FELSZABADULÁS 80
A honvédek a városházán rendezték be központjukat, (konyha, gazdasági hivatal), segy szakaszuk is itt volt tartalékban. Bán százados a kiegészítő parancsnokság irodájából intézkedett. A zászlóalj előző este Makóra érkezett része, Kövesdi százados vezetésével ez idő alatt harcban állt az országhatáron, majd késő délután fokozatosan visszavonult előbb Magyarcsanádra, majd Apátfalvára. Késő estére a zászlóalj zöme, néhány megfigyelő szakaszt hagyva a községekben, bevonult Makóra, és a védővonal déli felét szállta meg. Estére a Rákosi út felől a makói Újváros szélénél föltűntek az első szovjet előörsök.
A Marostól délre a szovjet katonák mind közelebb értek a határhoz. A torontáli járás vezetője szeptember 24. délután ¾ 4-kor jelentette Makóra, hogy a magyar csapatokat a határra vonták vissza.
A helyzet azonban válságos, mert a katonák elhagyják a frontot, erőszakkal kell őket vissza irányítani. A főszolgabíró a helyszínen levő katonatiszt adatai alapján jelentésében megállapította, hogy ha nem érkezik Kiszomborra erősítés, a falu megtartása lehetetlen. 1944. szeptember 24-e estére a szovjet egységek a Makó körüli váratlanul gyors előrenyomulásukkal már több községet fölszabadítottak. A Maros északi partján, a csanádpalotai országhatártól kezdődő ék alakú terület magába foglalta Csanádpalotát, Királyhegyest és Rákost, csúcsa pedig elérte Földeákot. Déli záróvonala a magyarországi Nagylaktól nyugatra Magyarcsanád felől indult észak felé, és Kövegy előtt érte el a már szabad Csanádpalota déli részét. A Marostól délre a szovjet csapatok ezen az éjszakán elfoglalták Kiszombort. A hidakat még nem veszélyeztették, azok szilárdan a határvadászok kezében voltak.
A német hadsereg hadinaplója szerint a II. magyar hadtest arcvonala szeptember 24-én magába foglalta Mezőhegyes alatt Kis- és Nagypereget, továbbhaladva kelet felé pedig Battonyát és Dombegyházát. A Mezőhegyes déli határától a Marosig húzódó jelentős rés katonai erővel meg nem szállt, – Makó és Hódmezővásárhely felé mutató 20 km széles területsáv – , e jelentés alapján szinte kézzelfogható. Méginkább azzá tette a szovjet hadvezetés azzal, hogy felderítve e rendkívül kedvező lehetőséget, erőit átcsoportosítva – az első sikertelen próbálkozás után nem erőltette tovább arcból a Battonya elleni harckocsi támadást – maximálisan kihasználta. A Vörös Hadsereg a magyar országhatárt átlépve északnyugati irányba Hódmezővásárhelyig nem akadt ellenállásra, nyugati irányban pedig a helyi jellegű ellenállást fokozatosan felszámolva haladt előre Makóig.
Az 53. hadsereg parancsnoksága megállapítva, hogy a 228. hadosztálya 20 km mélyen beékelődött az ellenség védelmébe és szem előtt tartva az egység elérendő feladatait, további erősítéseket irányított Makó körzetébe. A város, ill. Hódmezővásárhely elleni támadáshoz a fokozatosan beérkező harckocsi egységek után odavezényelte a 3. csapásmérő rohamezred 23. és 27. rohamzászlóaljait is.
Szeptember 25-én, hétfő reggel a magyar német csapatok több helyen inditottak ellentámadásokat a Mezőhegyes-Gyula közötti frontszakaszon. E támadások közül a Makóhoz legközelebbi és a városkörnyéki harcok szempontjából is legjelentősebb, a Csanádpalota visszafoglalására irányuló akció volt. Az 53. szovjet hadseregparancsnokság utasításának megfelelően a 170. harckocsidandár tankjai hajnalban kiindulási állásaikba Földeák körzetébe Csanádpalotán keresztül vonultak. Szárnyaik biztosítására négy harckocsi Mezőhegyes felé fordult, s ott éppen a Csanádpalota ellen készülődő honvédzászlóaljat zavarta meg. A támadásra már készen álló magyar rohamtüzér üteg, (a 7. rohamtüzér osztály 2. ütege) kilenc rohamlöveggel azonnal a gyalogság segítségére sietett. Egyenlőtlen küzdelem bontakozott ki. A szovjet harckocsik közül a tüzérek egyet kilőttek, a visszaforduló tankokat pedig Csanádpalotáig üldözték. A szovjet harckocsidandár többi páncélosa akkorra már elhagyta a falut, s a házak között csak gyalogosok és ellátó egységek voltak. A rohamtüzérek és a beérkező gyalogzászlóalj (a 8. hadosztály 12. gyalogezredéből) kora délutánra visszafoglalta a községet, vagy annak csak északi északkeleti részét a szovjet csapatoktól.
Az időközben Földeákra beérkező harckocsi egység az ott csatlakozó gyalogsággal Hódmezővásárhely irányába kezdett támadást. A T-34-es páncélosok a Rác úton nyomultak előre. A harckocsik a széles földúton gyorsan haladtak északnyugatra. A visszaemlékezések szerint 7 tank és mintegy 100 főnyi kísérő gyalogság támadta Hódmezővásárhelyt. (Kis pontatlansággal ez éppen egy harckocsi és egy lövészszázad.) Ez a jelentős erő szinte észrevétlenül jutott a város alá. A határban még mindenütt állt és töretlen volt a kukorica. A sűrű és magas növényzet jóformán teljesen eltakarta a harckocsikat, esetleg a torony teteje látszott csak ki. A harckocsimotorok dübörgése persze minden katonaviselt embernek azonnal elárulta, hogy miről van szó! Azonban nem lehet eleget dicsérni a szovjet felderítést, hogy pontosan tudták: Csanádpalotától Hódmezővásárhelyig egyetlen valamirevaló katonai egység sincs. Különösen elhagyott pedig ez a földút, mely szinte nyílegyenesen vezet az országhatártól az alföldi nagyvárosig. Így történt meg, hogy késő délelőtt a,,Dilinkai-nyomáson” már 2-300 méterre az újvárosi körtöltéstől álltak a szovjet harckocsik.
Hódmezővásárhelyen pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy a szovjet előörsök a város szélénél vannak. Az első lövésre kitört a pánik, a boltok bezártak, a vasúti forgalom megszakadt.
Az újvárosiak emlékezete megőrizte a szovjet tankok tüzelőállásainak helyét. Egy tank a makói út melletti árokból, másik a Rác út torkolatából, míg egy harmadik a Rác út és a vasút közötti terület kiemelkedéséről tüzelt. A városban német egység egyáltalán nem, magyar katonaság is csak alig volt.
A szovjet páncélosok ellen Tótkomlósról a csanádpalotai támadást biztosító rohamtüzér üteget (7. rohamtüzér osztály 1. ütegét) azonnal Hódmezővásárhelyre rendelték. Az üteg délelőtt 11 órakor elindult, és Orosházán keresztül délután 3 órakor ért a városba. A rohamlövegek és a T-34-esek között a teljes besötétedésig dúlt a harc.
A rohamtüzérek éjszakára Újváros szélső utcáiba húzódtak vissza. A csatáról a szovjet források is megemlékeztek: „Az ezred támadása sikertelen volt. Az ellenséges túlerővel kemény harcot vívott Földeáktól északra.” Az itt folyó küzdelem súlyosságára és a feladat fontosságára vet fényt, hogy az 57. szovjet hadtest hadműveleti osztályának vezetője, a hadtest parancsnokságról a helyszínre, Hódmezővásárhely alá érkezett, és ott tette meg a szükséges intézkedéseket.
A csanádpalotai magyar támadás miatt a tartalékból előrevont 795. szovjet
lövészezred szeptember 25-én estére érkezett meg a községhez. Ellentámadása teljes sikerrel járt, a szeptember 26-án hajnalra ismét szovjet kézben volt Csanádpalota. A jelentős páncélos erőkkel egész éjszaka tartott ütközetben a magyar rohamtüzér üteg (7/2.) az utolsó lövegig megsemmisült (elesett az üteg parancsnoka, Köszeghy Barnabás főhadnagy, 3 tiszt és 32 katona. Megsemmisült 9 rohamlöveg).
Makó ellen két irányból indult szovjet támadás szeptember 25-e reggelén. A 767. ezred 2. zászlóalja Magyarcsanádon és Apátfalván keresztül vezető főúton nyomult előre. A magyar katonák az előző napi harcok után csak biztosító egységeket hagytak a két faluban. A szovjet csapatok megérkezése előtt 4-5 órával azonban ezek is elvonultak Magyar- csanádról. A szomszédos Apátfalvára is minden ellenállás nélkül nyomult be a szovjet zászlóalj, de. 8-9 óra között. Felszerelésük igen komoly volt. Harckocsik, páncéltörő ágyúk és aknavetők mellett még két sorozatvető “Sztálin orgona” is erősítette a gyalogság tűzerejét. A két sorozatvetőt a templom előtt állították fel és onnan lőtték a makói vásárteret. A 767. ezred 1. és 3. zászlóalja északkelet felől a palotai úton, rákosi úton közeledett a városhoz. (Kövegyet ezen a napon a 799. ezred egyik egysége szabadította fel.) Az ezred parancsnoka Iván Alekszejevics Jermolajev őrnagy az 1. zászlóalj katonáival együtt nyomult előre. A szovjet egységek gyűrűje szeptember 25-én mind teljesebbé és szorosabbá vált Makó körül. A német vezérkar hadinaplójában tényként állapították meg, a szovjet erők Makótól északra és délre tovább nyomulnak előre, s az orosz páncélosok Maroslelét akarják elfoglalni. Míg a 228. hadosztályt támogató harckocsi egység egyik része Hódmezővásárhely alatt harcolt, másik része északnyugat felől is be akarta zárni a várost.
A Marostól délre, Kiszombornál a magyar csapatok, bár a községet 24-én éjjel feladták, a hidak előterét még tartották és megvolt az összeköttetésük Ferencszálláson keresztül Szeged felé.
Minaszjan szovjet hadtörténész Délkelet-Európa felszabadításáról írt munkájában megállapítja, hogy a szovjet csapatok gyors előretörése következtében a magyar-német erők Magyarországon csak ún. „tábori típusú” védelmet tudtak kiépíteni. Ez a védelmi rendszer tűz és páncéltörő fegyverekkel ellátott támpontokból, ellenállási csomópontokból és azokhoz kapcsolódó aknamezőkből állt.
A makói védővonal meg se közelítette ezt a rendszert. Nem voltak páncéltörő fegyverek, nem volt aknamező és a tűzfegyverek száma is igen csekély volt. Nagyon kevés volt továbbá maga a katonai erő. Az 51. gyalogezred III. zászlóaljának létszáma összesen 804 fő volt. Az elsőként, szeptember 23-án este beérkezett rész 2 nap óta folyamatosan harcolt, s így mire a front elérte a várost, már voltak veszteségei. A Szegedi utca végétől a hidakig elhelyezett csendőrök 60-an voltak. A város szélén levő levente egység nem várta meg, hogy a front elérje, hanem 25-én, hétfő dél körül, amikor már Apátfalva felől jöttek vissza az első vonalban levő biztosítók, fokozatosan hátrább vonult, s végül anélkül, hogy harcba keveredett volna, hétfő délután – este feloszlott.
Szeptember 24-én érkezett meg egy fél üteg (!), két darab 10 és feles ún. „Göring” tábori ágyú Makóra. A lövegek a Margittai hídnál foglaltak tüzelőállást. Innen tűz alatt tudták tartani a földeáki és az igási utat. A tüzérek azonban nem sokáig maradtak a városban. Ahogyan szűkült a gyűrű, felcsatolták lövegeiket és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan elmentek a városból. Míg tüzelőállásban voltak, tehergépkocsijuk többször vitt hátra sebesülteket az újvárosi frontvonalról.
Makó ostroma szeptember 25-én délután 6 óra tájban kezdődött. A szovjet zászlóaljak keletről és északkeletről már a kézifegyverek lőtávolságára megközelítették a város szélét, s közben aknavetőkkel is lőtték a védőket. Veszelik százados, a harcok résztvevője, s egyben krónikása szerint „az ellenség keményen ellenállt.”
A szilárd ellenállás arra kényszerítette a 767. ezred parancsnokát, hogy más, eredményesebb haditervet alkalmazzon. Jermolajev őrnagy új terve rövid idő alatt megszületett, s azt a hadtestparancsnokság is elfogadta. Szeptember 25-én hétfő este és éjjel megtörténtek az előkészületek a város elleni rohamra. Jermolajev őrnagy terve az volt, hogy a szovjet csapatok megkerülve a város védőit, északról északnyugatról támadnak Makóra. A várost keletről támadó zászlóalj legénységéből ezért egy-egy szakasz 2-3 fős csoportokban hátrahúzódott, a megkerülő csoport erősítésére. A támadáshoz a 170. harckocsi dandár egyik zászlóalja a Nagylaktól nyugatra levő kiindulási területre érkezett. Itt gyülekezett össze az arcvonalból kivont gyalogság is. A 767. ezred támadócsoportja a felderítők vezetésével 25-én hétfő este észak felé indult útnak. A lövészek a konvojban haladó tankokon, teherautókon, lovas fogatokon ültek. A bekerítő csoport indulásával egy időben az arcvonalban hagyott szakaszok fokozott erővel lőtték a védőket.
A szeptember 25-e esti szovjet hadijelentés szerint a 767. lövészezred keletről támadó 2. zászlóalja este 6 órakor az apátfalvi-csanádpalotai útkereszteződésben vívott tűzharcot. Az 1. és 3. zászlóalj, illetve a harckocsik 20 km-es menettel ugyanekkor elérték az igási út Földeáki út közötti Papós tanyát. (A város szélétől 6 km-re északra.) A keletről támadó egységek éjjel 10-11 órakor az újvárosi állomásért harcoltak, s a város keleti szegélye fokozatosan birtokukba került. A szovjet felderítők már a koraesti órákban jóval a védők háta mögé is eljutottak. A védővonal déli a Maros töltésre, vasútvonalra támaszkodó sarkát az ártéren megkerülve Verebes felől lovas előörsök szivárogtak be a városba. Valószínű, ugyanez volt az útvonala annak a géppisztolyos szakasznak is, akik a téglagyár vásártér körzetében védekező Kövesdi századost és csoportját bekerítették és a szemből támadó társaikkal együtt megadásra kényszerítették.
Ez az esemény azonban már szeptember 26-án hajnalban, a Makó elleni általános támadás megindulásakor történt. Jermolajev őrnagy terve szerint fél 3-kor röppentek föl a roham kezdetét jelző piros rakéták. A támadók ekkor már több helyen is benn voltak a városban. Az este 6 órától tartó harcban a szovjet katonák északkeleten túljutottak az újvárosi állomáson, majd az újvárosi templomokon, s hajnalban már a város belsejéhez közeledtek. A magyar katonák miután a védelem szilárdabb pontjai (állomás, téglagyár) elvesztek, igyekeztek hátrahúzódni a főtér felé. Akiknek ez nem sikerült, vagy fogságba estek, vagy egynéhányan át tudtak öltözni a közeli házakban. A város központját elérő katonák reggel, a városházán tartalékban levő szakasz, a zászlóalj parancsnokság, gazdasági részleg tagjaival a főtéren, a városháza előtt próbálták mégegyszer felvenni a harcot. Létszámuk hozzávetőlegesen 130 fő lehetett. Ezt a csoportosulást jelentette második védővonalként a szovjet felderítés. A 3. magyar hadsereg parancsnoka ugyanakkor jelentette feletteseinek, hogy a ,”23. tartalékhadosztály részei Makón bezáródtak. A városban utcai harcok.” A Dél hadseregcsoport naplója ehhez még hozzáfűzte, hogy “Makónál a helyzet egyszerűen tisztázatlan.” A város főterén ismét felerősödő harcban mindkét részről többen estek el. A szovjet katonákat és tiszteket a helyszínen, a Hősök szobra kertjében még aznap eltemették. A városban harcoló utolsó magyar egység akkor kezdte meg a végül meneküléssé gyorsuló visszavonulást, amikor 9 óra felé az északnyugatról jövő szovjet katonák elérték fedezetlen balszárnyukat. Egyetlen útvonal volt még szabad számukra, a hidakhoz vezető Szegedi utca. A kölcsönös lövöldözésnek még ezen az útvonalon is voltak áldozatai. Az utca végén, a töltés alá kiérve látták meg a honvédek, hogy a hidakat védő csendőröket már legyőzték, a hidakat pedig még hajnalban felrobbantották a határvadászok. Kun Tibor őrnagy 26-án hajnalban ugyanis úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a hidak védelmével fel kell hagyni, s parancsot adott a már korábban aláaknázott vasúti és közúti híd felrobbantására. A robbantást végrehajtó határőrtiszt makói volt, így a gyújtózsinórokat több helyen elvágva igyekezett a legkevesebb károkozással végrehajtani a parancsot. A menekülő honvédek a védek a legelőn keresztül a töltés és a Maros között húzódó csipkési szőlőkbe futottak. A Maros északi partján végül eljutottak a tápéi komphoz, és átkeltek a biztonságot jelentő Tisza túlsó partjára. A zászlóalj parancsnoka a kompátkeléskor megállapította, hogy összesen 204 katonája és egy teherautója tudott kijönni a városból. A teljes parancsnoki iroda, gazdasági hivatal, konyha, raktár, s minden egyebek a katonák személyes felszerelésével együtt a vársoban maradt. Az 51. ezred III. zászlóaljából megmaradt – s ezután parancsnokáról „Bán csoport”-nak nevezett egység az átkeléssel nem hagyta el végleg a város környékét, mert az 1-2 nap múlva induló ellentámadásokban még ismét találkozunk velük.
A főtéri harcok befejeződése után nem sokkal értek be az Aradi utcán a keletről támadó csoportok. A szovjet katonák átkutatva a városházát néhány foglyot ejtettek (sebesültek), illetve szemben a kiegészítő parancsnokság épületében megtalálták a zászlóalj irodáját és a mellette levő helyiségben a városi levente zenekar hangszereit. A városban ekkor már csak itt-ott lehetett szórványos lövöldözést hallani. “Délelőtt,10 óra felé egy járőr és egy civil hozta az orosz nemzeti zászlót (értsd szovjet szerk.) és fel kellett húzni a városháza ormára”, jegyezte fel a nagyjelentőségű eseményt a városházán szolgálatot teljesítő egyik tűzoltó.
A 767. ezred parancsnoka Jermolajev őrnagy a hadosztály törzsfőnökének jelentette „Makót felszabadítottuk, hazánk vörös zászlója a város főterén lobog.” Az ezredparancsnokot a harc kiváló megszervezéséért és személyes bátorságáért a Szovjetunió hőse címmel tüntették ki. Ugyanezt a kitüntetést kapta meg a Csanádpalotáért harcoló 795. ezred parancsnoka Fedotov őrnagy is.
A Makó városáért vívott harcban az 53. hadsereg 3. csapásmérő rohamezredének két zászlóalja, a 799. ezred kisebb egységei és a 170. harckocsi dandár tankjai vettek még részt. A két utóbbi egység főerői ezen a napon Hódmezővásárhely és Földeák térségében harcoltak.
A 23. magyar hadosztály parancsnoksága szeptember 26-án költözött át Szegedről Hódmezővásárhelyre. Az időközben szintén Hódmezővásárhelyre érkezett 54. gyalogezred a rohamtüzér üteg (7/1.) támogatásával 26-a reggel 7 órakor kezdett támadást a városból Földeák irányába. A magyar források szerint több szovjet páncélost kilőve, a községet déli egy órára vissza is foglalták. A 799. szovjet ezred harcosai azonban este ellentámadást indítottak Földeákra, és újból megszerezték a községet. A Marostól délre Heszlényi altábornagy jelentése szerint a kiszombori szovjet előrenyomulást kis területen visszaszorították a magyar csapatok.
Szeptember 26-án a 4. SS hadosztály is nagy erőkkel tovább folytatta északi északkeleti irányú előrenyomulását és délután benyomult Perjámosra. A hadosztály déli szárnyát viszont a szovjet csapatok szorították hátrább. A hadosztály által ellenőrzött terület így mindinkább északra, a Maros irányába tolódott el, egyre távolabbra az oly nagyon elfoglalni akart Temesvártól.
A szovjet hadvezetés elemezve a szeptember 23-tól 26-ig lezajlott harcok tapasztalatait, elrendelte az érzékeny veszteségeket szenvedett 18. harckocsi-hadtest tartalékba helyezését. A lövészhadosztályok további feladatául pedig megszabta, hogy szilárdan tartsák az elért vonalakat, és még helyi támadást is csak erős egységekkel indíthatnak. Rendkívül szilárdan kell védeni a csapatoknak az Aradtól észak- nyugatra és Temesvártól délre elfoglalt területeket. Ezek az intézkedések azt mutatják, hogy a 2. Ukrán Front már megkezdte felkészülését a Dél hadseregcsoport német és magyar főerői elleni támadására.
Makó és környékének elfoglalása még a Magyarország felszabadítására indított első hadművelet előtt megtörtént. Az Aradot felszabadító szovjet csapatok a nagy ipari és közlekedési csomópont biztosítása során érték el a magyar határt. Felderítve, hogy a Maros északi partján nem rendelkezik a magyar hadsereg megfelelő védővonallal, a bátran előretörő szovjet egységek majdnem a Tiszáig előreszaladva elérték, és fel is szabadították az első magyar várost. Ezzel kedvező kiindulási területet nyertek a magyar Alföld délkeleti szegélyén, ahonnan a harckocsik és gyorsan mozgó alakulatok rövid idő alatt elérhették Szeged-Szolnok-Debrecen nagyvárosokat, megközelíthették Budapestet, és mélyen az Erdélyben védekező német-magyar csapatok hátába kerülhettek. E veszélyes helyzet felszámolására a magyar-német egységek sorozatos támadásokat indítottak Makónál és tágabb környékén, ám a szovjet csapatokat nem tudták már visszaszorítani. A Makót elfoglaló ezred mindvégig megtartotta a várost, biztosítva egyrészt a tiszántúli hadművelet fő erőinek gyülekezését, másrészt a kedvező megindulási terepszakaszt.
Magyarország felszabadításának eseményei tehát Battonyától néhány kilométerre délkeletre kezdődtek. Itt léptek először az ország trianoni területére a szovjet felderítők 1944. szeptember 22/23-a éjszakáján. Huszonharmadikán délelőtt ugyanitt indult meg a szovjet páncélosok első támadása a község felszabadításáért. Ezt azonban ekkor még nem sikerült elérni, de az előretörő szovjet egységek többé már nem hagyták el az ország területét. E tény emlékét őrzi a Tornyai út mellett felállított szovjet harckocsi.
Szeptember 24-én délben szabadult fel az első magyar község, Csanádpalota, s néhány órával később, délután négy óra körül a nagylaki kendergyár és az állomás között húzódó település, a mai magyarországi Nagylak. Csanádpalotát másnap néhány órára visszafoglalták a magyar csapatok, ellenben Nagylak végérvényesen szabad lett szeptember 24-én. Nem sokkal utána vált szabaddá a Békés megyei Elek is, mely községet már szintén nem sikerült visszafoglalni a magyar-német csapatoknak.
Két nap múlva, szeptember 26-án délelőtt 10 órakor szabadult fel az első magyar város, Makó, az akkori Csanád vármegye székhelye, a nap délutánján pedig a Békés megyei nagyközség, Battonya. Ezekre az eseményekre emlékeztetnek bennünket az elesettek sírjain nyíló vérvörös virágok.
