A birodalmi szervilizmus esete a nemzethalállal

 

Az álbaloldalból megint előjött a birodalmi igazodás, a jobboldalból meg a félelem a nemzethaláltól. De mi is a demokratikus önrendelkezés / szuverenitás természete a globális kapitalizmus korában? Egy pártprogramnak nem minősülő globkrit eszmefuttatás következik. Történt, hogy az Unió válságára adandó válasz kiízzadására újfent összejöttek Európa vezetői, és előálltak egy elég szánalmas javaslattal. Hazánk vezetője először kikérte az egészet magának, majd azt mondta talán, majd azt, hogy legyen. Lett is belőle nagy perpatvar, sokan kezdtek rettegni, hogy kiközösítenek bennünket a szalonból, megint mások meg büszkék voltak, hogy jól beintettünk.

Cizelláltabbak, mint például a “patrióta baloldaliak” azt kérik számon elvtársaikon, hogy miért bántották Orbánt az EU csúcs kapcsán: „Most tényleg azt veri mindenki a miniszterelnök fejéhez, hogy nem hagyta csípőből elvinni a magyar költségvetés feletti rendelkezés jogát egy 1400 kilométerre lévő ismeretlen összetételű, szándékú, és általunk fel nem hatalmazott testületnek?” – kérdezi Kükü. Eközben a „felvilágosult jobboldaliak” nem győzik tisztára mosni a szennyest és bizonyítani európéerségüket: „Orbán is támogatta az uniós alapszerződés módosítását” – nyilatkozta Martonyi János. A kakofónia tehát azt mutatja, hogy jelentős tábora van a kuruc/labanc ellentét meghaladásának mindkét oldalon, de mintha nem lenne világos, hova is akarunk eljutni. Az ugyanis nem elég, hogy az önreflexív baloldaliak kritikusan viszonyulnak az MSZP és holdudvara, illetve a hipermodernista liberálisok birodalmi szervilizmusához – ebből ugyanis egy szimpla nacionalizmus következik. Mint ahogy az sem elég, ha a köldöknézéstől berzenkedő jobboldaliak atlantista-európéer elkötelezettségüket fennen hangoztatják – ebből ugyanis semmi más nem következik, mint a Heller Ágnes által is mély meggyőződéssel vallott hit a globális modernitásban. Mit lehet akkor tenni? Hogyan értelmezzük ezt az egész katyvaszt? Az utat a globalizációkritika jelölte ki évekkel ezelőtt.

A kifejtést egy kis történelmi kitérővel kezdem. A huszadik századra jellemző nagy szociáldemokrata konszenzus jólétet és szabadságot hozott hatalmas tömegeknek. A munkásosztály politikai egyenjogúsítása, a kitartó szakszervezeti konfrontáció néhány évtized alatt oda vezetett, hogy a gazdasági és politikai hatalom birtokosai kénytelenek voltak engedményeket tenni, politikai orientációtól függetlenül. Így született és vált nemzeti konszenzusban osztott minimummá a jóléti állam, melynek tartópillére a középosztály és a munkásosztály közös politikai platformja volt. Ez a platform évtizedeken át hatásosan tudta engedményekre kényszeríteni a tőkét. A nemzetközi gazdaságot korlátok közé szorító, a tőke mobilitását gátló bretton woodsi rendszer volt a keynesi gazdaságpolitika, az anticiklikus stabilizátorok, az újraelosztás, a progresszív adók, az erős gazdasági szabályozás alapja. Így lett egészségügy, lett oktatás, lett nyugdíj, lett munkavállalói biztonság – egyszóval lett szociális állampolgárság.

Ez a társadalmi konszenzus borult föl a hetvenes években. Az átalakulást sajnos nem azok a zöld mozgalmárok generálták, akik az ökológiai korlátokra és a fogyasztói társadalom sivárságára fölhívva a figyelmet előre menekültek volna a jóléti modellből (a munkaidő csökkentésével, a garantált minimumjövedelemmel, a rugalmas munkavégzéssel, az ökológiai modernizációval). A huszadik század szociáldemokrata konszenzusát a tőke mondta föl, és az irányt a 19. századi kapitalizmus modellje felé jelölte ki. A technológiai forradalom lehetővé tette a tőkének, hogy a globális mobilitás révén kibújjon a szervezett munkásosztály és a középosztály öleléséből. A globálisan mobil tőke termelőhelyét bármikor megváltozathatja, ezzel sakkban tarthatja a tőle engedményeket követelő közép és munkásosztályokat.

Különösen akkut ez azokban az országokban, ahol az elmúlt 30 év a termelőszektor teljes leépülését hozta, és a növekedés motorjává a pénzügyi szolgáltató szektor vált. Ezekben az országokban tudta a tőke a legnagyobb mértékben levetni a rárakott szociáldemokrata zubbonyt. Az Egyesült Államokban a bérből és fizetésből élők életszínvonala a hetvenes évek óta stagnál. De komoly visszalépésekre kényszerült a baloldal a kontinentális modell országaiban is, Németország és Franciaország is átment a maga neoliberális fordulatán. Még az ős-szociáldemokrata Svédország sem maradt érintetlen. Így alakult át a munkásosztály a kiszolgáltatottak osztályává (prekariátus), melyben legalább annyi a munkanélküli és az önfoglalkoztató, mint a keményen küzdő munkavállaló – a lényeg a kiszolgáltatottság, ami a globalizált gazdaság hálózataiban időlegesen bevethető csereszabatos munkaerő lényege.

Miután a tőke felmondta a szociáldemokrata konszenzust, a szociáldemokrata pártok elkezdtek a tőke után loholni. A globalizált kapitalizmusban így tűntek el a politikai alternatívák. A Blair-féle szociáldemokrácia és a Tatcher-féle neokonzervativizmus közötti különbség minimálisra csökkent. Feladva a saját 20. századi programját a legtöbb szociáldemokrata párt mára beállt a neokonzervatívokkal egyetemben az “arany kényszerzubbony” (ld. lentebb) birodalmi szervilizmusa mögé. (Most e cikk erejéig tegyük zárójelbe Magyarországot, ahol a poszt-szocialista álbaloldal és az aufklérista liberálisok a kezdetektől fogva élen jártak a neokonzervatív projekt meghonosításában. Pedig az elit ilyetén viselkedése nem véletlen, hanem hazánknak a nemzetközi munkamegosztásban betöltött perifériás szerepéből következik, de ezt majd máskor.) Ugyanerre az időre tehető a radikális jobboldal térnyerése is – a leszakadástól rettegő alsóközéposztály politikai segélykiáltása, a globális bizonytalanságoktól a történelmi álmokba és idegengyűlölő sovinizmusba menekülőknek gondos marketinggel értékesített politikai binztonság-konzerv. És ez a politikai vákuum hívta életre a globalizációkritikai mozgalmat a kilencvenes évek végén. Míg Blair és Schröder fennhangon hirdette, hogy nincs alternatíva, addig a kiábrándult szakszervezetek, radikálbalosok, zöld szervezetek, jogvédők és keresztényszociális mozgalmak Seattle-ben demonstráltak, és bizonyították, hogy „Lehet más a világ!”. (Igen, innen jön a név.) De miben is rejlik a globalizációkritika lényege?

 
 

Dani Rodrik, Nobel-díj várományos politikai gazdaságtanász fogalmazta meg kristálytisztán a dilemmát, amivel a politika a 21. század globalizált kapitalizmusában szembe néz (Ezt a kiváló cikket interpretálja immár magyar nyelven is olvasható cikkében Robert Went, itt, hogy reklámozzam kicsit a nemrég megjel). A globális kapitalizmus politikai trilemmája azt jelenti, hogy a nemzetállam, a tőke mobilitása és a demokrácia közül csak kettő valósítható meg egy időben. A szociáldemokrata konszenzus lényege a tőke röghöz kötése volt – ezt biztosította a második világháború utáni világgazdaságot keretező „bretton woodsi kompromisszum” (az ábra alsó ága). Azzal, hogy a tőke levetette a szociáldemokrata zubbonyt, és globálisan mobillá vált, a nemzetállami demokratikus önrendelkezést ürítette ki teljesen – nem lehet ugyanis többé nemzetállami kereteken belül kompromisszumokra kényszeríteni. A mai nemzetállami politika demokratikus jellege ezért a korábban ismert formájában a mobil tőke korában illúzió. A mozgástér ugyanis csekély, a politika kiürül, a globalizációval szembeni elégedetlenkedőket végső soron a demokrácia belső felszámolásával, indirekt és direkt represszióval lehet leszerelni. Akik a nacionalizmushoz, a nemzetállamhoz ragaszkodnak, a mobil tőkét korlátozni nem tudják, ezért marad a belső demokrácia felszámolása (az ábra baloldala). Végül a harmadik megoldás a nemzetállami keretek szétfeszítése, és a tőke demokratikus kontrollja nemzetközi szinten – ez a föderalista modell (globális föderalizmus).

 

Mit is jelent ez a politikai trilemma az EU csúcs tekintetében? Azt jelenti, hogy észre kell vennünk, a globális mobil tőke rendszere nemcsak a helyi demokráciát üresítette ki, hanem a kapitalizmus történetének egyik legnagyobb válságához is vezetett (2008). Ebből kifolyólag azt is jelenti, hogy a szabályozatlan tőkeáramlással, a spekulatív kapitalizmussal szemben uniós politikákkal kell fellépni. Az euróválság ugyanis nem kizárólag a felelőtlen görögök produktuma, hanem a szabályozatlan tőkeáramlás következménye. A szabályozatlan tőkeáramlás azt jelenti, hogy a centrum-országok termelői versenyképességüknél fogva lenyomják a periféria termelőit, a periféria a beáramló spekulatív tőkéből növekszik, a működő-tőke pedig nem járul hozzá a helyi termelők versenyképességének javulásához. A kelet- és dél-európai országokat a németek és a franciák saját érdekeik által vezérelve olyan gazdasági integrációba kényszerítették, mely nem szolgálja a periféria érdekeit. Ebből aztán a periféria újratermelődő válsága következett: újratermelődő szuverén adósságválságok és valutaválságok, ami a közös valuta révén pillanatok alatt kiterjedt a teljes monetáris unióra. Ezzel küszködnek most az Unió tagállamai.

 

Egy magára valamit is adó politikai mozgalomnak erre a politikai trilemmára kell választ adnia. Az orbáni neokonzervativizmus a kínai kapitalizmusra hajaz: a belső demokrácia teljes felszámolása a mobil tőke kiszolgálása érdekében. Martin Wolf, a Financial Times vezető újságírója ezt a modellt nevezte arany kényszerzubbonynak. A nemzeti retorika ebben a megközelítésben a demokrácia felszámolását jelenti, megmarad a nemzetállam és az azt irányító politikai elit és gazdasági klientúrája, de a meglehetősen kellemetlen következmények miatt hőzöngő tömegeket elhallgattatják a belső politikai versengés kiiktatásával, a nyilvánosság kontrollálásával, a szakszervezetek szétverésével, a civil szervezetek finanszírozási csapjainak elzárásával, a fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolásával. Ebben a modellben a helyi gazdaság szereplői közül csak azok érvényesülhetnek, akik kitüntetett baráti viszonyt ápolnak a politikai elittel, mely adott esetben a globális mobil tőkével szembeni minimális védelmet is garantálja. Simicska Lajos és társai nem feltétlenül kompatibilisek a McDonalds-szal, de megférnek egymás mellett. Ez a mobil tőkével kombinált nacionalizmus modellje. Ettől nem sokkal térnek el azok a hagymázas „lokalista” elképzelések, melyek helyi pénzzel, önellátással vagy ehhez hasonlókkal válaszolnának a globális kapitalizmus válságára. Ezek vezérmotívuma nem a nacionalizmus, hanem egy reflektálatlan idealizmus, de praktikus különbség nincs köztük. A tőke mobilitása ugyanis nemzetállami keretek között nem kontrollálható. Próbálkozik ezzel Észak-Korea, de kevésbé vonzó eredménnyel.

 

Orbánnal szemben áll a birodalmi szervilizmus álbaloldali modellje. Ennek lényege a nemzetállami keretek feladása a tőke mobilitásának megtartásával, és a demokrácia hiányával. A Rodrik-háromszögnek ez a felső sarka, a globalizáció igenlése demokrácia nélkül. Abból, hogy igent mondunk a nemzetköziségre, még nem következik automatikusan a tőke feletti demokratikus kontroll. Mivel a hazai álbaloldnak sosem volt igénye arra, hogy a piacot társadalmi céloknak rendelje alá, így könnyen adják föl a szuverenitást és a demokráciát a globáis kapitalizmusért. Ezért a modellért ujjong Mesterházytól Tóta W.-n át Heller Ágnesig mindenki azért az uniós modellért, melyben a föderatív demokrácia nyomai sincsenek meg. A birodalmi szervilizmus semmi kivetnivalót nem talál a tőke szabad áramlásában, és abban sem, hogy ez bekorlátozza a nemzetállami szuverenitást, sőt, mivel a „Nyugat” úgy is jobban tudja, mint mi suttyó provinciális magyarok, jobb, ha mindent Brüsszelre és multijaikra bízunk – vallják a birodalom helytartói. Ebben a modellben a helyi gazdaság szereplőinek nem nagyon osztottak lapot, hisz nincs nemzetállami szuverenitás, mely megvédené őket a globális tőkével szemben – csak a legtehetségesebb helyi vállalkozások állhatják a sarat a globális versennyel szemben. Helyi gazdaság helyett viszont van McDonalds, melynek nem is kell szembenéznie helyi konkurenciával. Az MSZP-SZDSZ pártfinanszírozása ezért nem is kötődött annyira a nemzetállam által védett privilegizált nemzeti nagytőkéhez, hanem a birodalom vállalkozásainak helytartóihoz. A demokrácia, a nép szuverenitása ebben a modellben sem jelentkezik sehol.

 

Egyetlen megoldás létezik, mely a demokrácia visszaállításával felelne arra, hogy a mobil tőke felmondta a szociáldemokrata konszenzust, ez pedig a globalizációkritikai baloldal válasza. A megoldás az európai gazdasági válságára, sőt, a globalizált kapitalizmus kihívására nem az Unió dezintegrálása, sőt. A nemzetgazdasági szuverenitás erősítése felé az út éppenséggel a mélyebb európai együttműködésen keresztül lehetséges: a tőkeáramlás európai szabályozásán, a kiszolgáltatott munkavállalók és munkanélküliek (a globális kapitalizmus prekariátusának) európai védelmén, a technológiatranszfert elősegítő tőkepolitikán, a forró pénzek áramlásának megregulázásán, a pénzügyi tranzakciós adó bevezetésén, a bankok keményebb európai felügyeletén, a helyi gazdaság helyzetbehozásán keresztül. Ehhez erősebb európai demokratikus együttműködés kell, az kell, hogy európai államhölgyek és államférfiak végre kihúzzák a fejüket a homokból, és merjék újraszervezni az európai szociális modellt. Éppen ezért lenne hülyeség megtámogatni Orbánt, akit nacionalista vaksága a Britek mellé sodort, akiket semmi más nem vezérel, mint hogy féltik a bankjaikat az európai demokratikus kontrolltól. És ugyanezért lenne hülyeség elfogadni Tóta W. vagy az MSZP birodalmi szervilizmusát.

 

De közben azt se feledjük: a zöldek és az újbaloldal már a hetvenes évek óta jelzik a jóléti társadalmak belső válságát, a technokrácia uralmát, a sivárságot, a közösségek széthullását, az identitásvesztést, és a külső – sok tekintetben nagyon is belső! – ökológiai korlátok realitását és a globális igazságtalanságok tarthatatlanságát. Már csak ezért sem lehet visszakanyarodni a 19-20. századi szociáldemokrata modellhez – no meg azért, mert a magukat szociáldemokratának nevező álbaloldaliak rendre a birodalmi szervilizmus csapdájába esnek. Csak az újraszervezett európai ökoszociális modell nyújthat kellő demokratikus ellensúlyt a globálisan mobil tőkével szemben. Csak Európa nyújthat lehetőséget arra, hogy egy ökológiai modernizáció keretében fenntartható alapokra helyezzük a gazdaságot, hogy kellő demokratikusan legitimált politikai ellenerőt állítsunk szembe az öngyilkos növekedési versenyben önmaga társadalmi és ökológiai létalapjait felszámoló globális tőkével.

 

Ideáltípusokról beszélek. A nemzetállam eltűnni nem fog. Az európai együttműködés motorjai továbbra is a nemzetállami választásokon felhatalmazás nyert kormányok lesznek. Éppen ezért a politika főszereplői a pártok maradnak, még ha észre is kell venniük az európai együttműködésben rejlő lehetőségeket. S nagyon nem mindegy, hogy olyan pártnak adunk-e felhatalmazást, mely a globális kapitalizmus politikai trilemmájára demokráciakorlátozó választ ad, érkezzen az akár a birodalmi szervilis vagy akár nacionalista csomagolásban. A demokráciát úgy kell radikalizálni helyben, hogy alkalmassá váljon a tőke feletti európai demokratikus kontroll megtartására is. A lokális megoldásokban is komoly perspektíva van, legyen az a faluközösségi szintű élelmiszer-önellátás, egy bioregionális energiapolitikai együttműködés vagy egy adott kistérségben bevezetett helyi pénz. Végső soron azonban látni kell, hogy a mobil tőke nemzetközi léptékben és kellő társadalmi ellensúllyal kényszeríthető térdre csak.

 

Egy lehetősége marad tehát azoknak, akik nem néznék tovább a tőke túlhatalmát és a demokráciáról sem akarnak lemondani: európai szinten szabályozott kapitalizmus kiépítésével, nemzetközi együttműködésben képviselt demokratikus rendszerkritikai program révén lehet a társadalom és a tőke között megbomlott egyensúlyt újraszervezni.

 

Ezt kínálja a globalizációkritika.

Forrás:

 

http://scheiringgabor.blog.hu/2011/12/13/a_birodalmi_szervilizmus_esete_a_nemzethalallal

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük