Volt egyszer egy cukorgyár

https://www.blogger.com/profile/17539381716820728395

Hogy múlik az idő… Gyakran megyek el az egykori gyár és emlékparkja előtt, mégsem tűnt föl a tavasszal, hogy már tíz évvel ezelőtt lerombolták a Szerencsi Cukorgyárat. Igen, nemcsak bezárták, lerombolták. De mi is történt a 120 évet élt Szerencsi Cukorgyárral a rendszerváltás után?

A történet a rendszerváltás utáni években, pontosabban, 1991-ben kezdődött, az Antall kormány idején. Volt akkor egy fura állami szervezet, az Állami Vagyonügynökség, az ÁVÜ, amely az állami tulajdonnal gazdálkodott. Valójában ezt kótyavetyélte el.

1991. június 26-án a francia Beghin-Say nevű cég tőkeemeléssel „megvásárolta” a gyár 28%-át. A többi az ÁVÜ-é maradt. A tőkeemeléses privatizáció azért necces, mert az állami tulajdonrész úgy csökken, hogy cserébe az állam egy fityinget nem kap. Ráadásul az un. szindikátusi szerződés azt is tartalmazta, hogy az ÁVÜ – tehát a többségi tulajdonos – nem szólhat bele a cég irányításába, és korlátozta az állami vagyonrész további privatizálásának lehetőségeit.

Az ÁVÜ akkori fővezére, egy bizonyos Bokros Lajos, azt hazudta egy későbbi parlamenti bizottság előtt, hogy ilyenre Nyugat-Európában rengeteg példa van. A vizsgálat kiderítette, hogy éppen az ellenkezőjére van példa: az állam akkor is igyekszik megtartani a döntési jogot, ha kisebbségbe kerül. A franciák azonnal vettek is tőkeemeléssel további 11%-ot a szerencsi gyárból.

A szindikátusi szerződésben az ÁVÜ gyakorlatilag mindenre garanciát vállalt: a cukorgyár követeléseire, munkajogi perekre és egyebekre is, ráadásul mindezt kemény kártalanítási feltételekkel és egy 800 millió forintos bankgaranciával meg is kellett erősíteni. Ennek a bankgaranciának a legnagyobb részét a francia tulajdonos a későbbiek során természetesen le is hívta. Tehát nem elég, hogy pénzhez nem jutott az állam, hanem még fizetett is az új tulajnak, hogy övé lehessen a gyár.

A Beghin-Say 1995-re többségi tulajdonossá vált, 2003-ban pedig eladta a magyar cégeit a német Nordzucker AG-nak. A Szerencsi Cukorgyár Zrt. és a Szolnoki Cukorgyár Zrt. beolvasztása a szintén német tulajdonú Mátra Cukor Zrt-be 2004. július 1-jén történt meg.

Még a hazánk eu-s csatlakozását megelőzően, 2003-ban elindult egy cukorreform, amely Franz Fischler akkori mezőgazdasági biztos nevéhez kötődik. Hosszas tárgyalási folyamat eredményeként alakult ki – immár Mariann Fischer Boel mezőgazdasági biztos hivatali ideje alatt – az a végleges cukorpiaci reform, amelyet végül az EU agrárminiszterei, közöttük a Gyurcsány-kormány Gráf József nevű figurája, 2005. vége – 2006. eleje között fogadtak el.

A reform előírta, hogy az éves körülbelül 17-18 millió tonnányi uniós össztermelést és kvótát (ki mennyit termel) le kell csökkenteni nagyjából 6-7 millió tonnával. A kvótacsökkentést azonban nem úgy hajtották végre, hogy minden országban nagyjából azonos mértékben csökkentették a mennyiségeket, hanem a piaci szereplőkre, a cukorgyártó cégekre bízták, hogy melyik országban mennyivel vágják le a rendelkezésükre álló kapacitásaikat – pénzért cserébe. Sok pénzért. Rengeteg pénzért… A kvótacsökkentés elve az volt, hogy a “legversenyképesebb” termelőknél és gyáraknál maradjon kvóta, a “kevésbé versenyképeseknél” pedig ne maradjon. Fontos azonban, hogy a nyugat-európai országokban (különösen igaz ez Németországra és Franciaországra) a cukorgyárak többségi tulajdonosai maguk a cukorrépa-termesztők illetve azok szakmai szövetségei – nem külföldi tulajdonú cégek.

Magyarországon minden cukorgyár külföldi tulajdonba, ráadásul (áttételesen ugyan, de minden kétséget kizáróan) többségében külföldi répatermesztő-tulajdonba került. Tudni lehetett, hogy a nagy cukorgyártó cégek erőteljesen preferálni fogják a saját hazájukban lévő termelőket és gyárakat. Emiatt hazánk a kvótacsökkentés egyik legnagyobb áldozatává vált: 75%-nyi magyar kvótát adtak vissza a cukorgyártók, azaz elvesztettük a kapacitásaink háromnegyedét.

Az EU azon centrumállamaiban, amelyekben a legnagyobb cukorgyártó vállalatok vannak (Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság), a visszaadott kvóták aránya mindössze 21%, 17% illetve 14% volt. De még a régión belül is szinte mindenki sokkal jobban járt nálunk: a szlovákok csak a kvótáik felét vesztették el, a lengyelek és a csehek csak 20-21%-át, a később csatlakozott románok pedig gyakorlatilag semennyit sem.

Mindeközben Magyarország szolgaian megszavazta az előterjesztést, de például Görögország, Lettország és Lengyelország nem.

A gyárak tulajdonosai 2006 és 2009 között az akkor már csak a korábbi 12-ből megmaradt öt üzemből négyet bezártak. A reform előírásainak megfelelően ezt a négy gyárat fizikailag is megsemmisítették (!), hogy esély se maradjon arra, hogy valaha is újraindulhat bennük a termelés.

A nagyjából 300 ezer tonna uniós kvóta visszaadásából több tízmilliárd forintos bevételre tettek szert a külföldi tulajdonosok. Ugyanis – mint a fentiekből kiderült – az EU cukorreform része volt az is, hogy kártérítést kell fizetni a kvótát visszaadóknak. Nem a magyar állam kapott kártérítést, nem.

A kvótavisszaadás miatt folyósított uniós pénzek egy része a hazai cukorrépa-termelőkhöz illetve a cukorgyárak beszállítóihoz került kompenzációként, de a hatalmas összegek nagyobb hányada – durván kétharmada – a gyárak tulajdonosainál maradt. Ennek egy részéből fizették ki a végkielégítéseket és a lerombolás költségeit is.

Szerencsen 2009. március 10-én, a bezárás első évfordulóján adták át a cukorgyár emlékparkját. Runda István, a szakszervezeti bizottság volt elnöke emlékezett azokra, akik a gyárért és egymásért is dolgoztak generációkon keresztül, és tiszteletét fejezte ki az alapítóktól kezdve a munkatársakat évtizedeken keresztül közösséggé, családdá kovácsoló személyeken át valamennyi – mindig a magas szintű szakmaiságot képviselő – dolgozó előtt.

Kormos László villamos üzemvezető úgy vélte: hosszabb időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy képesek legyenek elmondani, miként élték meg volt dolgozókként az agónia utolsó hónapjait.

Vajon el tudják-e már mondani? S ha igen, érdekel még bárkit is?

Forrás: Cs. Kádár Péter – Facebook