az tehető felelőssé, hogy a falusiak jóval nagyobb arányban tájékozódnak a propagandagépezetté züllesztett közmédiából és a felvásárolt megyei napilapokból. Mindez biztosan hozott nekik pár százezer szavazatot. De azt is látni kell, hogy a Fidesz túlnyomórészt meg tudta tartani a 2014-es 2,2milliós szavazótáborát is, amely jórészt a felső-középosztályhoz tartozik. Igaz a hagyományosan jobboldali budai kerületekben elvesztettek néhány százalékot, másutt azonban nem látszik hasonló jelenség. A Fidesz most is a jómódú Nyugat-Dunántúlon kapta a legtöbb szavazatot, a városokon belül pedig a „polgáribb” kertvárosokban többet, míg a szegényebb és tájékozatlanabb lakótelepiek körében kevesebbet.

Az okok közt szerepelhet, hogy a Fidesz társadalompolitikája nekik kedvez. De a Fidesz  ugye nem ezzel kampányolt, az ellenzéki pártok programjai pedig nem fenyegettek azzal, hogy elvesztik, amit kaptak (csak a felső 10% jövedelemadója emelkedett volna, és maradt volna a családi adókedvezmény is). Tényező lehetne az is, hogy az utóbbi években reálbér-emelkedés indult meg. De a Fidesz ezzel sem nagyon kampányolt, részben azért, mert az áhított nyugati életszínvonalhoz így sem kerültünk sokkal közelebb, részben pedig azért, mert könnyen bizonyítható, hogy a béremelkedés nagyrészt a válság utáni konjunktúrából és a kivándorlás következtében fellépő munkaerőhiányból fakadt. Ráadásul Szlovákiában vagy Romániában sokkal erősebb volt a bérnövekedés.

A helyzet tehát az, hogy az ország leginkább polgárinak és tájékozottnak tekinthető rétegeinek egyáltalán nem volt ellenére a nettó rasszizmusra és idióta összeesküvés-elméletekre építő kormánypropaganda. Egy részük ugyanúgy elhitte, mint a falusiak, másik, elfogulatlanabb, de cinikusabb részük ugyan „némileg túlzónak” ítélte azt, de elfogadta mint hatékony politikai eszközt, és a rasszizmus gátlástalan terjesztésében nem talált különösebb kivetnivalót.

Európa más országaiban  is hatékony politikai eszköz az, amit a Fidesz használ. A hatás mértéke (még) nem olyan sokkoló, mint nálunk, mert a multikulturalizmus képe többek számára reálisabb, és mert nem folyik permanens, a kormány által megszervezett xenofób propaganda. De a szélsőjobb pártok szinte mindenhol erősödnek ,és  a jobbközép, sőt a balközép pártok is egyre- másra építik be programjukba a szélsőjobb bevándorlóellenes és iszlamofób követeléseit.

De mi az oka annak, hogy a fejlett országokban és Európában általában a bevándorlást tartják a legnagyobb problémának és pl. nem az egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket vagy az instabil, spekulációra épülő pénzügyi rendszert, amely újabb válsággal fenyeget vagy épp a mind gyorsabban közelítő ökológiai katasztrófát? Röviden az, hogy ha valóban kezelni szeretnénk ezeket a problémákat, akkor áldozatokat kellene hozni. Le kéne mondani a fogyasztói társadalom „vívmányai”-nak jelentős részéről.Ezért Inkább csak a globális kapitalizmus társadalom- és környezetromboló működésének egyik súlyos következményével, a menekülthullámmal szállunk szembe. Pedig hiába rekesztjük ki a szegényeket, ettől a jólétünk nem lesz fenntarthatóbb.

Az utóbbi 10évben drasztikus növekedésnek indult a menekültek száma a világon. 50 és 100millió közt lehet most a számuk. Közülük viszont eddig alig egy-másfél millió jutott el Európába. Szíriából például többen, 1millióan menekültek a 4milliós Libanonba, mint az 550milliós Európai Unióba. A gazdag európaiak (a válságövezetekhez képest mi is gazdagnak számítunk) számára azonban ez mégis elviselhetetlen sokknak látszik, olyannyira, hogy  a menekültválság gyökeresen változtatja meg a politikai viszonyokat és a szélsőjobb előretöréséhez vezet. A harnadik világ országaiban természetesen sokkal súlyosabb terhet jelent a menekülthullám, ehhez hasonló mértékű pánikot és politikai átrendeződést mégsem lehet tapasztalni. Miért nem? A jobboldali válasz erre természetesen az, hogy a befogadó ország és a menekültek vallása, kultúrája (és: bőrszíne), közt sokkal kisebb a különbség, mint az európaiak és a menekülteké közt.

Csakhogy. A multikulturalizmus eddig is létező jelenség volt Európában (sőt, már az ókori Athénben, Alexandriában és Rómában is). Számos történelmi példa bizonyítja, hogy különböző nyelvű kultúrájú, vallású emberek képesek egymás mellett élni, és nem is rosszul. Már 2015 előtt is sok bevándorló hátterű ember élt Európában, jelenlétük azonban közel sem okozott ekkora feszültséget és politikai átrendeződést. Többségük évtizedek alatt, fokozatosan, vendégmunkásként érkezett Európába. Nem állítható, hogy az integrációjuk végleg megoldott, de a többségüknek igenis van munkája, így képesek a társadalom többsége által „normális”-nak tartott módon élni, és a társadalmi elfogadottságukhoz szükséges fogyasztói szokásokat követni. Az új menekültek azonban egyszerre, egy tömegben érkeztek, és túlnyomórészt nincstelenek.. Ha kívül rekednek a társadalmon, akkor ez velük a baj, ha valós esély mutatkozik arra, hogy „integrálódjanak”, akkor meg az, h. mások elől veszik el a munkát, és hogy a nagy jólét tortáját többek közt kell megosztani.

A másik probléma, a jobboldali érveléssel az, hogy Európa nem keresztény. A szegény Latin-Amerika, amely kibocsátója és nem befogadója a bevándorlásnak, sokkal inkább az. Miért talál akkor mégis értő fülekre a szélsőőjobb, amikor civilizációnk megvédésére szólít fel? Kérdezzük csak meg akár az utca emberét arról, szerinte milyen a „civilizált lét”, a „civilizált ember”. Nos, nem a vallásgyakorlást fogják emlegetni, Dante vagy Dosztojevszkij ismeretét pedig biztosan nem. Ehelyett ilyesmik kerülhetnek elő: a civilizált ember tiszta, minden nap többször zuhanyzik, minden nap frissen mosott ruhát vesz fel, angol vécébe végzi a dolgát. Természetesen van állása vagy vállalkozó, tehát „hasznos a társadalomnak”, mert profitot állít elő („értéket állít elő”) és eltartja az államot. Nagyon árulkodó civilizációnk valódi természetét illetően, hogy a közbeszédben az érték előállítása gyakorlatilag egyenlő azzal, amit Marx az áruérték előállításának nevez. Civilizációnk alapja tehát nem holmi vallási, spirituális értékegyüttes, hanem a korszerű profittermelés.  Az irodában vagy a gyárban görnyedő ember civilizált, a kecskepásztor nem. Tőle tehát félni kell, ha sivataggá változik a legelője és Európába akar jönni, mert más választása nincsen. De a civilizált, a nyugati civilizációban honos embernek van összkomfortos lakása, hűtőgépe, tévéje, okostelefonja, bankkártyája, autója is, és repülővel jár nyaralni. A menekültnek viszont nincs állása, nincs vállalkozása, nincs autója, még nem utazott reoülővel, nincs összkomfortos lakása (ha volt is, szétlőtték), a ruhája sokszor mosatlan. Fenyegetés tehát a civilizált ember számára, ha idejön, egyrészt azért, mert (vélelmezzük) nem ismeri jól a mi civilizált szokásainkat, másrészt meg azért, mert ő is be akar lépni ebbe a világba, úgy akar élni, ahogy az amerikai filmekben látta.

De nem csak a menekültekkel probléma ez, hanem más, a társadalom perifériájára szorult emberrel is. A hajléktalanok vagy a romák többségének szintén nincs rendes munkája és lakása, és a többség szerint büdösek és koszosak. Az ellenük folytatott politikai kampányok Magyarországon ezért nagyon sikeresen alapozták meg a mostani xenofób hisztériakeltést és uszítást. Nem véletlen az sem, hogy a kampány utolsó hetében a kormánypropagandába migránsozása többször is cigányozásba csapott át. Valószínű, hogy ez is hatékonynak bizonyult, a kormánypárt sikerrel emlékeztette a Jobbik régi szavazóit arra, hogy ki is az ellenség, kiktől és miért is kell félni.

A civilizált ember és a civilizálatlan menekült ellentétének feloldása a jelenlegi rendszer keretei közt nem lehetséges. Ehhez a nyugati életszínvonalat kellene biztosítani 7milliárd embernek, ami lehetetlen gazdaságilag és ökológiai szempontból is. Sőt, a helyzet az, hogy a nyugati (és a hozzá felzárkozó távol- keleti) életszínvonal és életmód teljesen fenntarthatatlan. A menekülthullám kiváltó oka is leginkább ez a fogyasztói, imperialista civilizáció. A kapitalista fegyverbiznisz, a nagyhatalmi érdekek, a globális klímaváltozás, az ezekből következő háborúk az okozói a menekültválságnak, a szegénység, az elképesztő mértékű globális egyenlőtlenségek és a fogyasztói társadalom vonzása a migrációnak (bár a kettő közt nem lehet éles határvonalat húzni).

A tömegek felvilágosítása minderről lehetetlen feladatnak látszik. A hagyományos, a polgári kultúrán alapuló, racionális közélti diskurzus, a valódi viták megszűntek vagy mind szűkölő körökbe szorultak. Ennek oka egyrészt az, hogy a polgárság felszámolta saját, polgári kultúráját, mert a fogyasztói társadalom jobb biznisznek bizonyult számára. Mondhatjuk úgy is, hogy a kultúra is áruvá vált. De a politikával is ez történt. A populizmus előretörése nem azt jelenti, hogy az elit végre a nép nyelvén beszél, hanem azt, hogy politikai termékek kereskedőivé vált, a választókat pedig szintén fogyasztókká változtatta a tőke, az árutermelés és a marketing logikája. A pártok és a politikusok nem egymással vitatkoznak, hanem magukat próbálják meg eldani, mint mások a mosóport, a választók pedig nem aktív résztvevői egy politikai folyamatnak, hanem csak passzív fogyasztók, a politikai termékek vásárlói. Ezen az új terepen pedig a szélsőjobb hatalmas helyzeti előnyben van. Egyrészt azért, mert az ő mondanivalójuk a legegyszerűbb. A kapitalizmus kritikája bonyolult, a rasszista üzenetek viszont tőmondatokban megfogalmazhatóak, ahogyan a reklámok is, azoknak pedig, akiknek azért némi magyarázatra, narratívára is szükségük van, ott vannak a konteók. Másrészt pedig ők az egyik, ha nem a legkelendőbb áruval házalnak, ez pedig a félelem.

A félelem mindig része volt az emberi életnek, mert az törékeny, esendő, bizonytalan és véges. Szinte genetikusan örököljük meg mind, ott ólálkodik a tudatalattiban mindig. Sokszor akkor is velünk van, ha nem tudunk róla, csak érezzük, ha a félelemnek nincs tárgya, érezzük, hogy félünk, szorongunk, csak nem tudjuk vagy nem akarjuk tudni, hogy kitől és miért félünk. És hogyne akadnának, akik a segítségünkre sietnek ilyenkor és megmutatják, kitől, mitől kell félnünk. Ez nem új jelenség. Még csak az sem, hogy a tárgyiasított félelmet, rettegést, borzalmat is áruvá tesszük. Gondoljunk csak a horrorfilmekre, a szellemvasútra, a vértől csöpögő akció-thrillerekre. Vagy a kereskedelmi tévék híradóira, melyek jórészt nem a politikáról vagy társadalmi kérdésekről, hanem katasztrófákról és bűnügyekről szólnak. Az RTL Klub híradójától a TV2-é „csak” annyiban különbözik, hogy itt minden bemutatott bűncselekményt a migránsok követnek el.

A helyzet reménytelennek látszik, mert a tőke és a marketing logikája már áthatja és meghatározza az élet minden területét, a legkelendőbb áru pedig a tárgyiasított félelem.

Mégsem hagyhatjuk annyiban, mert ha ezen az úton haladunk tovább, az katasztrófák sorához vezethet, és bolygónk az ember számára előbb vagy utóbb, de élhetetlenné válik.

Nyilvánvaló, hogy szükség van a globális kapitalista rendszer kritikájára, antifasiszta kiállásra és a  fogyasztói szemlélet radikális zöld kritikájára is (minderről természetesen az ellenzéki kampányokban szó sem volt). Mindez azonban önmagában biztos, hogy nem lesz elég, mert nem „versenyképes” a szélsőjobb propagandával szemben (láthattuk, miért).

Meg kell mutatni, hogy lehetséges másként élni, dolgozni, alkotni, szórakozni és kikapcsolódni, mint ahogy azt a kapitalista rendszerben és a fogyasztói társadalomban elvárják tőlünk. Másként nem lesz továbbra sem alternatívája a rendszernek. Ha pedig megérkezik a következő válság, amely elkerülhetetlen, és akkor sem lesz alternatíva, akkor a szélsőjobb még erősebbé és még szélsőségesebbé fog válni. Akkor pedig nem arról fog szólni már a vita, hogy kiket ne engedjünk be az Európa-Erődbe, hanem arról, hogy kiket kel kidobni (deportálni) innen. Vagy hogy hová, kik közé, kik köré kell újabb kerítéseket építeni.

Szabó Dániel