A gazdagok miatt bukik Orbán?

afaemeles orban kormany matolcsy

Több dolgot is tényként kezelhetünk. Cikkünk és az ország szempontjából az egyik legfontosabb tény az, hogy Orbán Viktor ismét megbukott. Nem kizárt az alternatívák hiánya miatt, hogy még sokáig a nyakunkon marad, de sokfrontos háborúját nyilvánvalóan elvesztette. Nemzetközileg elszigetelődött, belföldön pedig rendőrsorfal mögé szorította őt utcai ellenzéke. Mi vezetett ide? A válasz egyszerű: a kormány elhibázott gazdaság – és társadalompolitikája.

Orbán nem állt kellő alázattal a rendkívüli feladat elé, elhitte, hogy a kétharmados győzelem zsenialitásának köszönhető, de ennél a hatalmi arroganciánál is nagyobb hiba volt, hogy egy kuruzslóra bízta magát és az országot. Ki ez a kuruzsló? A magyar közélet Raszputyinja nem más, mint Matolcsy György. Szakértői tanácsival már feltűnt a rendszerváltás idején, természetesen már akkor sem jött be, amit mondott. A programja azonban azóta is ugyanaz: erős nemzeti burzsoá réteg kell, amely majd felzárkóztatja maga mögé a szegényebbeket. Az elmúlt másfél év egy kísérlet volt. Egy sokfrontos háború. Egyrészt a nemzetközi pénzvilág, másrészt a magyar jóléti ellátórendszer ellen. Egyik oldalon jött a bank- és multiadó, a másik oldalon a segélyesek, rokkantak, korengedményes nyugdíjasok elleni fellépés. Mindkét területen komoly kudarcokat, elakadt offenzívákat tudhat maga mögött Orbán Viktor. A nemzetközi térben a kormány elszigetelődött, idehaza pedig komoly szociális ellenállás szerveződött ellenére. A taktika hasonló volt, mint a két világháború német hadászati taktikája. Gyors, lehengerlő offenzívával maga alá gyűrni az ellenfeleket és aztán a győzelem után konszolidálni már a saját szabályaink szerint a helyzetet. Ez a terv bukott csúfosan. Orbán január 2-án, az Operánál elérkezett a maga Sztálingrádjához. Immár a külső és belső ellenzéke egymást erősítve küzd ellene. Az Európai Unió tagállamainak vezetői szinte leprásként viszonyulnak a magyar miniszterelnökhöz, idehaza pedig utcai ellenzéke a hitelminősítők ítéletét harsogja az utcán: „Bóvli!” 

Ebben a helyzetben be kellene ismerni, hogy a két- vagy sokfrontos háború terve megbukott. Orbán és Matolcsy azonban a romló helyzetre elképesztő arroganciával reagál. Szemmel láthatóan elhiszik a kétségtelenül profi kommunikációs szakembereik által eltorzított híreket és rohannak tovább a zsákutcába. Adtak és adtak és még ma is csak adnak a gazdagoknak. Először jött a tizenhat százalékos SZJA, ami ötszáz milliárdos rést vágott a költségvetésen. Ezzel mi volt a céljuk? A már említett nemzeti burzsoázia erősítése. Matolcsy György elhitetette a Fidesszel, hogy szeretett gazdagjaink majd ezt a pluszpénzt idehaza költik el, fektetik be. Pestiesen szólva az kell mondani, hogy ez a számítás „nem jött be”. Ma, amikor már egy kisnyugdíjas is nemzetközi tőzsdéken forgatja a megtakarítását – ha van -, amikor már egy karácsonyi vásárlást is külföldön intéz, aki megteheti, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy gazdagjaink nem Egerbe ugranak le egy pofa borra, hanem Toscánába és nem a Balatonban csobbannak egyet, hanem a Bahamákon. A 2011-es költségvetésből hiányzott is pár száz milliárd, amelyet ÁFA-bevételként elterveztek.

terv03A narancsos buktához vezető úton az utolsó csepp a pohárban, ha tetszik, ha nem, az előtörlesztés lehetőségének biztosítása volt. Ennek veszteségét Orbán a bankokkal fizettette meg, ami nem lenne nagy baj, de figyelembe véve, hogy ezzel szinte csak a gazdagokat segítette, már nem is annyira támogatandó. Egyértelmű, hogy előtörleszteni csak azok tudtak, akiknek a vánkosában volt pár milliójuk, csak egy jobb árfolyamra vártak. A többség, nyomott áron sem tudott megszabadulni ingatlanjától, ( ráadásul ha meg is szabadul a hitelből vett ingatlantól, akkor mi értelme volt az egész tranzakciónak? – szerk) így előtörleszteni sem tudott. A bankoknak viszont mindez rendkívüli kiadást jelentett, olyan összeget, amelyet a bankadón kívül kellett megfizetniük. Nem kell tehát azon csodálkozni, hogy immár visszafordíthatatlan módon ellenségeivé lettek a kormánynak. Orbán helyzetét a nemzetközi térben elsősorban tehát a pénzügyi világgal szembeni agressziója rontotta. Hadat üzent egy olyan világhatalomnak, amelyet lehet nem szeretni, de ereje és befolyása megkérdőjelezhetetlen. A világon napjainkban az ezen hatalommal való nyílt ütközést talán öt-hat ország vállalja fel, azonban Magyarország az egyetlen, ahol a háború célja a nemzeti burzsoázia izmosítása. Venezuelában, Bolíviában, Kubában vagy Iránban, de még Észak-Koreában is a szegénység és nem a szegények elleni küzdelem az egyik központi elem. Ráadásul mindegyik említett ország jól ráállt az önellátásra és általában jelentős ipari nyersanyagkészlettel rendelkezik, amelyből tudja finanszírozni „szabadságharcát”. Magyarország viszont egy mérhetetlenül kiszolgáltatott ország, ahol szinte mindenki egy külföldi ország pénznemében van eladósodva.

A hazai középosztály, amely elméletileg egy polgári kormányzás nyertese kellene legyen, emiatt a legnagyobb vesztese lett Orbán Viktor szabadságharcának. Ez a társadalmi réteg azt sem vette jó néven, hogy a kormányzat nemes egyszerűséggel zsebre vágta a nyugdíj megtakarításokat, amely pénz valóban nem a tőzsdére való, de nem is az állam feneketlen zsebébe.

A kormány elhibázott gazdaságpolitikája miatt az egekbe ugrottak a törlesztők és a kormány ezt a helyzetet nem tudja kezelni, az adósok türelme azonban fogytán. Többségük visszasírja azt az időszakot, amikor egy szakértői kormány mindent megtett egy jó árfolyamért, senkivel nem háborúzott és semmiképpen sem akarta a feje tetejére állítani az országot. Tudomásul kell vennie minden politikusnak, hogy napjainkban nem a karakteres, odamondó, szélsőséges alakokat kedvelik az országok élén, hanem a csendes, visszafogott és tisztességesnek tűnő alakokat. A baloldalon ennek a kívánalomnak Bajnai Gordon felel meg, a jobboldalon Varga Mihály.

Ma úgy állunk, hogy a kormány az IMF kegyeit keresi, de egy nagyon hülye kettős beszédet folytat. Kezét koldusként nyújtja előre, de közben hangosan méltatlankodik és kárhoztatja a nemzetközi pénzügyi köröket. Ez csúnya hiba, amelyet nem fogadnak el azok, akikhez segítségért folyamodunk. Megalázkodást nem, de kellő alázatot elvárnak a segítségért cserébe. Orbán egy cseppet sem Kádár János ebből a szempontból. Utóbbi a Szovjetunió érdekszférájában a legmesszebbmenőkig elment a kapitalizmus irányába, míg Orbán a világkapitalizmust kárhoztatató nacionalista modellt próbál építeni a világkapitalizmus pénzéből. Kádár mindig addig ment el, amíg lehetett, Orbán mindig addig megy el, ameddig már nem kéne. Kádár tudomásul vette, hogy egy tízmilliós kis ország első embere, Orbán képtelen ezt tudomásul venni és azt gondolja, hogy szembe mehet a világpolitika realitásaival.
Ráadásul mindezt úgy próbálja megtenni, hogy maga ellen fordítja saját országát is. A megszorításokkal, az alaptörvénnyel és a sarkalatos törvények sorával maga ellen hangolta a társadalom jelentős részét. Azokat a jóérzésű embereket, akik nem kérnek az elszegényedésből és nem kérnek a jogállamot kirakattá züllesztő politikából. Orbán Viktor olyat tett, amit senki más nem tudott volna elérni. Öntudatos és tömegbázissal rendelkező szociális és demokratikus ellenzéket szervezett maga ellen, amely képes volt arra, hogy visszaszerezze az utcát és kellően kemény és hangos ahhoz, hogy elbizony-talanítsa a jobboldal tömegbázisát.

A megosztó, polgárháborús helyzettől sohasem visszariadó Orbán ebben a helyzetben elvesztette évek óta meglévő előnyét, a 2006-os recept alapján próbálták ugyan mozgósítani a szélsőjobboldalt, de ez a taktika nyilvánvaló csődöt mondott. Az Opera előtt a pár száz neonáci nem tudta megzavarni a több tízezer, talán tényleg százezer demokrata demonstrációját. Ráadásul abban sem lehetünk biztosak, hogy a mérsékelt jobboldaliak a nyíltan antiszemita, hitlerista nyilas csőcselékkel való újabb összeölelkezésre vágynak. Márpedig a helyzet az, hogy Orbán utolsó potens szövetségesének Vona Gábor tűnik, aki jelentős szavazót tud még a jobboldalon tartani és valószínű, hogy ha a mérleg nyelve lesz, akkor Orbán oldalára áll. Szomorú jövőkép, de elképzelhető, hogy még előttünk van egy olyan kormányzati időszak, amikor a Jobbik prominensekkel egészül majd ki a Fidesz kormány, amely visszafordíthatatlan módon fogja elszigetelni hazánkat és a jelenleginél is őrültebb kormányzati lépéseket fog meghozni. Belegondolni is szörnyű, hogy milyen ország lesz az, ahol Budaházy György betyárjai fogják megmondani, hogy merre haladjanak közös dolgaink.

A demokratikus oldalnak tehát nagy hangsúlyt kellene fektetnie arra, hogy Vona Gábor pártját állásfoglalásra bírja. Ha a Jobbik nem hajlandó kimondani, hogy Orbánnal soha semmilyen körülmények között együttműködni nem hajlandó, akkor beismeri, hogy igenis a Fidesz potenciális partnere abban az esetben, ha elfogy a kétharmad és még a sima többsége sem lesz meg a jelenlegi kormánynak.
Az igazi probléma természetesen az, hogy miként helyezzük hatályon kívül az Orbán-rendszert. Olyan törvényeket hozott a jobboldali szavazógép, amelyek megbénítják az országot, ha nem Orbán az első ember. Olyan törvények világában élünk, amelyeket csak kétharmados többséggel lehetne megváltoztatni, de kétharmados többséget az új választási rendszer szerint elérni lehetetlen a demokratáknak. Olyan helyzetet teremtettek, hogy változtatni érdemben csak forradalmi úton lesz lehetséges. Gúzsba kötözték ezt az országot, de nem vesznek tudomást arról, hogy a magyar nép csak egyetlen dolgot nem viselt el történelme során: a nyílt elnyomást. Ha Orbán fenntartja ezt a rendszert, akkor számítani kell rá, hogy hatalmát az utcán fogják megdönteni. A jobboldal ha meg akarja tartani társadalmi és politikai befolyását, akkor meg kell szabadulnia Orbántól. Ha nem teszi meg, akkor visszafordíthatatlanul fognak menni vezetőjükkel együtt a magyar történelem szemétdombjára.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük