A miskolci szegények segítőjének otthonát elvitte a végrehajtó

Sok-sok ételosztás és egyéb szociális segítő akciót szervezett a „Miskolcnak Hangja Van!” facebook csoport, amely bátran szembeszegült a helyi fideszes városvezetéssel is. A csoport egyik vezetőjével készített interjút a Munkások Újsága.

Pár szót mondanál magadról?

Tyetyák Zoltán vagyok, Kalocsán születtem 1975-ben, munkáscsalád második gyermekeként. Sikerült szerencsére pár évet abban a rendszerben is élni, amikor a tisztes munkából élő, egyszerű munkáscsaládok gyerekeinek, nekünk is boldog, gondtalan gyermekkor juthatott. Sajnos korán elvesztettük apámat, onnantól kezdve nehezebben, szűkösebben éltünk, hiszen anyámra maradt két gyerek nevelése. Már 18-20 évesen sokat foglalkoztam azzal, hogy milyen kitörési lehetőségei vannak egy magamfajta szegény körülmények közül induló, vagy akár egy cigány családból érkező fiatal számára.

Később már hívatásos népzenészként, néptáncosként bekerültem érdekvédelmi, esélyegyenlőségi körökbe. Akkora már tudtam, hogy egyértelműen baloldali érzelmű vagyok. Később már fórumokon, irodalmakon keresztül élesebb körvonalat kapott az, hogy milyen politikai irány az, amivel azonosulni tudok. Ez a legnemesebb értelembe vehető marxista, kommunista ideológia. Ekkor már Szegeden éltem.

Hogyan kerültél Miskolcra?

A párommal Szegeden ismerkedtem meg, aki ott tanult. Ő egy Miskolc melletti kistelepülésre, Sajóvámosra való volt. Mivel a kultúrából szinte minden állami forrást kivontak, így a táncegyüttes sem tudott főállású zenészeket foglalkoztatni, fel kellett adnunk az egyébként boldog életünket Szegeden. Miskolcon a párom édesanyja tudott nekünk állást intézni, így nem volt kérdéses, hogy merre indulunk. Szóval 2005 végén Miskolcra költöztünk, illetve Sajóvámosra. Egy évet ugyanis ott éltünk a párom édesanyjánál.

Tyetyák Zoltán

Milyen benyomást tett rád a magyar ipar halálra ítélt fellegvára?

Nem hittem a szememnek. Elképesztőbbnél elképesztőbb történeteket hallgattam meg tömkelegével. Úgy éreztem a már akkor lerobbant, darabjaira hulló gyár tövében magamat, mint valami sci-fi história résztvevője. A párom édesapja már előtte sokat mesélt egy virágzó, boldog időről, amikor a DAM dolgozója volt, ám annak már nyoma sem volt. Egy letűnt dicskorszak maradványai, magára hagyott, leszegényedett lakók, napról-napra élő családok, hihetetlenül kétségbe ejtettek. Komoly lelki megrázkódtatás volt ez, ami mára sem múlt el.

Olyan érzés a még álló, de már omladozó komplexumnak a közelében élni, járni-kelni, mintha valamilyen szarkofág rabságában lennék. Néhány kilométerre a valamikori bányák területein mintha egy szellemtanyán kószálna az ember.

Tudni azt, hogy itt valamikor dolgozó, tisztes családok éltek boldog – igen, jól hallod, boldog – napokat, és azt, hogy ezek az emberek még itt is vannak, csak már nem ismersz rájuk, sőt ők sem magukra, szóval ezt tudva azt gondolom, hogy majdhogynem egy „gyilkossági helyszínen” vagyok.

Itt egymás után érkezett politikai vezetések (kivétel nélkül), halálra ítéltek, megöltek több generációnyi embert, elvették az emberhez méltó élet feltételeit tőlük.

Mikor jött a gondolat, hogy segíteni kell azokat, akik itt élnek, de szinte éhen halnak?

Gondolván, hogy miért ne járna nekünk is saját otthon, és akkor még munkahelyünk is volt, hitelre vásároltunk egy lakást magunknak 2007-ben. Természetesen deviza alapú hitelből, hiszen a bank ezt javasolta, ezt kínálta legkedvezőbb lehetőségként. 2008-ban, a válság következtében, elveszítettük az állásunkat. Utána voltak időszakok, amikor volt munkám, volt amikor nem, de többnyire rövidebb ideig voltak csak. A páromnak viszonylag állandó munkahelyei voltak, így az édesanyja segítségével, illetve számlaképes zenészként alkalmi keresetekből elkezdtünk napról napra élni, vegetálni, de csúszni lefelé. A nehézségek fokozódtak, ezek következtében a családi kapcsolatok elkezdtek megromlani. Kezdett egyre élhetetlenebbé válni az életünk. Egyre nagyobb mértékben, egyre több irányba kezdtünk eladósodni. Láttam a körülöttem élők sokaságát, ahogy ugyanebbe a csapdába kerülnek. Népzenészként, táncosként, népdalénekesként mindig jó kapcsolatom alakult már korábban is a helyi cigánysággal, akik évtizedek óta üldözöttek a városban. A mostani polgármester melléjük sorolta be az összes helyi szegényt is és Miskolcon elkezdődött a szegény cigányok és nem-cigányok deportálása a már mindenki számára ismert számozott utca lakóinak a kilakoltatásával. Nem volt kérdés, hogy melléjük, közéjük állok, mi több az első pillanattól közéjük is tartozok. Kivettem a részemet a demonstrációikból, és egyre több személyes jó kapcsolat jött létre.

Nem sokkal később megszerveződött az első országos internetadó elleni tüntetés. Ezt egy fiatalember szervezte Miskolcon pár barátjával, azonban ők kihátráltak ebből, és átvettem a szervezést. A következőt néhány ott megismert emberrel szerveztem, akiket utána összehívtam, hogy ha ők is úgy gondolják, csináljuk tovább szervezetten, alapítsunk csoportot. Novemberben már a NAV elleni tüntetésre, megalapítottam velük a Miskolcnak Hangja Van! civil csoportot. Már akkor szót ejtettünk arról, hogy gondolnunk kellene a helyi szegényekre, éhezőkre, függetlenül a hovatartozásuktól. Áprilisban a csoporthoz addigra csatlakozott egyik tagunk felfigyelt arra, hogy a város vezetése elutasította egy segítőszervezet tartós élelem osztását. Azonnal szólt nekik, hogy jöjjenek vissza, és polgári engedetlenségi akció keretében megszerveztük az osztást a lakosság, és a helyi pártszervezetek bevonásával, akik vállalták, hogy pártjelvényeiket otthon hagyva részt vesznek az akcióban.

Itt már azt mondtam, hogy a tüntetések mellett igenis kell segíteni valahogyan a szegényeken, mert immár én is, mi is azok vagyunk, vagy ha még nem, akkor egészen biztosan leszünk.

Az ételosztások és egyéb ilyen jellegű akciók mellett, az A Város Mindenkié csoporttal megismerkedve, és a segítségükkel, érdekvédelemmel, lakhatási szegénységgel küzdők segítésével is elkezdtünk foglalkozni.

Szerinted Miskolc miért került ennyire rossz helyzetbe? Voltak más iparvárosok, amelyeket nem viselt meg ennyire a rendszerváltás.

Miskolc a főváros után a második legnagyobb iparváros volt. Célponttá vált a privatizőröknek, akik ugyebár elsősorban a politikai felső körök voltak. Hatalmas pénzeket lehetett a gyárbezárásokkal kiszipkázni, ellopni. Ebben természetesen nagy szerepe volt az akkori önkormányzatnak is. Ha másként nem, akkor közvetítői szerepkörben. Alapvető hiba volt a gyár eladása, és hatalmas bűn az abból szerzett pénz eltüntetése. Véleményem szerint, ha legalább egy részét újabb, valóban hasznos projektekbe forgatták volna vissza, valamicskét menthettek volna a helyzeten. De persze nem messze Miskolctól itt a másik szinte indigózott példa, Ózd. Ugyanez történt kisebb méretben magából a város méretéből adódóan, kisebb eltérésekkel. Ezek a városok az említett gyárakkal, szinte az egész keleti régiónak munkát és megélhetést biztosítottak. A vonzáskörzeteikben lévő kistelepülések lakossága ezekre építette jóformán az életét. Így kijelenthetjük, hogy nem pusztán egy-egy várost, hanem egy egész régiót nyomorított meg a rendszerváltásnak hazudott, háttéralkuk és privatizációk időszaka, ami nem volt más, mint a politikai bűnszervezetek gazdasági megerősítése.

Milyen tapasztalatai voltak az ételosztásoknak?

Elsőként el kell mondani, hogy a rendszeres ételosztások úgy indultak a csoport részéről, hogy technikai okokból az, aki ezt csinálta, egy ideig nem tudta felvállalni. Átvállaltuk tőle úgy fél évre. Eközben elkezdtük az „egy tányér szeretet” elnevezésű, minden hónap utolsó szombatjára rendezett meleg étel programunkat is. A heti ételosztásokon szinte minden alkalommal nőtt a létszám. Ebben a hajléktalanoktól kezdve a panelrengetegekben élő emberekig, akiknek a számlák kifizetése után ennivalóra már nem marad, a kisnyugdíjasig, a csellengő családokból kiszakadt fiatalig, mindenki megjelent. A hónapvégi főzésekre ugyanez volt jellemző, csak nagyobb létszámban. Igyekeztünk olyan helyre szervezni ezt, ami szegregátum, többségében szegények lakta városrész, legtöbbször a számozott utcák előtti réten tartottuk.

Az egész országban alig van olyan kezdeményezés, mint a tiétek. Hány embernek segítettetek?

Több ezer embernek, Miskolc tele van nagyon szegény emberrel, gyerekek százai nőnek úgy fel, hogy csak a szülők vergődését látják. És eközben óriásplakátokon megy a gusztustalan kormánypropaganda, de azért ebben a városban még a fideszesek is tisztában vannak vele, hogy ez az egész hazugság. Mi egy-egy tál ételt tudtunk adni éhes embereknek, de ennél többre van szükség, meg kell szervezni és mozgósítani kell az itt élő embereket. Nem csak a nyomorgókat, hanem azokat is, akiknek ma még van étel az asztalon és tető a fejük felett. Nekik is tudniuk kell, hogy kemény fellépés nélkül totális összeomlás vár egész Északkelet-Magyarországra, Nógrádra, Borsodra, Szabolcsra.

A végrehajtók is elértek téged, mi történt?

A már említett lakásvásárlás miatt zsákutcába kerültünk. A frankos hitel törlesztője az egekbe ugrott, jövedelmünk alig-alig volt, így menthetetlenül sodródtunk a végrehajtók áldozatának, akik senkit sem kímélnek, állami segédlettel a legnyomorultabbakból termelnek extra hasznot maguknak, lényegében legális maffiaként működnek. Mi nagy nehezen kifizettük a lakást, rengeteg pénzt öltünk bele, de emiatt elszaladtak a közüzemi tartozások. A néhány százezernyi követelésből bíróságok és végrehajtók kemény munkájának köszönhetően több milliónyi követelés lett és így az időközben tehermentes lakásunkat szinte harmadáron tudták elrabolni tőlünk. Amikor jeleztem, hogy irreális áron „árverezték” el a lakást, akkor annyit mondtak, hogy örüljek, hogy elég lett a követeléseikre.

Szóval mára otthontalanná váltam, küzdök, hogy ténylegesen ne legyek hajléktalan, de nem vagyok könnyű helyzetben, mert annyi pénzem sincs, hogy kauciót fizessek egy albérletbe.

Ez mennyire tántorít el a segítéstől téged?

Semennyire, sőt arra ösztönöz, hogy még többet tegyek azokért, akik még nálam is rosszabb helyzetben vannak. A legszegényebbektől szinte mindenki elfordul, szinte mindenki magára hagyja őket, ha én is ezt tenném a magam baja miatt, akkor elárulnám őket. Az én sorsom az ő sorsuk, osztozom velük, immár egy vagyok közülük, nem a középosztálybeli támogató, aki kioszt egy tál levest és aztán siet haza a fűtött otthonába.

Tyetyák Zoltán 2016. június 18-án meghívott előadó lesz a 14:00 órakor a budapesti Köztársaság téren tartandó Balpárt Juniálisán.

  •  
  •  
  •  
  •  

One Comment on “A miskolci szegények segítőjének otthonát elvitte a végrehajtó”

  1. Na, ezt a lakásmaffiás részt, és a régió (tkp. az egész ország) tönkretételét tárgyaló részt tessék kitenni a fasizmus.blog.hu-ra a jenkináci zászlós bloggerek a maffiózókat mint “felsőbbrendű” és “felsőbbrendű erkölcsű” “embereket” tárgyaló nyilashimnuszai mellé!
    Az összes neoliberál-neonáci propagansdista azonnal lendületbe jönne: “ó, ez csak egy cigány, ne higgyetek neki” – amivel kimutatnák, mifélék. Vö.: richard dick(licker) field.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük