A magyar újságírás és a mélytorok

Csanádi elv

 

Nemrég került a kezembe egy írás, amely azt fejtegeti, hogy Orbán Viktor környékén „nem biztos, hogy lesz egy Deep Throat, aki majd megkeresi a maga Bernsteinjét és Woodwardját”. Aki azt gondolja, hogy a következőkben a Quaestor-gate-ről írok majd, esetleg jólesően szidalmazom a miniszterelnököt, most hagyja abba az olvasást, amíg nem késő, mert ellenkező esetben csalódás érheti. Orbán Viktor nevét nem említem a továbbiakban, a brókerbotrány sem kerül szóba. Pornó sem lesz, a Deep Throat kifejezés esetünkben azt a fickót takarja, aki az információkat szolgáltatta a Washington Post újságíróinak a Watergate-botrányt kirobbantó, Richard Nixon lemondásához vezető cikksorozatuk megírásához.

Tegyük fel tehát, hogy Magyarországon előkerül egy ilyen informátor, akit nevezzünk amerikai eredetije nyomán Mély Toroknak. Már látom is magam előtt, ahogy vadul keresi Bob Woodward és Carl Bernstein magyar megfelelőit. Kérdés, hogy megtalálhatja-e őket? Persze, hogy nem, hiszen Woodward és Bernstein nem léteztek volna a Washington Post és főszerkesztője, Benjamin Bradlee nélkül. És ha lenne hazánkban két jó oknyomozó újságíró és egy főszerkesztő, aki nem fél közölni egy ilyen cikksorozatot, kéne még egy felület is. Egy újság vagy – elvégre ez a huszonegyedik század – egy hírportál, amely hiteles, független, és teret ad az oknyomozó riportoknak akkor is, ha történetesen nem Berki Krisztián frissen vasalt heréje a témájuk.

Tehát az összetevők: Mély Torok, bulldog típusú oknyomozó újságíró, tökös főszerkesztő, felület a megjelenéshez. Négy hozzávaló egy egyszerű recepthez. Négy hiányzó hozzávaló. És ezeket beszerezni akkor sem lehet, ha vasárnap minden nyitva van.

Rendben, elfogadom, egy informátor bármikor felbukkanhat. Tegyük fel, hogy nem hal meg, nem fizetik le, tehát beszélne. Oknyomozó újságírót találni már nehezebb. Főleg azért mert ma a bulvárban turkálók és publicisták idejét éljük. Utóbbiak ráadásul vagy önjelöltek, akik elképesztő tehetségük és tájékozottságuk teljes tudatában körmölnek harmincöt rajongójuk örömére, vagy valóban jelentős olvasótáboruk igényeit szolgálják ki. Ugyanis ma Magyarországon az újságírás nem véleményformáló, hanem kiszolgáló tevékenység. Az olvasó azt kapja, amit olvasni akar, mert akkor kattint, akkor vesz újságot, akkor jön a reklámbevétel. Woodward és Bernstein magyar megfelelője össze is szarhatja magát, akkor sem jut semmire ezen a lápvidéken. Legfeljebb a túlélés lehet a cél, ahhoz meg nem kell oknyomozás, elegendő a fent említett vasalt here.

A tökös főszerkesztők is eltűntek mára – nekem még volt szerencsém dolgozni néhánnyal. Eltűntek ők is a tulajdonosok, adminisztrátorok és olvasók Bermuda-háromszögében. Szerencsés esetben csak megmondják nekik, hogy újságírásra nincs szükség, a színvonalat az olvasó határozza meg, és tolja mocsár mélyére – annyira, hogy az olvasószerkesztő intézménye is eltűnt időközben: mit nekünk elütés és kisebb-nagyobb (gyakran ordító) helyesírási hiba? Pedig az olvasó nem buta, csak butul, mert butítjuk és megengedjük neki, hogy buta legyen. Ilyen körülmények között főszerkesztőnek lenni nem egy élmény. Van, amelyik magától lép le, van, amelyiket az állítólagos hírverseny takarítja el az útból egy-egy idő híján ellenőrizetlen hamis információ miatt. Mert a Mély Torokról bizony kiderülhet, hogy nem is torok. És van, amikor ez nyilvánvaló, mégis muszáj hinni neki, mert ez az elvárás.

A felületek tulajdonosainak pedig nem érdeke, hogy oknyomozó riportereket tartson el. Költséges műfaj ez, és mennyivel egyszerűbb, ha az újságíró Kim Kardashian fenekéről fordít cikkeket, esetleg három-négy írást is összedob naponta az aktuális valóságshowról vagy televíziós tehetségkutatóról. A népek eszik, a példányszám/kattintás megvan, és nem lehet belőle pár aprócska pernél nagyobb kellemetlenség sem. Ráadásul a felületek lojálisak. Egyrészt az olvasóhoz, másrészt a támogatói körhöz. Mert nem életszerű elhinni, hogy létezik független újságírás. Meglehet, van, aki független a politikai pártoktól, de olyan nincs, aki a pénztől független. És mivel az olvasó nem tudja eltartani a lapot, eltartja más. Aki pedig eltartja, az megmondhatja, mit akar látni a hasábokon. Ha pedig van még olyan lap, amit az olvasótábora tart el, ott ugyanaz a helyzet – az olvasók elvárásainak kell megfelelni. Ha egy politikai lap olvasói kormányellenességet várnak el, akkor nincs mese, szurkálni kell a kormányt, ha kormánypártiságot, akkor pedig védeni. Ha semlegességet, akkor pedig rugdosni kell ész nélkül mindenkit, mert a tulajdonosi kör ezt kívánja. Pont.

Pedig, mint mondtam, a recept meglenne. Az összetevőket talán elő lehetne teremteni. De bukásra lenne ítélve, mert nincs rá igény a laptulajdonosok, a lapot fizető reklám- és egyéb megrendelők részéről, és nem utolsósorban az olvasók részéről sem. Woodward, Bernstein és Bradlee Magyarországon aligha lesz. Lesz viszont sok valóságshow-hír, tehetségkutató, felületesen megírt politikai botrány. És lesz mélytorok is, de azt majd valamelyik bulvárlap írja meg.

Forrás: Facebook

 

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük