A modern kapitalizmus és a rabszolgafelszabadítás mítosza

freedomposter

Szabadság! Tényleg szabadság?

A kapitalizmus és feudalizmus egyik jelensége volt a rabszolgatartás, mely a profitmaximalizálás csúcsintézménye volt, minimalizálta a munkaerőköltséget és így sikeresen maximalizálta a hasznot. A rabszolgára szert lehetett tenni hadifogolyként, vagy egyszerű elrablással, esetleg vásárlással, de tönkrement ember el is adhatta magát rabszolgának, és ezzel pénzre cserélte a szabadságát, melyet vagy későbbi kegyként vagy “gazdája” halálával kaphatott esetlegesen vissza. Ugyanakkor a modern kapitalizmusban újra felbukkanni látszik a rabszolgatartás jelensége, talán ez utóbbi újraértelmezéseként csak rejtett, lappangó formában. A mobil tőke – szintén a haszonmaximalizálás miatt egyre olcsóbb munkaerőt keres, a munkát kiszervezi a fejlett régiókból a “magas” bérköltség miatt, és ezzel a az államokat lefelé tartó gyilkos bérversenyre kényszeríti. A bérverseny persze adóversennyel párosul és az államok egymásnak aláajánlva saját finanszírozásuknak is aláajánlanak – lévén hogy a csökkenő bér révén mind a jövedelemadótól, mind áfától elesnek.

A modern rabszolgaságot alapozza meg a globalista kapitalizmus ezzel: immáron nem elhurcolja a munkaerőt, hanem helyben tesz ajánlatot gyakran valahogy úgy: akarsz-e kevésbé szűkös körülmények között élni? Esetleg: akarsz-e kevésbé éhezni? Erre persze már megvan a válasz, mi több felszabadítónak járó virágeső fogadja a tőketulajdonost, hiszen egy szegény régió életkörülményein javít. De mi van a mérleg másik serpenyőjében, ahonnan a termelés kivonult? A munkakiszervezés a fejlett régiókban gazdasági űrt és korábban nem tapasztalt leépülést és szegényedést okoz, de a tőkének nincs arca és nincs bűntudata vagy lelkismerete – nem szempont hogy a kivonulást követően milyen körülményeket hagy hátra. A részvénytársaság számára csak a haszon számít, és ahogy azt sokan megemlítik “jogi személyi” minőségében az intézményesült felelőtlenség megtestesítője: olyan patologikus tüneteket mutat, mint pl. a mások szenvedése iránti közöny vagy a tartós kapcsolatra képtelenség.

Nem adják és veszik ebben a rendszerben a munkaerőt, hanem egymás ellen játsszák ki, nem röghöz kötik, hiszen a munkaerőnek szabadon kell áramlania, csak nem tud mozdulni, lévén, hogy nyomorúságos helyzetében semmi tartalékkal nem rendelkezik, és alkalmasint egy gumicsónakot sem tud venni, nyelveket, versenyképes tudást nem tud szerezni. És a bérrabszolgának milyen jogai vannak? Joga van sokmindenhez a mai modern világban, csak a jogait senkin sem kérheti számon, joga van lakni, munkát vállalni, szabadon mozogni, persze ettől senki sem akarja kimondottan megfosztani, mindössze az anyagi körülményeitől függ, hogy egyes jogai ténylegesen meg is valósuljanak. A jogok megvalósulása azoktól a körülményektől függ melyeket egyre nagyobb részben a magánszektor a megtérülés mértékében biztosít. Ha nem éri meg, akkor jogok sincsenek?

Mit is mond minderre a liberális értelmiség? A liberális értelmiség nagyszerű és dicső tettnek minősíti, hogy pl. Malajzia szegény lakossága némi betevőhöz jut, hiszen korábban nagyon éheztek a dolgozók, és most kevésbé éheznek – ami azoknak az embereknek egy igen komoly előrelépés. Szolidaritást vállal a kevébé éhező nincstelenekkel és saját magát emeli piedesztálra, elvégre modern embernek a tükörbe kell tudni nézni, és nyilván szolidáris a tőkével, ami ezt a forradalmi tettet véghezvitte. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, mert az ír, a spanyol, és az amerikai munka nélkül maradt munkaerővel nem “szolidarít”, annak a helyzetére nincs mit mondania, ha felvetődik akkor maximum annyira empatikus, hogy a kapitalizmus vastörvényeire hivetkozik, melyek sajnos áldozatokat követelnek. Ez voltaképpen egy szelektív szolidaritás, és hátterében nem is az ember áll, ami szerinte egyenlő, inkább a tőke feltétlen szeretete – persze ezzel őt szembesíteni nem lehet, hiszen a külföld, a globalista tőke ami a társadalmi békét garantálja, és ezért kell szeretni amit csinál. Az ember egyenlő – slusszpassz! – ezen nem is kíván többet vitatkozni.

De mennyire ésszerű a tőkével “szolidarítani”? Mert az egyszerű halandó nyilván a “külföld”-ben látja a társadalmi béke zálogát, nem a helyi érdekérvényesítésben, mert ami helyi, az poros, avítt, ellentmondásos, és protekcionista, és nem utolsósorban néha külföldgyűlölő, és vérengzésre hajlamos. Az egyszeri halandó fejében nem fordul meg, hogy az adó, a bér és munkajog verseny majd szépen lassan felőrli az európai középosztályt is, mert az Európai Únió és más intézmények éppen a neoliberalimus jegyében deklaráltan támogatják ezeket az elveket – ez előbb utóbb őt is nyakon találja, és akkor elvárná, hogy jóérzésú európaiak – nem olyan mint ő – szolidarítsanak majd vele, emeljenek szót az ő állásáért is.
De ugyan ki? Akit MÉG nem vágott hátba a szívlapát, ahogy annakidején ő sem látta tisztán az eseményeket? Szolidarítsanak a hozzá hasonló leszakadó félben és kényszerpályán lévők?

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük