A MENEKÜLTVÁLSÁG ÉS A KÖZ – TÁVOL EURÓPÁTÓL

plakat gyulolunk

 

A köz vélekedését nem az uszító tartalmú “nemzeti konzultáció” kormány által propagált sikere alapján kívánom megítélni, hiszen annak pontos eredményét – az Alaptörvényről tartott “kérdőíves felméréshez” hasonlóan – sohasem hozták nyilvánosságra. 

 Az elmúlt hónapokban szinte mindent elmondtak már az európai menekültválságról és annak magyarországi eseményeiről, a magyar kormány magatartásáról és annak nemzetközi fogadtatásáról. Kíváló jogászok értékelték az ismét septiben született törvényeknek még a sokat kárhoztatott magyar Alaptörvénnyel is ellentétes, és számos, Magyarország által vállalt nemzetközi kötelezettséget, mindenekelőtt az Európai Unió vezérlő elveit sértő voltát. Sok szó esett a kormány állandó fenyegetése közepette is önzetlenül segítő civil szervezetekről és magánemberekről is. Amiről talán kevesebb, az a magyar (és a nagyon hasonlóan vélekedő közép-kelet-európai) közvélemény hozzáállása, annak okai és következményei az ország – és régiónk – jövőjét illetően.

A lehetséges magyarázatok

A nyilván rendkívül hatásos kormánypropagandán túl mivel magyarázható a menekültekkel szembeni együttérzésnek ez a Nyugaton sokkal kevésbé, a mi régiónkban erőteljesebben tapasztalható hiánya?

Az egyik ok nyilván a rendszerváltás utáni gyors gazdasági és egyéni felemelkedés elmaradása miatti csalódottság, és az az érzés, hogy mi még mindig túl szegények vagyunk ahhoz, hogy segíteni tudjunk. Ezzel függ össze az a kormány által szított félelem is, hogy a menekültek majd elveszik a munkát az itthoniaktól, hiába igazolják tudományos elemzések, hogy ezek a menekültek még ha itt maradnának is, nem veszélyeztetik a magyar munkanélküliek álláslehetőségeit, viszont képzettségüknél fogva kedvezően befolyásolhatnák a magyar gazdasági növekedést.

További közkeletű félelmek közé tartozik a demográfiai pánik, aminek megoldásában persze szintén segíthetnének a menekültek, ha le lehetne küzdeni a közvélemény irtózását a magunk keresztény kultúrájától különböző másiktól. Sajnos a kormány iszlámmal szembeni gyűlölethadjáratához nyilván akaratlanul az emberi jogok iránt eddig elkötelezett írástudók is csatlakoztak. Ők a muszlim kultúra európai hegemóniáját vizionálva úgy tűnik nem fogták fel, hogy még ha Európa a lehetséges négy millió szír menekült mindegyikét befogadná, és azok valamennyien az iszlám hívei lennének is, a muszlimok aránya a kontinensen a jelenlegi négyről mindössze öt százalékra emelkedne. (Nem beszélve arról, hogy Szíriában már a háború előtt is csökkent a születési arány, és a népesség nem növekedett, hanem fogyott, a születési arányszám az európai muszlimok körében pedig csökken az otthonihoz képest.)

Persze értem én, hogy a bizalmatlanság indokolatlan félelmeket is gerjeszt, például a növekvő kriminalitásról, akkor is, ha a felmérések szerint a munkához jutó menekültek kisebb számban követnek el bűncselekményeket, mint a helyi lakosság. A bizalmatlanság alapja az ismeretlentől való félelem, hiszen Kelet-Közép-Európa országai, köztük hazánk vajmi kevés sokszínűséget tapasztaltak meg történelmük során. (Valójában a több száz éve közöttük élő romákat sem tudták integrálni, és az antiszemitizmust sem sikerült levetkőzniük. A magyarországi zsidóság képviselői részéről különösen érthetetlen, hogy azt a keresztény kultúrát féltik az ismeretlen idegenektől, amely éppenséggel annyiszor cserben hagyta őket.) Magyarországon a lakosság mindössze 4,5%-a született külföldön, és az idegen állampolgárok aránya meg alacsonyabb: 1,4%. 2013-ig összesen 450.000 ember költözött Magyarországra, többségük a szomszédos országok korábbi, magyar anyanyelvű lakosa, és a hivatalos statisztika szerint 141.000 külföldi él az országban. (Budapesten elképzelhetetlen lenne az a jelenet, ami a minap megesett velem egy bécsi zeneiskola folyosóján: két másik szülő társaságában beszélgettem a tanárnővel. Négyünk közül egyikünk sem volt osztrák.) Persze lehet mondani, hogy a régió országainak tapasztalatlansága a multikulturalizmus terén összefügg gyarmatosító múltjuk hiányával is.

A történelmi magyarázatok közé tartozhat – Magyarország esetében bizonyosan – az áldozati szerep, az, hogy olyan sok rossznak voltunk elszenvedői, hogy nehéz elfogadnunk: most más szenved, és szorulna segítségre. Szociálpszichológusok előszerettel emlékeztetnek a Himnuszunkban is kifejeződő balsorsunkra, ami alapvetően negatív önképet eredményez. (Paradox módon Kölcsey éppen a magyar történelem talán legtoleránsabb két évtizedének, a reformkornak a kezdetén írta e baljós szöveget.) Ahogy arra két fiatal pszichológus írása nemrég felhívta a figyelmet, a középkor óta elszenvedett sok történelmi kudarc adleri értelemben vett kollektív kisebbrendűségi érzést eredményezett, és megteremtette a vezérre, a freudi apafigurára való igényt. A 20. századi magyar történelemnek ezek a vezérei, Rákositól Kádáron át Orbánig gyermekként kezelték a társadalmat, és ez tette lehetővé a jelenlegi kormányfőnek is hatalma megtartását sok esetben a rájuk szavazók érdekei ellenére is. (Halmai és Sebestyén nem írnak a menekültügy szülő-gyermek tranzakciós kezeléséről, de úgy gondolom elemzésük (2) erre is kiterjeszthető.)

De a lélektani magyarázatok mellett a történelem a demokratikus értékek és intézmények szempontjából is meghatározó. A kormány menekültügyi ámokfutásával – miként az egész orbánizmussal – kapcsolatos lakossági attitűdök megértéséhez fontos adalék a valódi demokratikus parlamenti hagyományok, egy erős civil társadalom két világháború közötti hiánya. De ha az okokat keresve még messzebb megyünk vissza a “zsákutcás magyar történelemben”, akkor nyilván oda juthatunk, amit Bibó István az “eltorzult magyar alkat” meghasonlásának okaként 1948-ban megállapított, hogy ti. „a magyar történelem utolsó száz esztendejének (és ehhez nyugodtan hozzátehetjük a szocializmus négy évtizedét – H. G.) sorozatos katasztófáiért… a társadalmi értékrend és szellemi fejlődés egészségtelen vonásai”, az “elátkozott királyfi” módjára való viselkedés a felelősek. Bibó szerint tehát a magyar alkat válságának jeleit a történelemben kell keresni. Ehhez a történelemhez tartozik, hogy – ahogy azt Esterházy Péter egy 2012. nyári interjújában mondta – a “szabadság” a magyarok számára mindig elsősorban függetlenséget és nem személyes szabadságot jelentett, vagyis a társadalom szabadsága mindig megelőzte az egyénét, ellentétben a nyugat-európai fejlődéssel, amelyben csak szabad egyének alkothatnak szabad társadalmat. (3)

Magyarország a világ értéktérképén való elhelyezkedéséről szóló kutatások szerint azon a helyen vagyunk ezen a térképen, amit történelmünk, kulturális örökségünk kijelölt számunkra. Ugyanakkor ennek a kultúrkörnek is inkább a szélén, egy zárt gondolkodású, magába forduló társadalomként, a nyugati kultúra magjától távol, az ortodox vagy (némely esetben) dél-amerikai kultúrához közel. Az alapvető kulturális értéktérképen Magyarország Bulgáriához, Moldovához, Ukrajnához és Oroszországhoz közelebb van, mint a nyugat-európai országokhoz. (4) Ez egyébként egybevág azokkal a külföldi kutatási eredményekkel, amelyek szerint míg a korábbi agrár-társadalmak, köztük Magyarország közvéleménye a vallást, a nemzeti büszkeséget, az engedelmességet és a tekintélytiszteletet tartja fontos értéknek, az ipari társadalmaké inkább a szekularizmust, kozmopolitizmust, autonómiát és racionalitást. (5) Hasonló megállapításra jutott a Brémai Egyetem nemzetközi összehasonlító kutatása, mely szerint az EU és az OECD vizsgált országai közül Magyarország a rendszerváltás óta 34 ország közül folyamatosan a 27. helyen áll a társadalmi összetartozás-tudat tekintetében, ami a közösség tagjainak együttélési és -dolgozási minőségét mutatja. (6) Egy másik felmérés értelmében az egzisztenciális bizonytalanság miatt Kelet-Közép-Európa országaiban a jólét, az erős gazdaság és az erős vezető fontosabb a demokratikus kormányzásnál. (7) Magyarországon a megkérdezettek 73%-a részesíti előnyben az erős gazdaságot (8), ami azonban nem feltétlenül a kapitalizmus támogatását jelenti, ez ugyanis 80%-ról 40-re csökkent 1990 és 2009 között, ami még a demokrácia támogatottságának 74-ről 56%-ra csökkenésénél is erőteljesebb változás. A demokratikus kormányzás és az erős vezető közül a nyugat- és (Magyarország kivételével) a közép-európai országok az előbbit, hazánk a kelet-európai országokkal együtt az utóbbit preferálják. Magyarország esetében a támogatási arány 49:42 az erős vezető javára. (9) Sajnos az eredmény nem jobb magyar egyetemisták körében sem: közülük mindössze 39% gondolja azt, hogy a demokrácia a legjobb kormányzati modell, 28% nem lát különbséget demokrácia és diktatúra között, 33% pedig a diktatúrát egyenesen a demokrácia elé helyezi. (10) A demokratikus fejlődés veszélyeztetése Szlovákiában a Meciar-kormány részéről 1994–1998 között, illetve Lengyelországban a Kaczynski-kormány által 2006–2007-ben e kormányok leváltását eredményezte, ami a választóknak a demokratikus elvek iránti erőteljesebb elköteleződését igazolta. (11) 

Bővebben: Gépnarancs

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük