2012 osztályháborúi

paulkrugman

Nem osztályharc, hanem egyenesen osztályháború!
Amit még egy szocialista politikus sem mer kimondani
nyilvánosan, azt egy amerikai bankárnak kell?

Bostonban, a választások napján, a Logan nemzetközi repülőtéren kevés volt a parkolóhely – jelentette a The Boston Globe. Nem a kocsiknak, hanem a magánrepülőknek. A városba özönlöttek a nagy adakozók, hogy részt vegyenek Mitt Romney győzelmi partiján. Kiderült, hogy rosszul tájékozódtak a valós politikai helyzetről. De a csalódott plutokraták nem tévedtek abban, hogy ki áll az ő oldalukon. Ez nagyon is olyan választási kampány volt, amikor élesen elkülönült a nagyon gazdagok és a velük szemben álló középosztály illetve a szegények érdekeit képviselő politikai tábor.

 

Az Obama-kampány jórészt azzal nyert, hogy figyelmen kívül hagyta a kényes „centristák” figyelmeztetéseit és a valós helyzetnek megfelelően egyértelműen kihangsúlyozta az ellentétek mögött meghúzódó osztályháborús ellentéteket. Ez nemcsak Obama elnök fölényes győzelmét biztosította a kis jövedelmű szavazók között, hanem ezek nagyarányú részvételét is, megpecsételve a győzelmét.

Most fontos megérteni, hogy a választáson ugyan túl vagyunk, de az osztályháborún nem. Ugyanazok, akik nagy tétet helyeztek Mr. Romneyre és vesztettek, most próbálják – a fiskális felelősség nevében – lopva megnyerni a teret, amelyet nyílt választáson nem tudtak. Előbb egy szót az aktuális szavazásról. A szűk gazdasági önérdek nyilvánvalóan nem magyarázza meg egészen, hogyan szavaznak az egyének, sőt széles demográfiai csoportok. Az ázsiai-amerikaiak viszonylag gazdag csoportot képeznek, mégis 3:1 arányban Obama elnökre szavaztak. A fehérek Mississippiben nem különösebben gazdagok, Mr. Obama mégis csak a szavazataik 10%-át kapta.

Ezek az anomáliák azonban nem voltak elegendők az általános minta megváltoztatásához. Úgy látszik, hogy a demokraták semlegesítették a G.O.P. hagyományos előnyét szociális kérdésekben, így a választás valóban referendum volt a gazdaságpolitikáról. És a választók egyértelműen nemet mondtak a gazdagok adócsökkentésére, a középosztály és a szegények kedvezményeinek lecsökkentésére. Mit tegyen hát a felső osztály harcosa?

A válasz, mint erre már utaltam, hogy lopakodásra szánta el magát – becsempészi a plutokrata-barát politikát azzal az ürüggyel, hogy ez az egyetlen értelmes és lehetséges válasz a költségvetési deficitre.

Vegyük példaként a nyomást a nyugdíjkorhatár, a Medicare-jogosultsági korhatár, vagy mindkettő emelésére. Ez csak ésszerű, mondják nekünk, végül is megnőtt a várható életkor, nem kell hát mindannyiunknak később nyugdíjba vonulni? Valójában azonban ez egy nagy visszalépés lenne és politikailag is csak kárt okozna, hiszen súlyos terheket rakna a kis és közepes jövedelmű amerikaiakra, míg alig érintené a vagyonosakat. Miért? Először is, a várható életkor növekedése a gazdagokra koncentrálódik; miért kellene a házfelügyelőknek később nyugalomba vonulniuk, mert az ügyvédek tovább élnek? Másodszor, a Social Security (társadalombiztosítás) és a Medicare (egészségbiztosítás) sokkal fontosabb a jövedelemhez képest a kevésbé gazdag amerikaiak esetében, így ha csak később mehetnek nyugdíjba és csak később juthatnak hozzá az elérhető orvosi ellátáshoz, az sokkal inkább sújtaná az egyszerű családokat, mint a felső egy százalékot.

Vagy vegyünk egy apróbb példát, a ragaszkodást ahhoz, hogy minden bevétel-növekedésnek inkább a levonások korlátozásából kell származnia, mint a nagyobb adókulcsokból. Itt fel kell ismerni a kulcskérdést, hogy a matematika éppen nem érvényes; a levonások korlátozása semmiképpen sem tud annyi bevételt szerezni a gazdagoktól, mint amennyit lehet egyszerűen azzal, hogy a Bush-éra adócsökkentéseinek véget vetnek végre. Így, bármely javaslat az adóemelés elkerülésére, bármit is mondhatnak a javaslói, arra irányul, hogy engedjük el az egy százalékot a horogról és a terhet így vagy úgy helyezzük a középosztályra vagy a szegényekre.

A lényeg az, hogy az osztályháború tovább folyik, ezúttal a becsapás még fontosabb szerepet kap majd. Ez viszont azt jelenti, hogy nagyon alaposan kell vizsgálni minden javaslatot a szokásos gyanúsítottaktól, sőt – vagy inkább különösen – ha a javaslatot kétpárti, józaneszű megoldásnak tüntetik fel. Nevezetesen, ha valamilyen deficitet szidó csoport a „megosztott áldozatról” beszél, meg kell kérdezni, áldozat – mihez képest?

Mint a rendszeres olvasóim tudhatják, én nem vagyok a deficitcsökkentésre vonatkozó, rosszul kidolgozott tervet tartalmazó Bowles-Simpson jelentés híve, amely valamiért közel szent státust ért el a Washington-közeli elit körében. A Bowles-Simpson mellett mégis legalább ez elmondható: amikor megosztott áldozatvállalásról beszélt, egy „alapvonalról” indult, amely már feltételezte a gazdagok Bush-féle adócsökkentéseinek a végét. Most azonban úgy tűnik, hogy minden deficitellenző azt szeretné, hogy úgy számítsuk ki a hiánycsökkentést – miközben ezeknek a deficiteknek nem is lett volna szabad kialakulniuk –mint valamilyen nagy visszatérítést a gazdagoktól. Ez nem az

Tartsuk hát nyitva a szemüket, amint folytatódik a fiskális csirkejáték . Kellemetlen, de való igazság, hogy nincs egység az amerikaiak között; Amerika felső osztályának harcosai sokat vesztettek a választásokon, de most, a deficit miatti aggodalmat ürügyként használják arra, hogy győztesként térjenek vissza. Ne hagyjuk elragadni a mi győzelmünket

(Ford. Szende Gy.)

FORRÁS: Gondolkodjunkegyütt.hu

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük