Hallott már Mohammed Bouaziziről? Nem szégyen, ha nem, hiszen ő csupán egy volt a
sokmillió közül, akit az arab világ legsúlyosabb problémái közvetlenül sújtottak. Mégsem árt nevét megjegyezni, hiszen ő volt az a tunéziai fiatalember, aki tavaly december 17-én végső elkeseredésében felgyújtotta magát, s ezzel akkora lavinát indított el, amilyet talán a „népek tavasza” óta nem látott a világ.
Január eleje óta futótűzként terjed a Közel-Keleten és Észak-Afrikában a forradalmi láz, és a
kakasdombjaikon kotló despoták – ahogy a velük pacsizó nyugati hatalmak is – csak kapkodják a fejüket jobbra-balra a hirtelen felkorbácsolódott indulatok viharában.
Pedig nem történt ez annyira hirtelen. Évtizedek óta egyre mélyültek ezek a problémák, s mostanra már csak egy szikra kellett ahhoz, hogy lángba boruljon az egész térség.
Reménytelenül
A problémák gyökere elsősorban nem az önkényuralmi rendszerből fakadó szabadságjogok
hiányában, hanem a túlnépesedésben rejlik. Az egész arab világra jellemző demográfiai robbanás egyik legsúlyosabb példája az egyiptomi főváros, Kairó populációja, mely egyes becslések szerint megközelíti a 20 millió főt. A nyomornegyedek egymást érik a városban, a lakosság pedig egyre csak duzzad, mivel munka reményében sokan települnek be vidékről a fővárosba.
A túlnépesedés tehát oly mértékű ezekben az országokban, hogy az államok egyszerűen képtelenek ennyi embert eltartani. Ennek következménye egyrészt az elmúlt évtizedekben megfigyelhető középréteg-lesüllyedés, valamint a rendkívül magas munkanélküliségi ráta. A legrosszabb helyzet ilyen szempontból Jemenben van, ahol a népesség legalább 35 százalékának nincs munkája.
Hiába próbál nagyon sok fiatal úgy kitörni ebből a helyzetből, hogy diplomát szerez a főiskolán vagy az egyetemen, túl sok az ember, és kevés a fóka. Mohammed Bouazizi is ilyen volt. Jobb híján zöldség- és gyümölcsárusításból élt, persze engedély nélkül. Az elkeseredett fiataloknak ugyanis nem maradt már más kiút, csak a feketegazdaság.
Ebben a feszült gazdasági-társadalmi helyzetben valóban csak egy szikra kellett, s az jött is: az élelmiszerárak megemelése végleg betette a kaput.
Munka és kenyér kell
Az eseményeket követni próbáló világsajtó sokszor zavarban volt, amikor egy kifejezéssel kellett definiálnia a megmozdulásokat. Eleinte még csak tüntetésekről, majd zavargásokról, később népfelkelésekről, forradalmakról cikkeztek. Kezdetektől fogva – a tűzfészken kívülről, s belülről is – voltak olyan igyekezetek, hogy a demokráciáért való küzdelemként állítsák be az eseményeket, holott erről szó sincs.
A népet a munka és a kenyér hiánya sújtja. Ki mást tudna mindezért okolni, mint a 20-30-40
éve kormányzó diktátorokat? Az elégedetlen tömeg nem gondol bele társadalmi, politikai és
világgazdasági folyamatokba. Ők csupán azt látják a televízióból, hogy Nyugaton nincsenek meg ugyanezek a problémák, így kézenfekvőnek tűnhet számukra összefüggésbe hozni a nyugati színvonalat a demokratikus berendezkedéssel, saját nyomorukat pedig a nyakukon ülő zsarnokkal.
A demokrácia jellemzően nyugati műfaj. Az arab világban nincsenek meg sem a történelmi, sem a társadalmi feltételei. Hiába exportálja a Nyugat a demokráciát mint „a harmadik világ sebeire való „elixírt” szerte a világban, láthatjuk hova vezetett például Irakban a „nagy átalakulás”: a korrupciós világlistán utolsó előtti helyezettek, majdnem egy évbe telt mire a választás után megalakult a kormány, most pedig ott is tüntetnek az emberek jobb körülményeket és népbarát vezetést követelve.
Harc a jogokért
Persze semmiképp sem mondhatjuk, hogy az arab világban lejátszódó megmozdulások nem többek, mint éhséglázadás. A térség legtöbb országára jellemző, fent említett problémákon túl országonként egyéb tényezők is árnyalják a képet, s ez alapján legalább két csoportra oszthatók a zavargások.
Ha az egyik típust az egyiptomi eseményekkel lehet modellezni, a másiknak mindenképpen a bahreini tüntetés felel meg. Az utóbbinál ugyanis nyilván nem az életszínvonallal való elégedetlenségből fakad a nép haragja és szembefordulása a hatalommal, hanem abból, hogy egy olyan viszonylag szűk réteg uralkodik, ami nem a többség közül került ki. Nevezetesen, hogy a lakosság 70 százalékát kitevő síiták nagyon gyakran diszkriminációnak vannak kitéve a szunnita vezetés által.
A Golf-államokra az olajkereskedelemnek köszönhetően mesés gazdagság jellemző. Mégis,
többségükben jelen van a bahreinihez hasonló probléma. Nem véletlenül küldött Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok 1500 katonát a picinyke országba „segítségként”. Ők ugyanis tudják, ha a bahreini síiták sikerre vinnék lázadásukat, ők is nagyon nehéz helyzetbe kerülnének. Kevéssé kapott sajtóvisszhangot, de a szaúdi síiták is próbálkoztak tüntetéssel, azonban a katonaság már az azt megelőző estén megakadályozta az akciót.
Megkésett reformok
A gyors tunéziai győzelmet követően az arab vezetők érezték, hogy Zine El-Abidine Ben Alihoz hasonlóan ők is komoly bajba kerülhetnek. Éppen ezért ki-ki, amit tudott, utolsó kártyalapként megjátszott. Egyes országokban az élelmiszerárak, más országokban a fűtőanyagár csökkent hirtelen, míg a tehetősebb államokban a szociális támogatásokat emelték meg száz dollárokkal.
Ez azonban már nem tudta megállítani a folyamatot, és így csak szánalmas próbálkozások lettek: Tunézia után Algéria, Egyiptom, Jemen, Jordánia, Bahrein, Omán, Líbia, Irak, Szaúd-Arábia és Szíria is fellázadt, persze – az adott diktátor keménykezűségének megfelelően – eltérő mértékben.
Jelenleg Líbiára figyel mindenki, de nem tudni, melyik állam lesz a következő. Azt sem világos még, hogy a győzelmi mámort követően a felkelők mit kezdenek majd a nyakukba szakadt állammal, s azokkal a problémákkal, amiket az elüldözött diktátorok sem tudtak megoldani. Megnehezíti a helyzetet, hogy szinte egyik országban sincs szellemi vezére a felkelőknek, így nehéz lesz majd a sokféle vallású, etnikumú, politikai beállítottságú csoportoknak kiegyezniük egymással.
Kitekintés Nyugatra
Nem csak az arab despoták, de a nyugati nagyhatalmak is nehéz helyzetbe kerültek a felkelések miatt. Az USA és az Európai Unió, ami a világ minden konfliktusa kapcsán az első felszólalók közt van rendszerint, most érezhetően próbálta a nyílt állásfoglalást minél későbbre halogatni.
Főként az egyiptomi események kapcsán volt ez egyértelmű, ugyanis Mubarak jó kapcsolatokat ápolt az Egyesült Államokkal: amerikai segélyért cserébe majdnem egyedüli arab államként jópofizott Izraellel. Obamáék igencsak vonakodtak kifejezni együttérzésüket a kvázi demokráciáért küzdő tömeggel szemben. Először csak reformokat javasoltak Mubaraknak, majd mikor látták, hogy a nép semmiképp nem akarja már a 30 éve regnáló diktátort, „óvatos átmenetre” biztatták az egyiptomiakat.
A mostani líbiai helyzet talán az európaiakat érinti még kellemetlenebbül. Az csak az érme egyik oldala, hogy félnek az arab világból az öreg kontinensre beáramló bevándorló-áradattól. (Január óta 15 ezer (!) menekült érkezett Dél-Olaszországba.) Kadhafi éppen ezzel riogatta a felkelés kirobbanásakor az EU-t, hogy szabadjára engedi a migrációt, ha bármilyen szankciót bevezetnek ellene.
Azonban ennél sokkal lényegesebb szempont Európa számára az, hogy Líbia az egyik fő kőolaj- és földgáz-ellátója kontinensünknek. Az olajárakat már így is érezhetően megviselték az arab világ eseményei, ám rövidtávon még nem jelenthet komoly veszélyt Európára, hiszen óriási tartalékokkal rendelkezik. Valószínűleg pont ezért vártak ennyit a beavatkozással a nyugati hatalmak.
Kadhafi azonban rosszabb, mint egy csótány, úgyhogy muszáj volt Európának előbb-utóbb
állást foglalnia. Beláthatatlan következményei lehetnek, hogy a beavatkozás mellett döntöttek
a nagyhatalmak. Egyrészt azért, mert a többi, hatalmát féltő olajhatalom megorrolhat emiatt
a Nyugatra. Másrészt ezután mivel tudnák magyarázni, hogy a térség többi konfliktusába nem
avatkoznak be.
Nehéz előre bármit is megjósolni, de az biztos, hogy a Nyugat most nem taktikázik jól. Bárhogy is lesz, minden attól függ, hogy merre és hogyan dől tovább a dominó…
