A beleszólás joga

hands

Tegye fel a kezét, aki bele akar szólni!
Jó. Őket elintézni. Csak próba volt.

A demokrácia maga a beleszólás joga. Hogy érvényesül a beleszólás a hagyományos liberális demokráciákban, melyben természetesen az antiliberálisnak aposztrofált erők is igen nagy kényelemmel képesek berendezkedni? Elvileg – bizonyos közkeletű felfogás szerint – a nép érvényesíti az akaratát a pártokon keresztül. Mert márpedig van komoly eszköztára arra, hogy ezt megtegye, pl. elmegy választani, hogy az történjen amit akar, mert a nép kérlelhetetlen és nem enged a huszonegyből. Mert a pártok egészen konkrétan fogalmaznak meg célokat és terveket a választási ígéreteikben, és megmondják, hogy meglesz a huszonegy, nem húsz és fél lesz, de nem lesz tizennyolc sem, de tizenhárom végképp nem. És mindezt felelősségük teljes tudatában – legalábbis állítják mindazok, akik a jelenleg regnáló totalitárius álliberális áldemokráciának a szószólói, és propagandájának ápolói.


Lényegesen enyhébb hányingert vált ki az un. tudós-politilógus, szerinte a demokrácia totalitárius demagógiája így hangzik: a szabad választás kompetencia alapú, mellyel a választó szabadon eldönti, hogy kinek a hatalmát fogadja el maga felett. A kompetencia elv már közelebb van az igazsághoz és inkább szól a bizalomról, mint a megbízásról, és inkább rávilágít arra, hogy a választó pusztán csak elhiszi a választott pártnak, hogy nem rendez vérfürdőt, és rámutat arra is, hogy a választás csak arról szól, hogy milyen minőségű diktátorokat választunk. A választás valójában “szabad diktátor választás”, melyben természetesen nyilván a diktátor a szabad, lévén hogy csak politikai felelőssége van, illetve esetleg a mesterségesen keltett jóhíre csorbulhat valamelyest, ha a lakosság valamelyik csoportjában törvénykezési eszközökkel népirtást követ el.

A liberális demokrácia propagandája ezzel szemben valamiféle paradicsomi állapotok érzületét hirdeti, valami olyasmi álomvilágot rajzol elénk, melyben a beleszólás “érvényesül”, (álnaív példával) ha egy párt 20%-os Áfát ígér, és nekünk nem felel meg, akkor keresünk egyet, amelyik 18-at ígér – de nyilván gondosan megnézzük, hogy ez tartható-e, hisz szélhámosoknak nem dőlünk be, vagy ha megnézzük azt ki bőszen 25%-os áfával áll elő, az bizony komoly ellentételezést kell adjon.. (tudom, hülye példa, a nép “kiskorú” gazdasági döntést hozni) Mert a népakaratot maga a nép nem képes kifejezni, pusztán elfogadni az ajánlatokat.. Tévedés ne essék, azt senki nem állítja, hogy a pártok valóban célokat, terveket, ajánlatokat fogalmaznának meg, csupán “bele van téve a fejekbe” mintha így lenne, kimondva már-már egyenesen bizzarnak tűnik..

A célok és tervek

Elméleti értelemben ha csak tisztán az Áfáról szólna egy választás, akkor talán elegendő lenne ha hat-hét párt indulna a választásokon. Megvizsgálnánk hogy melyik kompetens diktátor nekünk a legmegfelelőbb, és így a népi boldogság is maradéktalanul kiteljesedne, és milyen jó is lenne, ha az öröm/boldogság/elégedettség bázisú társadalom egyetlen fokmérője egy szimpla Áfa szavazás lenne. (bár gazdasági döntésekhez a lakosság kiskorú, de erről majd később) Mivelhogy az Áfa mellett egy elvi megvalósult demokráciában nem hat-hét pártra lenne szükség, mert további kérdéseket is fel kellene venni a liberáldiktatúra palettájára, pl. hogy milyen tervek szükségesek a reálbérszint (inkább) növelésére. Ha e kérdés is igényel legalább 6-7 választható pártot, akkor ahhoz, hogy a kínálati oldalon is “szabadon” tudjunk választani, akkor az Áfa ajánlatokat össze kell szorozni a reálbérszint ajánlatok számával, hogy ezek valamennyi kombinációját megkapjuk, így már a második lényeges kérdés esetén meghaladtuk a 36 párt szükségességét. Mihelyst azonban a mi elméleti “szabad” választásunkon eljutunk a huszadik kérdéshez, és annak kiszámításához, hogy ehhez hány pártra lenne szükség, akkor már rég túlléptük a második szökési sebességet és elhagytuk a Naprendszert.

A valóság viszont az…

A valóság viszont az, hogy szó sincs ajánlatokról, és pártok hatványozódó kombinációiról, hanem tetszőleges célokra átruházott hatalomról, VISZONT a beleszólás joga természetesen érvényesülhet még így is, hiszen a népi kezdeményezés és a népszavazás erre lehetőséget biztosít – a ciklus közben is. Elvégre ha mondjuk hat reális Áfa (vagy más) ajánlatot kapna egy megvalósult demokráciában a választó a választások előtt, akkor az 51%-os kötelező részvétel mellett 50%+1 szavazat mellett teljesen reális, hogy a lakosság valamelyiket érvényesen megszavazza. Elvégre nyilván a 18%-os áfa (vagy más) felbőszítheti az embereket, ahogy a 29%-os is, és bár rendszerint a kisujjukat sem mozdítják saját érdekükben, de ilyenkor nyilván a lábukkal szavaznának és egy közös konvergens interlokális mozgásszervi helyváltoztatás keretében realizálnák az akaratukat. Persze van eklatánsabb példa is, ha pl. a jónép négyes metrót akarna. Lévén, ha a budapestiek valamennyi szavazatát bedobnánk a nagykalapba a kórházi kómásokéval és az állatkerti oroszlánokéval együtt, az akkor sem érhetné el a 25%-ot a potenciális igen szavazatok aránya. Hiszen a vidéket kitevő háromnegyed lakosság ugyan miért akarna négyes metrót? Hogy kevéssel nőhessenek a terhei? Vagy “szolídabb” szociális ellátásban részesüljön? Mindebből le lehet szűrni: négyes metrót csak kompetens diktátorok építhetnek, kiknek olyan sziporkázó, istenségbe hajló a demokratikus érzékelése, mely már egyenesen a szentté avatásért kiált. Ha egyáltalán lehet demokratikus keretek között ilyen költséges nagyépítkezés mellett dönteni.

Az ajánlatok szűkre szabása

A totalitárius, álliberális, önmagát legitimnek állító berendezkedés alapja az ajánlatok szűkre szabása, melyben az ajánlatok – már ha vannak – olyan csomagokban kerülnek tálalásra, melynek egyikében mondjuk a balliberális adósságfokozás és jövőfelélés és későbbi recesszió kerül szembe a megszorítással és azonnali recesszióval. Vagy minimálbér csökkenés áll szemben a munkanélküliség növekedéssel. A külföldi tőke becsalogatása az olcsó munkaerővel szembekerül a szociális rendszer mélyülő krízisével. Magyarán gazdasági értelemben rossz és rossz között kell választani, melyen nincs mit csodálkozni, elvégre minden ajánlat esetén a lakosságnak kell megfizetni az árát. A politikus az intézményesült antidemokrácia keretei között az érdekérvényesítés többleténél fogva magának határozza meg a fizetését, így annak mértéke semmiben sem korrelál a döntései minőségével, tehát sem természetes személyi mivoltában nem mondható felelősnek (hiszen irreális személy), sem a fizetése csökkenése nem tartja vissza a szabad károkozástól. Mondhatni ideális állapot. A lakosság mindig rosszul jár, a politikus sosem.

A politikai döntéshozatal alapja

A jelenlegi elképzelés értelmében a döntéshozatalban politikai istencsászárok és látnok félistenek tevékenykednek. Ezek a személyek minden idegszálukkal a nép legapróbb hangulatváltozásait figyelik, a legkisebb változásra felkapják fejüket, empátiájuk végtelen, nekik nem a népakaratot, hanem a nép érdekeit kell szolgálniuk. Hiszen a nép a gazdasági döntések meghozatalára alkalmatlan (ezért hülye volt az Áfás példa), a nép önző, a nép bohém, és kiváltképp ostoba. Egyedül a politika képes nagykorúként felelős döntéseket hozni. A ciklus alatt legalábbis. Mert a választások alkalmával szerencsére a nép levetkőzi előnytelen adottságait, és az urnák elé járul(hat), melyet a mindenkori alkotmányozó többség ezt eleddig nem kifogásolt meg – de nem szeretnék tippeket adni..

A politika döntéshozatali szisztémáját a jövedelmezőség megalapozására szolgáló minőségi céges markering tükrében lehet a legjobban érzékeltetni. A modern marketing alapja a piackutatás, mely során – ahogy pl. Ogilvy említi – a döntéshozó nem a kisujjából szopja ki mire is lenne igény, hanem arra megkérdezéses, próbaáusításos, próbabereklámozó regionális vagy átfogó kampányt bonyolít le, melyben bizonyosságot szerez egy termék fogadtatásáról. A szabadszavas megfogalmazásban “paraszmarketing” – melyben gondolkodásra alkalmas arcú, nyakkendős emberek körbeülve találják ki az igényeket – lényeges cégeknél éppen a sikertelenség elkerülése érdekében szorult háttérbe. Persze ott is lehetnek istencsászár látnoksámán guruk, akik rájönnek, mintegy bevillan nekik, hogy amerikában a nemzeti kisebbségek fogyasztják inkább az instant kávét, vagy milyen korú férfiak használnak hónaljstiftet, kik utaznak olcsó repülőjeggyel – és milyen színek érintik meg őket -, de szó se róla effélék kevesen lehetnek. Ilyen adottságokkal kevés földi ember rendelkezik. Ellenben a politika igen magabiztosan és vállalva műveli a “parasztmarketing” döntéshozatali eljárását, közöttük kiemelkedik Rogán istencsászárguru-nagymester, aki természetesen álmában is műveli a tevékenységet, a leütött sorainak számát nézve legalábbis mindenképpen. (Nyilván az Mszp-re és másokra is igaz)

A nép akarata nem koherens

Mivel nem koherens, ezért legjobb kitalálni helyette a nép “érdekét”. Ez az érdek természetesen az imént vázolt hátrányos és kevésbé hátrányos lehetőségek közötti választást takarja, tehát nem is a nép érdekét szolgálja a politika, inkább csak a vélhető kisebb érdekséremét.

A két demagógiai kör a népnemzeti fideszes, és a Bajnaista neoliberálspekuláns ideológia egész másképpen kristályosodik ki az alkotmányukban (tervezetükben) -viszont e két irányvonal nézetrendszerében viszonylag koherens módon fosztja meg a népet az önrendelkezéstől. Az első fideszes verzióban a nyílt törvénytelenség deklarálásával: “A pártok közreműködnek a nép akaratának kialakításában és kinyilvánításában”, tehát a népakaratot nem a nép alakítja ki hanem a politika, így valójában a képviseleti rendszer nyíltan önmagát képviseli – feladva a népképviseletet.

A Bajnaista verzió szerint óvatosabban rántják ki a szőnyeget a magyar nép alól: “A közhatalom forrása a nép, amely azt az Alkotmány alapján létrehozott szervek útján, valamint az Alkotmányban meghatározott esetekben közvetlenül gyakorolja”. Ebben az alkotmányozó többség szervezi ki a hatalmat a nép alól a ” létrehozott szervek útján”, és egyoldalúan, népszavazás nélkül meghatározza a közvetlen véleménynyilvánítás feltételeit, és ezzel “szabadon” korlátozza azt. Ez ugyanaz, csak pepitában – csak ravaszabb törvényekkel kufárkodó tollforgatók munkáját dicséri.

A nép akarata nem koherens. Nyilván. De ha nem lesz spontán enyhülés a politika és a lakosság között, pl. nem lesz egy népi önrendelkezést tiszteletben tartó alkotmány, a lakosság érdekeit becsatornázó képviselet, nem lesznek ajánlatok a reálbérszint növelésére, a gazdaság jövedelemtermelő képességének fokozására, akkor akár össze is zárhat a lakosság.. Ha a nép összezár, azt persze sokféleképpen lehet leírni, de kellemes jelzőkkel igen nehéz. Összezárás lehet a választásokon a kiszavazás is.. Összezárás lehet az is, ha a lakosság fele egy devizásokból létrejövő pártra szavaz. Vagy a Kalózpárt is képviselhet egy összezárást, mert közvetlen demokráciát hirdet és transzparenciát, akkor pedig vége a kisded játékoknak. (nem lenne rossz)

És legvégső esetben a nép soraiban az összezárást lehet nevezni akár forradalmi indulatnak is.. De miért is kellemetlen az ennek mentén létrejövő politikai berendezkedés? A történelem tanúsággal szolgál rá: ebben lehetőség nyílik a visszamenőleges törvényalkotásra, illetve akkor már igen nehéz lesz a feldühödött tömeggel elhitetni, hogy az ideologikus pártalkotmányokban deklarált IGAZSÁGTALAN TÖRVÉNYEK ALAPOZHATNAK MEG JOGOT. Meg az oligarchák is zokon vennék a visszamenőlegességet..

A nyomort látva egyre kevésbé morbid hozzátenni: a náci Németország törvényeit sem volt nehéz felszámolni – ezeket sem lenne, ha meglenne rá az “érdeklődés”.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük