4 tévhit az állambiztonsági örökségről

magnesszalag
Kevés dologban olyan ártatlanul naiv a magyar közvélemény, mint az állambiztonsági örökség témájában.

A témába vágó hazai – nem kizárólagosan, de jellegzetesen magyar – tévhitek négy pontban foglalhatók össze:

1. A kommunista állambiztonsági szervezetnek van egy rossz része, a besúgóhálózat, ez a diktatúra elnyomó gépezetéhez tartozik; és van egy politikailag-erkölcsileg semleges része, a kémelhárítás és a hírszerzés, hiszen minden országban működik ilyen. Ez utóbbi ágazatokban szakemberek dolgoztak, akik nem tehettek arról, hogy Magyarország éppen a Varsói Szerződés tagja; tulajdonképpen az ország érdekét szolgálták.

Megjegyzendő, hogy ez a kép nem teljesen hamis, a hírszerzésben valóban dolgoztak jól képzett szakemberek, akik a Varsói Szerződésen belül – hazafias alapon – a magyar érdekeket szolgálták szubjektíven és néha objektíven is. De ez egyáltalán nem szabály.

Az elhárítás gyakran groteszkül önállótlan és tanácstalan volt, ennek jó példája Carlos, a Sakál több mint kétéves rózsadombi dekkoltatása (1982 végétől 1985 elejéig). Már csak ezért is szomorúan mulatságos, hogy a III/II. csoportfőnökségnek a demokráciában ténylegesen továbbszolgáló tisztjei terrorelhárítási tapasztalatukkal indokolták sérthetetlenségüket.

2. Az előbbi pont leegyszerűsített változata: a kommunista állambiztonság csakis a besúgásról szólt. Aki állambiztonsági ember, az „ügynök” volt, és „jelentett”. Ebből következik, hogy fölösleges már a témával foglalkozni (hacsak nem az ellentábor valamelyik figurájának morális alapon való kilövése a cél), hiszen teljesen érdektelen, hogy harminc-negyven éve ki kiről és mit jelentett egy azóta megszűnt szervezetnek.

Ebben is van igazság, ugyanis aki elolvassa a jelentéseket, elképed a semmitmondásukon és ostobaságukon, tehát megfordulhat a fejében: hogyan lehetett érdemlegesen feldolgozni ennyi használhatatlan és ál-információt? Csakhogy valójában az állambiztonsági tevékenység, főleg Magyarországon, sokkal fontosabb gazdasági-politikai kihatású dolgokról is szólt, mint a hazai besúgásról.

A hetvenes évek végétől, amikor Magyarországról Ausztriába már vízum nélkül lehetett utazni, és főleg 1981 után, amikor Reagan elnök elkezdte komolyan venni a katonailag hasznosítható áruk szovjet blokkba való kivitelének tilalmát (CoCom-lista), Magyarországnak mint a Varsói Szerződés legjobb nyugati kapcsolatokat ápoló tagállamának megkülönböztetett szerep jutott a műszaki hírszerzésben, csempészetben, fegyverkereskedelemben, elektronikai hadiiparban, mindennek finanszírozásában és szakemberekkel való ellátásában.

Ennek az lett a következménye, hogy Magyarországon már az átmenet előtt létrejött egy minden értelemben (kapcsolataiban, pénzügyileg) tőkeerős érdekcsoport, amit a Bárányvakságban vasháromszögnek nevezek: állambiztonsági emberek, gazdasági vezetők és az ő belpolitikai érdekeiket szolgáló nacionalista propagandisták hálózata. Ezt a csoportot természetesen szoros szálak fűzték a szovjet állambiztonsági szervekhez, amelynek emberei, nemegyszer a szervezett bűnözéssel összefonódva, hasonlóan fontos gazdasági pozíciókat foglaltak el a posztszovjet – orosz, ukrán – piacgazdasági átmenet időszakában.

A mai magyar gazdasági és politikai viszonyokat egyszerűen nem lehet megérteni ennek az előtörténetnek az ismerete nélkül, és tévhit, hogy az egykori állambiztonságiak mára elöregedtek, kikoptak. Hogy csak egy fontos példát mondjak, a „migránsválságban” minden ponton ők bukkannak fel. Hogy még egyet: az a terv, hogy a miniszterelnököt a demokráciákban példátlan, totális diktatúrának megfelelő hatalommal ruházzák fel a saját maga által bejelentett „terrorfenyegetettség” esetén, ráadásul megelőzésképpen – a számunkra ismeretlen valódi indítékokon kívül abból a tényből ered, hogy terrorügyi tanácsadói és hazai súgói a kommunista belügy emberei voltak. Erre a rugóra jár az agyuk, ehhez értenek, ez jön ki belőlük.

3. A besúgáshoz fűződő tévhitnek a leágazása az az ellenérv, amelyet manipulált laikusok vagy éppen cinikus érintettek mindig elővettek, valahányszor egy kicsit közelebb került a teljes állambiztonsági feltárás lehetősége. Eszerint a kis besúgókat békén kell hagyni, ők csak áldozatok, inkább azokat kell leleplezni, akik „ezt művelték velü(n)k”: a tartótiszteket, a megrendelőket.

Csakhogy erre az állításra – az áldozatok nagy arányára – semmiféle megbízható bizonyíték nincs. Sőt, hivatalosan a besúgók túlnyomó részét – egy 1973-as jelentés szerint 95 százalékát – „hazafias”, elvi alapon szervezték be, nem pedig zsarolással, lefizetéssel vagy előnyök kilátásba helyezésével.

Még ezeket a hivatalos jelentéseket sem szabad névértéken venni, ugyanis mint az élet más területei, itt is tervgazdaság működött, az éves tervcél pedig – többek között – a hazafias alapon beszervezettek nagy százalékaránya volt, úgyhogy az adatokat gátlástalanul kozmetikázták. Ám így is bizonyos, hogy rengetegen önként és dalolva spicliskedtek (ma se bánják), nem is beszélve a be nem szervezett „társadalmi”, „hivatalos” és „alkalmi kapcsolatok” sokaságáról, olyan tisztségviselőkről, szakemberekről, akik a diktatúra iránti hűség jegyében minden erkölcsi kétely nélkül beszámoltak tapasztalataikról az állambiztonsági összekötőjüknek, még akkor is, ha tudták vagy sejtették, hogy a szolgáltatott adatokat hol és milyen célból összegezik.

Másfelől éppen a tartótisztek neve sokkal inkább ismert, a megrendelőké pedig egytől egyig, a minden rendű és rangú besúgókéval, adatszolgáltatókéval ellentétben.

4. A negyedik tévhit az előbbiekből következik: az a feltételezés, hogy a rendszerváltás után a demokrácia titkosszolgálataiba csak a „jó” állambiztonsági emberek kerültek át, vagy átkerülvén megjavultak, és alárendelték magukat a demokratikus hatalomnak. Régi – külső és hazai, egymás közti –, a nyilvánosságnak láthatatlan kapcsolataik megszűntek, az 1990-ig joguralom-ellenesen felhalmozott információik birtoklásáról lemondtak valamilyen demokratikus szerv felügyelete alatt. (Ki tudja számon tartani azt a sokféle hivatalt meg bizottságot?)

Semmi ilyen nem történt. Az állambiztonsági szolgálat 1989-es reformterveinek megfelelően még az első szabad választások előtt beáldozták a belső elhárítással foglalkozó III/III-as csoportfőnökséget. A „civil” állambiztonság többi része, illetve a katonai hírszerzés-elhárítás teljesen érintetlen és fedett maradt, egyszerűen átemelte magát, minden személyi változtatás és átláthatóság nélkül, a demokrácia nemzetbiztonsági apparátusába.

Bővebben: http://parameter.sk/az-nem-ugy-van-12-allambiztonsag

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük