FELSZABADULÁS 80
Október 6-án reggel, 30 perces tüzérségi előkészítés után, a főcsapás irányában támadásba lendültek a 2. Ukrán Front középcsapatai. Az 53. hadseregnek október 9-én estig el kellett érnie Kenderes, Szolnok vonalát és hídfőt birtokba vennie a Tisza jobb partján Szolnok – Csongrád – Mindszent körzetében. Ennek érdekében a 27. lövészhadtest Orosháza – Szarvas – Törökszentmiklós, az 57. lövészhadtest pedig Hódmezővásárhely – Mindszent irányában támadott. Plijev tábornok lovas-gépesített csoportja (4., 6. gd. lov. és 7. g. hdt.) a hadsereg harcrendjén keresztül Kisújszállás felé, a 18. harckocsihadtest pedig Orosháza – Szentes – Kunszentmárton irányában mért csapást.
A lendületesen támadó szovjet csapatok már az első napon Arad és Salonta (Nagyszalonta) között áttörték a 3. magyar hadsereg 4. hadosztályának védelmét, és gyors ütemben nyomultak előre. Az egylépcsős harcrendben védő, zömmel idősebb tartalékosokkal feltöltött és rosszul felszerelt 4. hadosztály már a szeptemberi harcokban kimerült, és súlyos veszteségeket szenvedett. Páncéltörő fegyverek nélkül, hevenyészett állásokban meg sem kísérelhette a szovjet csapatok feltartóztatását, s az első nyomásra visszavonult. A 6. német hadsereg parancsnoksága (ennek alárendeltségében harcolt a 3. magyar hadsereg) a védelmet a Körös-szakaszon próbálta megszilárdítani. Kísérlete nem sikerült: az első napon csupán Ujiráznál tudott egy hídfőt megtartani.A szovjet csapatok a védelem áttörésének napján több mint 100 helységgel együtt felszabadították Gyulát és Mezőhegyest. A Plijev-csoport elsöpörte az ellenállást megkísérlő ellenséget, átkelt a Körösön s október 7-én felszabadította Békéscsabát és Szeghalmot, másnap pedig már elérte Karcag határát. Lovas és gépesített magasabbegységei igen szép teljesítményt nyújtottak: támadásuk napi üteme meghaladta a 30 kilométert, s három nap alatt 100 kilométert nyomultak előre. A német páncélos hadosztályok ellenlökései mit sem változtattak a helyzeten: a szovjet csapatok sorra elhárították ezeket. Az előnyomulás során a szovjet harcosok és tisztek sikeresen hasznosították harci tapasztalataikat, leleményesen és bátran harcoltak. Különösen kitűntek a Körösökön való gyors átkelésükkel. Pavel Ivanovics Ivanov hadnagy, a 8. gárda lovashadosztály 136. ezredének harckocsi- szakaszparancsnoka október 7-én, a Sebes-Körösön való átkeléskor és a hídfőért vívott harcokban tanúsított példamutató bátorságáért és parancsnoki tevékenységéért a Szovjetunió Hőse kitüntetést kapta.
Sikeresen harcoltak az 53. hadsereg magasabbegységei is. A 27. hadtest csapatai október 7-én Orosháza feladására kényszerítették az ellenséget, 8-án pedig sok más helységgel együtt Szarvast és Mezőtúrt szabadították fel. A 18. harckocsihadtest hadosztályai október 6-a és 8-a között súlyos harcokat vívtak a Szentes, Szeged közti tiszai átkelőhelyeket makacsul védő német-magyar csoportosítással. A szovjet harckocsizók lendületesen törtek előre és október 8-án Hódmezővásárhelyről és Szentesről is kiverték az ellenséget. Ezután az 57. lövészhadtest csapataival együtt megkezdték az átkelést és hídfő létesítését a Tisza jobb partján.A német parancsnokság a mocsaras partvidék adta lehetőséget kihasználva, erős tüzérségi tűzzel próbálta megakadályozni az átkelést. A szovjet műszaki csapatok e nehéz viszonyok között önfeláldozó hősiességgel álltak helyt és több pontonhidat építettek. A tüzér csoportok felderítették, lefogták és bénították az ellenség tüzérségét és biztosították a csapatok átkelését. Jelentősen segítették az előnyomulást és a hídfők birtokbavételét az 5. légi hadsereg repülőcsapatai. Ezek a támadás első három napján, rossz időjárási viszonyok ellenére, 1300 felszállást hajtottak végre. A jó együttműködés eredményeként a szovjet csapatok egymás után visszaverték az ellenség meg – megújuló ellenlökéseit és szilárdan tartották az elfoglalt hídfőket.
Nem járt ilyen eredménnyel azonban a 6. gárda-harckocsi- hadsereg támadása. Az ellenség Nagyvárad körzetében kemény ellenállást fejtett ki, hogy megakadályozza a 8. német hadsereg bekerítését. A 23. páncélos hadosztály és a 76. gyaloghadosztály sorozatos ellenlökéseinek elhárítása lekötötte a kevés harckocsival rendelkező 6. gárda-harckocsihadsereg erőit, ennek következtében támadása nem tudott kibontakozni.
Ezzel szemben sikerrel harcoltak a front balszárnyán a 46. hadsereg és az 1. román hadsereg csapatai. Az ellenség védelmének áttörése után a Tisza felé törtek előre és támadási sávjukban három nap alatt (október 8-ig) teljesen megtisztították a folyó bal partját. A szovjet csapatok Zenta és Óbecse körzetekben erőszakos átkelés után hídfőt vettek birtokba a Tisza jobb partján.
A balszárny- és a középcsapatok sikereivel ellentétben, a jobbszárnyon harcoló erők támadása alig haladt előre. Előnyomulásukat a szívósan védekező ellenség állandó ellenlökésekkel akadályozta.
Friessner vezérezredes az első napok eseményei után kritikusnak ítélte a ,,Dél” hadseregcsoport helyzetét és nem látott más megoldást ,,… mint arra az elhatározásra jutni, hogy a hadseregcsoport keleti arcvonalát (Wöhler-seregcsoportot), a Tisza mögé visszavonni és ezzel kivonni a hadseregcsoport zömét az ellenség harapófogójából”. Ezt természetesen a sokszor alkalmazott és jól bevált módon ismét a magyar csapatok feláldozásával tervezte megvalósítani. Mint írja: ,,Eközben tudatosan (Az én kiemelésem. – A szerző.) le kell mondani a déli szárny (3. magyar hadsereg) különösebb támogatásáról.” A magyar vezérkar beleegyezett a visszavonulásba, egy cseppet sem törődött a sorsára hagyott magyar egységek pusztulásával, de Hitler halogatta a visszavonulás engedélyezését.
A 2. Ukrán Front parancsnoka a kialakult helyzetet értékelve október 8-án elhatározta: a főcsapás irányában elért sikerek kifejlesztése érdekében a középcsapatokat megerősíti a jobbszárnyról átcsoportosított 7. gárdahadsereggel, a Plijev- csoport főcsapásának irányát pedig megváltoztatja olyképpen, hogy annak lovas és harckocsi – magasabbegységei délkeletnek fordulva, Karcag északkeleti körzetéből hátba támadják az Nagyváradot védő ellenséges csoportosítást.A Plijev – csoportnak a 7. gárdahadsereg 33. lövészhadtestével együttműködve be kellett kerítenie és elfoglalnia Nagyváradot, majd tovább támadnia északi irányban. Ezzel egy időben a front balszárnyán harcoló csapatoknak el kellett érniük a Tiszát és védelemre berendezkedniük a folyó bal partján.
A német parancsnokság, hogy megtartsa Nagyváradot, az utánpótlás és összeköttetés szempontjából különösen fontos közlekedési csomópontot, jelentős erőt (három páncélos és több gyaloghadosztályt) összpontosított, és szívós védelemre rendezkedett be. A védelemnek a terep és az időjárás is kedvezett, nehéz feladat elé állítva a támadó szovjet csapatokat. A 33. lövészhadtestnek déli irányból erdős-hegyes terepen kellett előnyomulnia, a Plijev – csoport északnyugatról indított támadását pedig a napok óta tartó esőzéstől felázott utak nehezítették. A feladat embertől és géptől egyaránt megfeszített erőkifejtést követelt. A Plijev – csoport és a 33. lövészhadtest együttműködése azonban meghozta a sikert. A szovjet csapatok leküzdve a terep nehézségeit, bekerítették és szétverték az ellenséges csoportosítást, és október 12-én felszabadították a várost. A Nagyváradért vívott harcokban a 33. lövészhadtest alárendeltségében hősiesen harcoltak a ,,Tudor Vladimirescu” román önkéntes hadosztály és a 3. román hegyi lövészhadosztály csapatai is.
A város elfoglalásával nagy győzelmet arattak a szovjet – román csapatok. Megszakadt a 6. német hadsereg összeköttetése Budapesttel és ez a veszély fenyegette a 8. német és a 2. magyar hadsereget, nemkülönben a 4. Ukrán Fronttal szemben álló 1. magyar hadsereget is. A már idézett Kissel a város elfoglalását úgy értékeli, hogy az eldöntötte a Tiszántúl birtoklásának kérdését a szovjet csapatok javára. „Ebben a helyzetben a Hitler jóváhagyását hiába váró Friessner vezérezredes október 9-én saját felelősségére elrendelte a Wöhler- seregcsoport (8. német és 2. magyar hadsereg) visszavonulását, amelyet lépcsőzetesen, több ütemben kellett végrehajtani, egészen a Tokaj és Tiszafüred közti Tisza-szakasz eléréséig.
A 2. Ukrán Front jobbszárnyán harcoló csapatok kihasználták az ellenség visszavonulását, és megkezdték az üldözést. A 40. hadsereg Beszterce, a 4. román hadsereg Dés, a 27. hadsereg pedig Kolozsvár irányában nyomult előre. A támadás eredményeként október 11-én felszabadult Kolozsvár, s másnap a szovjet csapatok elérték a Radna – Beszterce – Kolozsvár terepszakaszt. E harcokban súlyos veszteségeket szenvedtek a németek visszavonulását fedező magyar csapatok. Különösen véres veszteségei voltak a 25. hadosztálynak, és a 9. tartalék hadosztálynak. A Nagyváradért vívott harcokat megelőzően a Plijev – csoport 4. gárda-lovashadteste Karcagtól északkeleti irányba mért csapással átvágta a budapest – debreceni vasútvonalat, s október 9-én kiverte az ellenséget Püspökladány és Nádudvar községből. A Debrecenhez délről közeledő 6. gárda-lovashadtest felszabadította Hajdúszoboszlót.
A német hadseregcsoport-parancsnokság a Debrecent fenyegető veszélyt két páncélos hadosztály találkozó irányú csapásával kísérelte meg elhárítani. Október 8-án reggel, a Szolnok körzetében összpontosított 13. páncélos hadosztály parancsot kapott: támadjon Kisújszálláson és Karcagon át Püspökladány irányába. Az 1. páncélos hadosztálynak ugyanakkor Berettyóújfalu körzetéből Biharnagybajom – Püspökladány irányába kellett csapást mérnie. A támadás során a két hadosztály élei október 10-én reggel találkoztak, s megszakították az összeköttetést a Püspökladánytól délre harcoló 7. gárda gépesített hadtest és a Debrecentől délre működő 6. gárda-lovashadtest között.
Plijev tábornok utasította az alárendeltségébe utalt román lovashadtest (amely ebben az időben Köröstarcsa Szeghalom szakaszon a Körös átkelőhelyeit biztosította), foglalja el Nagyrábé – Biharnagybajom körzetét, s akadályozza meg az ellenség további térnyerését nyugati és délnyugati irányban. Ezen a szakaszon október 12-ig nem szűnő hevességgel folyt a küzdelem. A román lovashadtest súlyos és veszteségteljes harcokat vívott a Berettyón Darvas – Csökmő körzetében átkelni akaró 1. páncélos hadosztállyal. Október 11-én a szovjet csapatok visszafoglalták Karcagot, másnap pedig Püspökladányból is véglegesen kiverték az ellenséget. A Nagyváradot felszabadító csapatok északnak fordulva megkezdték a Sebes-Körös és a Berettyó között harcoló német csoportosítás bekerítését, ami megkönnyítette a román lovashadtest helyzetét. A „Dél” hadseregcsoport helyzete ismét súlyossá vált. A német védelemben Szolnok és Debrecen között széles rés keletkezett, s a 8. német hadsereget újból a bekerítés fenyegette.
A harcokban számos szovjet katona és tiszt tűnt ki bátor, határozott magatartásával és kimagasló harci szellemével. Piszarcsuk alhadnagy 45 mm-es ütegével a gyalogság harcrendjében haladt és hatásos tűzzel támogatta a rohamozó lövészeket. Az egyik alkalommal 150-200 méter távolságból közvetlen irányzással megsemmisített két ellenséges támpontot, amelyből három löveg és négy nehéz géppuska igyekezett feltartóztatni a szovjet csapatokat. A roham időszakában Piszarcsuk betört egy épületbe, ahonnan az ellenség tűzzel árasztotta el az előnyomuló lövészeket. Géppisztolyával két hitleristát lelőtt, a harmadikat pedig foglyul ejtette.
A front balszárnyán a 46. hadsereg csapatai a Szegedtől Óbecséig terjedő 80 kilométeres arcvonalszakaszon szintén súlyos harcokat vívtak az elfoglalt hídfők kiszélesítéséért. Szeged körzetében magyar csapatok rendezkedtek be védelemre. A város lakossága küldöttség útján kérte a horthysta városparancsnokot, kímélje meg Szegedet a pusztulástól és az embereket az ostrom szenvedéseitől. A városparancsnok elutasította e kérést és a végsőkig való ellenállásra készült. Terve azonban nem sikerült. A szovjet csapatok a várost megkerülve, október 9-én átvágták a Kecskemét és a Szabadka felé vezető vasútvonalat, erre kénytelen volt kivonni csapatait a városból. Október 10-én este 8 órakor a Szegedről érkezett küldöttség kérésére a szovjet parancsnokság beszüntette a város lövetését. Az ellenséges csoportosítás Szeged-Horgos körzetében még megkísérelte, hogy megkapaszkodjon a Tisza jobb partján és felrobbantotta a Tisza-hidat. A szovjet csapatok erőteljes csapása azonban kudarcba fullasztotta az el- lenállási kísérletet: október 11-én Szeged felszabadult. A városért vívott harcokban a szovjet csapatok 2000 foglyot ejtettek, valamint több mint 200 löveget és 20 hadianyagraktárt zsákmányoltak. A szovjet főparancsnokság a 2. Ukrán Front parancsnokságához intézett parancsában a város elfoglalásáért vívott harcokban legeredményesebben küzdő csapatokat „Szegedi” elnevezéssel tüntette ki. Szeged felszabadítása napján a szovjet csapatok merészen előretörtek és kiverték az ellenséget Szabadkáról is. A front arcvonalának közepén és balszárnyán harcoló csapatok október 12-ig elérték a Nagyvárad – Derecske – Kunmadaras terepszakaszt.
Az október 12-ig kivívott eredmények kedvező helyzetet teremtettek a „Dél” hadseregcsoport főerőinek bekerítésére és megsemmisítésére.
Tóth Sándor őrnagy, a Szovjet Hadsereg Felszabadító Harcai Magyarországon
1944. október 6.
BÉKÉSCSABA FELSZABADULÁSA
Békéscsabára 1944. október 6-án reggel 6 – 7 óra között, a fényes – lencsési úton befutottak a Vörös Hadsereg előőrsei a Corvin utcába. Mivel a felszabadítóknak nem volt tudomásuk, hogy Békéscsabán nincs ellenséges erő – azok az éj folyamán és hajnalban elvonultak -, így a szovjet egységek tapogatózó lövéseket adtak le. Majd légifelderítést végezve néhány riasztó bombát dobtak le – melyek anyagi kárt nem okoztak – s körülbelül reggel 8 óra tájt mindent elsöprő erővel hullámzottak be a városba a gyulai és az újkígyósi úton a szovjet hadsereg egységei.
Útjukat Békés – Mezőberény – Gyoma felé vették. Kilenc óra körül 30 német repülőgép körözött a város felett, majd légicsata alakult ki a német és a szovjet repülőgépek között. Egy német repülőgép kigyulladt és Mezőmegyeren zuhant le. A városban csend és mozdulatlanság volt. A lakosság nem mert kimozdulni a harci zaj hallatára. Délután három órakor négy T-34-es harckocsi dübörgőit be a Kereki sikátorba, s itt vendégelték meg Békéscsabán először a felszabadító szovjet harcosokat, akik rövid fél óra elteltével új küzdelmek és diadal felé indultak. Este hat órakor kezdődött meg a szovjet csapategységek átvonulása.
Az Alföldi Népújság 1. száma a következőképpen írja le Békéscsaba felszabadulását: október ötödike, a csütörtöki nap nyomasztó csendben telt el. Pénteken hajnalban aztán körülbelül négy óra tájban dobpergésszerű ágyútűzre riadt fel a város népe. Az emberek ijedten ugráltak ki ágyaikból, magukra kapkodták ruháikat és sietve elhúzódtak vagy a pincékbe, vagy a ház valamely védettebb odújába, mert a szörnyű robaj egyre inkább közeledett. Alig hogy kivirradt, már a várost érték a lövedékek. Pillanatok alatt pokoli csatazaj tört elő és az óvóhelyeiken meghúzódó, megrettent emberek órák hosszat azt sem tudták, hogy tulajdonképpen mi történik, csak azt érezték, mintha a végpusztulás következne. Mikor a lecsapódó gránátok és géppuskatűz alábbhagyott, és elő mertek bújni odujukból, akkorra már a diadalmasan előrenyomuló Vörös Hadsereg hatalmas tankjai és harcos katonákkal megrakott gépkocsijai száguldottak végig a főútvonalakon, a főtéren keresztül pedig galoppban vágtató kozákok rohantak a Szarvasi út felé, hogy üldözzék a visszavonuló és menekülő ellenséges erőket…”
A szovjet katonák üdvözléséről így ír az Alföldi Népújság: „Zdrasztvujtye! Legyetek üdvözölve!” Ezzel a köszöntéssel fogadták a rémületből felocsúdó lakosok a tovarobogó szovjet tankokat és kocsikat, amelyekről a vidáman mosolygó szovjet hősök barátságosan integettek vissza az üdvözlőknek. „Zdrasztvujtye! Legyetek üdvözölve!” Ez a mindennapi orosz köszöntés lett egyszerre a legnépszerűbb szó Békéscsabán. Mindenki igyekezett legalább ezzel az egy szóval leróni háláját azért, hogy a rémület óráin túlesett és hogy a szovjet csapatok felmentették a szörnyű bizonytalanság és a kétségbeesés alól.
Vörös Hadsereg előretöréséről így Ír az akkori békéscsabai sajtóorgánum: „Malinovszkij tábornagy csapatai több mint száz kilométeres frontszélességben Biharugra és Makó között percek alatt áttörték a magyar és német vonalat és Gyula, Békéscsaba, Makó, Battonya elfoglalásával ellenállhatatlanul rohantak előre. Ezen az egy napon több mint 60 kilométeres előretörést végeztek a szovjet erők… ez volt a világháború leggyorsabb előretörése. Az oroszok messze túlszárnyalták a németeket, akik pedig a villámháború legnagyobb mestereinek képzelték magukat.”
Dr. Szekeres Béla – Békés Megyei Népújság, 1969. október 6.
Munkások Újsága
