A kapitalizmus antiglobalista szemmel

23

(Szerkesztői megjegyzés: Jelen írás nem minden meállapítása esik egybe a szerkesztőség tagjainak véleményével, ám az írás sok olyan elemet tartalmaz, amelynek miatt közlésre és továbbgondolásra alkalmasnak találjuk az anyagot.)

A kapitalizmus négy alappillére:
Dolgozz, vásárolj, fogyassz, és dögölj meg.

KIS KAPITALIZMUS TÖRTÉNET

A kapitalizmus története sok tanulsággal szolgál a vizsgálódónak. Az 1800-as években a manufaktúra felbomlásával és az iparosodással a családfői vérrel és verejtékkel megkeresett profitot felváltotta a jóval olcsóbb asszonyi izzadsággal és gyerekvérrel megszerzett nagyobb profit. Az 1800-as évek szédületes “fejlődése”, ami valójában a tőke megtérülésének fejlődése volt, nem éppen jótékonyan hatott az egyszerű dolgozóra. Első lépésben érdemes megemlíteni, hogy a termelékenység növekedés az ipar területén hatalmas tömegeket tett az utcára, és egyben a hozzáértést is szükségtelenné tette, a hozzáértést a gép vette át. A “gépbe tett tudomány” lett a dolgozó ellensége és konkurenciája, és magát a kezelőt is géppé tette. Az emberi erőt kiváltó gépet pedig olcsóbb gyerekmunkával lehetett kezelni, a gyerek és asszony rabszolga kereskedője pedig a férj lett (Marx nyomán), amivel egyben potenciális munkaórához jutott a tőke. Már itt megindult a napjainkig tartó folyamat a: MUNKAERŐ LEÉRTÉKELÉSÉNEK folyamata, ami magát más és más formában újítja meg, növelve a megtérülést.

A tőke a tizenkilencedik század második felében a legváltozatosabb módon ért el nagyobb hatékonyságot, csinos többlethaszon realizálódott a dolgozók egészségkárosításával, mert a végletekig csökkentette az egy dolgozóra jutó légköbmétert, aminek következtében a tüdőbetegségek gyakorivá váltak, a munkaidő kiterjesztésével is jól járt, majd azzal az ajánlattal is, hogy 11 órára csökkentette a munkaidőt, de ragaszkodott a korábbi volumenhez. A gyáriparos gyorsította a gépeket, és nagyobb teljesítményre kényszerítette a kezelőt – akár napi félmaratonra kényszerítve a dolgozót a textiliparban. A szakértelmet is leértékelte a gépesítéssel, mert a szakértelem a gépbe lett sűrítve, és ezzel leértékelte a nem szakértő dolgozót is a munkapiacra tett nagy tömegű hozzáértő iparossal. A dolgozó “alkatrésszé” tehető bárhol, pl. a multi gyorsétteremben is csak “alkatrész”, bármikor bárkivel helyettesíthető, így a lehető legkevesebbet kell neki fizetni.

A munkaerő értéktelenítése tovább folyt a gépesítés fejlesztésével, mert a cél az volt, hogy gép a géppel versenyezve még több dolgozót szorítson ki, ami manapság már a robotizálás irányába kényszerítette tőkét. A gép alkalmazása legális járulékcsalás, de korlátot is jelent, mert a gép nem zsákmányolható olyan jól ki munkaidő kibővítéssel, „olcsó gyerekgéppel” kiváltással, egészségkárosítással, feladathalmozással, mint az emberi munkaerő.

KÖZOKTATÁS – ÉS MAGÁNCÉL

A kapitalizmus nagyszerű vívmánya tehát a családi általános foglalkoztatás, és az, hogy a reálbérszint csökkentéssel egy családfő már nem családfő többé, nem a fizikai és szellemi teljesítménye forrása a család fenntartásának, a fizikai és szellemi teljesítményt átvette a gép – a család fenntartásához legalább még a feleségnek is a termelés “alkatrészévé” kell válnia. De mit kezdjünk akkor a jövő rabszolgáival, a gyermekekkel, azaz a munkájukat majdan olcsón adó utódokkal? Hogy lesz munkakész, egymásnak aláajánló bérrabszolga belőlük?
A kapitalizmus nagyszerű vívmánya ennek a problémának az áthidalására a közoktatásnak nevezett “izé”, a gyerek iskolában volt, míg a szülő dolgozik, és úgynevezett tudást halmoz fel. A tudás természetesen, lévén hogy a történelmet és a tudományt is a győztesek írják, kapitalista tudást szívta magába, az egyén kultuszát, a tőke megtérülésének tiszteletét saját igényeivel szemben. A törvény tehát dolgozó gyereket és a nem munkát vállalót is iskolába utalta, melyet első lépésben pl. maga a tőke biztosított vállalati szinten, melyet idővel a mezőgazdaságban dolgozók kifogásoltak, így azt az állam kellett közvetlenül kiterjessze.

A kapitalista tudás kibontakozási állomásai a család felbontása után későbbiekben megtámadták az ember szentségét is a darwinizmussal, mely kimondatlanul az embert mechanizmussá degradálta a közös ősön keresztül, melyet természetesen igazolni nem lehetett. A kapitalizmus amelyet inkább nevezhetnénk “tőke-imusnak” saját rentábilitását csak az ember megtörésére alapozhatta, melyet korábbi értékek leépítésével, vagy esetleg nyílt züllesztéssel bontakoztathatott ki. Ilyen volt a pszichológia előtérbe tolása is. A kissé degeneratív, ödipuszi komplexussal gyötrődő freudizmus a vallás lebontásának volt az eszköze, ahol a tudatalatti átvette isten szerepét, és az emberi elme megismerhetősége illúziójának mákonyát alkalmazta az “ember-gép” eszmény továbbvitelére. (A modern tudatalatti persze létezik a hivatalos “tőke-izmus” alapú tudomány szerint, viszont az antiglobalisták által emlegetett “szubliminális programozás” természetesen áltudomány).

A legmodernebb irányzat az emberi élet szentségének megrendítésére maga a művészet tönkretétele, ami évszázadokon át az erkölcs bástyája volt. A jelenkor művészetét lényegében senki sem szereti, mert minden örömtől azt sikerült megfosztani a “jellegek” lebontásával, gondoljunk az impresszionalizmusra ami a részleteket bontotta le, majd jött a kubizmus, ami a napszakot, és persze lehet folytatni. A recept nyilvánvaló. A valóság és az öröm kiiktatása az ábrázolásból, de hát mire is van szüksége a népnek, mint cirkuszra és kenyérre (Pussy Riot). A legmodernebb művészet már egyenesen saját megsemmisülését dobja piacra, azt mondja a ‘köznapi a művészet’, a semmi, a lényegtelen, az észrevehetetlen.
A közoktatásnak egy új irányvonala is felsejlik manapság: a használható tudással nem rendelkezők munkapiacra hajítása, és velük ellentétben a “használható szerű” tudással nagy adósságokkal, de piacképesebb fiataloké. (A valóban használható tudás a kapitalizmus ellensége, mert az újrafelosztásnak és a társadalmi igazságosság kialakításának még forrása is lehetne.) Ugyanezek természetesen engedelmes fogyasztói nevelésben részesültek és neoliberális korrektségre vannak kondicionálva, illetve pl. közgazdászként kiváló szaktudású “könyvelők”, akik utólag jól magyaráznak gazdasági jelenségeket, különben előre tekintve, mint a szemellenzős bányalovak.

A HAZUG KIMONDATLAN TÖRVÉNYEK

A kapitalista termelés mint a társadalom bázisát képző valódi talapzat lehetetlenné tette saját megkérdőjelezését, mind a mai napig nem lehet feltenni azt a kérdést: a munkaerőnek mennyi jár? Kimondhatatlan és elbeszélhetetlen, hogy a tőkés termelés alapja az, hogy a HASZON NÖVEKEDJÉK A MUNKABÉRREL SZEMBEN, ezt szolgálja az automatizálás, a racionalizálás, az elbocsátás, a feladathalmozás, a munkaidő kiterjesztése és még lehet sorolni bezárólag a munkavédelem csorbításáig. (a devizahitelesek esetén látszik, hogy pl. az árfolyamingadozás áthárítható és növeli a törlesztőt, de a svájci frank árfolyamcsökkenése a hasznot növeli inkább.)

Sokan sok mindenről beszélnek. Érdekes meghasonlás van ezen a területen, mert jóérzésűnek tűnő (pl. szocialista) politikusok a gondoskodás verbális szintjének eljutnak egy fokáig, de azért az antiglobalista, tőkekritikus kifejezéseket képtelenek kiejteni a szájukon, nem ejthetik ki, amihez tartoznak, a globalizmushoz, a tőke tevékenységének feltétlen szeretetéhez hűnek kell mutatkozniuk. Ahogy Barroso úrnak sincs egy euszkeptikus felvetéssel szemben sem egyetértő véleménye, persze nyilván ijedt szemekkel nézne körül, ha egy tisztességes Európai Unióban bilincsben vezetnék el, mert a Stabilitási Paktum bizony mint ingyen pénz: hűtlen kezelés.. Nem is értené, miről van szó, abban a világszisztémában elvégre megengedhető adófizetők pénzét bankokon keresztül hitelezőknek adni, és mi ezzel a gond?

A TERJESZKEDÉS ÉS FEJLŐDÉS

v01
“Aludj el szépen, kis Balázs!”

Az árutermelés és kizsákmányolás tökélyre fejlesztésével, melyet a demokrácia sikeresen stabilizált, újabb ötleteket kellett bevetni. A haszon fenntartása és növelése arra szorította a nagytőkét, hogy terjeszkedjen, újabb piacokat szerezzen, (pl. az elértéktelenedett (elértéktelenített kgst) országokat vagy más országokat is vonják be a fogyasztásba, illetve termelésbe) Mivel a fogyasztás fenntartása érdekében a tervezett elavulás elvét sajnos nem lehetett az Egyesült Államokban bevezetni, azaz a megvásárolt termékeket megsemmisítésre beszolgáltatni, ezért más módon kellett a fogyasztót új áru megvételére ösztönözni. Azt kellett elhitetni, hogy az “új” termék megvásárlása révén egyben boldogságot és megbecsülést vásárol a nagyérdemű, sőt nagyszerűséget vásárol: a minőségből menőség lesz – tehát nem személyes erkölcsi-intellektuális teljesítmény révén kell mások szemében nagyszerűvé válni, elegendő annak “mutatkozni”. A jelek szerint a modern világot sikerült átalakítani a “szükség kultúrájából a vágyak kultúrájává”, és megvalósult az amerikai álom: az emberek olyan dolgokat vesznek, melyre semmi szükségük, mert a termék használati értékénél sokkal lényegesebb a termék jelentette érzés. A használati érték az indok a vásárlásra, az ok viszont a “feeling”, a vásárlás nem szükségletet elégít ki, hanem szenvedély vezérli.

A dohányipar is szolgál egy példával, ugyanis a piacok nem csak távoli területeken terjeszthetők ki, hanem házon belül is, mert a nők nem dohányoztak a 20-as években az Egyesült Államokban, mikor is felbukkant a kapitalizmus egyik “hőse” Edward Bernays, akinek sikerült őket erre a kellemetlen szokásra rávenni. Ilyenek a kapitalizmus hősei, minél nagyobb kárt okoznak, annál nagyobb profitot hoznak, tehát nem csak a termelésben okozott egészségügyi kár jelenhet jelentős hasznot, hanem ugyanezt a fogyasztásban is sikerrel végre lehet hajtani. Ez tökéletesen megfelel a modern szabadságeszménynek is: ha az állam megtiltja a munkahelyi egészségkárosítást, akkor az egészségkárosítást önként vállalttá kell tenni a fogyasztáson keresztül, a fogyasztót a “szabadságában” sokkal nehezebb korlátozni.

A haszon növelése a termék költségének csökkentésén keresztül is realizálható: silányítással, értékesség benyomásának kialakításával, és akár brandinggel kompenzált még erősebb silányítással. Ugyanennek ellentéte is megmutatkozik: a magas minőségű áru olyan volumenben kerül előállításra, melynek bekerülési költségéről a fogyasztónak semmi információja nem lehet, és a társadalmi hiedelmek miatt a fogyasztó drágán előállítottnak képzeli azt – holott csak fillérekbe került.

A MÁSODIK HAZUGSÁG – A TERMÉK ÁRA

Az első hazugság minden más állítással szemben, hogy a tőkének nem más a célja mint: a haszon növelése a munkabér rovására. A második hazugság a termék ára. Mitől függ a termék ára? A hiedelem szerint ehhez komoly köze van a termék előállításához. Mármint mihez is? Az Apeh szerint a termékek eladási árának munkabérhányada hazánkban 10%. A márkás multitermék sportcipők, gyógyszerek, divatcikkek esetén a termék bérhányada inkább sajnos az 1-2-3%-hoz közelít – ezt alkalmasint nálunk vagy jóval szegényebb vagy jóval automatizáltabb helyeken honorálják így. A termék árát nem annak előállítási költsége határozza meg, annak a világon semmi köze hozzá. A termék árát az eladhatósága (és a volumene) határozza meg, hogy a szerencsétlen marha elhiszi-e, hogy ér annyit az a szar, amit el akarnak neki adni. Mi értelme lenne egy Nike sportcipőből 15.000 db-ot eladni egy régióban 2.000 Ft-os áron, ha mondjuk ugyanaz a haszon rajta ha 15.000 Ft-ért csak 1000 db-ot adnak el belőle? A termék ára a balektól függ. Sőt nem egyszerűen a balektól, hanem az erre szocializált balektól.

Nincs is piaci verseny?
A piaci versenyben ugyan ki lenne érdekelt? Egyrészt lefelé versenyezni árban senki sem érdekelt, másrészt nem lehet olcsó hitel nélkül új szereplőnek növekedni, úgyhogy ha valaki lefelé próbálna meg versenyezni, az a pénzügyi- korporációs és politikai csoportok nyomásgyakorlása miatt nem kaphat olcsó hitelt. Ez kicsit olyan mint egy bűnszövetkezet, de sajnos aki új szereplőként akar valamivel a piacon előrukkolni, az kénytelen lesz a tipikus árszinthez igazodni, és tipikus hasznot elkönyvelni, mert már a második szögletet sem rúghatja meg, hiszen már előtte eltörik a lábát. Ha nincs verseny, akkor mi van helyette? Van helyette: árszint tartás, monopolpiaci szegmensek, termékdifferenciálás, branding, illetve az örök sláger: a piaci erőfölénnyel való visszaélés, mondjuk eu-s lobbizás a saját termék valamely jellemzőjének alapkritériummá nyilvánításáért.

Termékminőség. A termék minősége komolyabb helyeken pozicionálva van, ahol is a termék élettartamot összefésülik a termékciklussal vagyis a termék erkölcsi avulásával, és lám gyakran szét is esik a márkás termék, ha már kiment a divatból. De aki egész életen át használható terméket akar, az mit is csináljon? Nem nagyon van más lehetősége, mint csinálja meg maga, már ha az lehetséges, mert efféle dolgot senkinek sem érdeke előállítani.
Egy téveszme a termék költségeiről, mert hogy ki fizeti a vállalati hitel kamatot, társasági adót, vagy a kommunikációs adót, a vállalati jármű adót és más termelést sújtó terhet… Azt látszólag a tőkét terheli, csak sajnos az megjelenik az árban – aki a terméket gyártja annak van ár és nem mellékesen bérérvényesítő képessége. És érvényesíti is, amit csak akar. A termelést sújtó terheket tehát a fogyasztó fizeti meg, ami leginkább amolyan visszatérítés formájában jelenik meg, a termelővállalat pl. kifizeti a társasági adót az államnak (mint a legjelentősebb rablótényezőnek), de ugyanezt bevasalja a fogyasztóján is, mert növeli vele a termékárat. Ennélfogva a társasági adó lényegében felfogható egy közvetett áfának is. Amíg az állam nem tudja felügyelni a termékárat, addig abban tetszés szerinti költség benne lehet

A LEGMODERNNEBB KAPITALIZMUS – A PÉNZTERMELÉS

Árutermelés helyett pénztermelés? Van ennek valami értelme?
Mivel az árutartás-árutermelés költsége (kockázata) a zárt piacok miatt manapság általában nagyobb, mint a pénztartásé, ezért a globális termelőtőkének manapság már nem éri meg a termelésen keresztül újratermelni magát. Ehelyett, annak a dolgozónak a pénzét, melyet egyébként ő ad mint fizetést és beszed, mint árbevételt, elviszi spekulálni inkább, mert ahol a pénzt legálisan hamisítják a spekulatív pénzpiacon, jobb hozammal tudja fialtatni. Közben pedig hivatkozhat arra, milyen szegényes a vásárlóerő, melyet egyébként a ő maga csökkent, mert a globális termelőtőke célja a ledolgozott órák számának csökkentése, a racionalizálás, az automatizálás, a feladathalmozás, és hasonlók, és minden ami a recesszió forrása, mert kiváltja a munkaerőt és csökkenti a társadalomba jutó pénzmennyiséget. A társadalmak persze – hogy a fogyasztást és termelést fenn lehessen tartani – egyben kénytelenek eladósodni, de ez nem gond ebben a világhelyzetben, hanem inkább csak újabb lehetőség.

Mert milyen a világ gazdasági berendezkedése manapság? A “pénz- és árutermelő tőke”, ami a költségeit (és megsokszorozódását) áthárítja és alapozza azokra, akiknek egyre kevesebb bért akar fizetni, az egyszerű fogyasztóra, akinek a reálbére általában 20 éve csökken, mert megnövelt áfával, társasági adóval, vállalati hitel kamattal, és mással terhelt termékre költi MINDEN pénzét, és a terheken keresztül finanszírozza a korrupt, felelőtlen államot és a tőke megtérülését. A terheket ugyanakkor nem viselik “pénz- és árutermelő tőke” szereplői, mert tőkéjük sosem lesz lejövedelemadózva sem, nemhogy annak elvásárlásával áfát fizetnének.

És mi is a baj az eladósodás alapú gazdasági rendszerrel?
Vajon fenntartható a követelésállomány végtelen növekedése, vagy előbb-utóbb bekövetkezik az, hogy nem csak az államok, hanem a hitelezők is tönkremennek? Mert manapság az állam, a lakosság, a reálgazdaság tönkremehet, de a bankokon keresztül a hitelező mindig ki lesz segítve adófizetői kötelezettségből – ráadásul ingyen.

Mikor jön el vajon az a pillanat, hogy az adófizető már nem „tud” jótállni? Amikor az egész francos monetarizmust felszámoljuk és valami emberhez méltót fabrikálunk helyette?

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük