A modern politika, mint intézményesült bűnözés

handcuffs

(Szerkesztői megjegyzés: A Munkások Újsága szerkesztősége nem mindenben ért egyet a cikk tartalmával, de nagyon sok olyan aspektus található az írásban, amely miatt fontosnak tartottuk közölni.)

A cikk a politikusról szól, akinek köszönhetjük az adósságválságot, a devizahitel problémát, és a fokozódó szegénységet, és a rendelkezésre álló források megállíthatatlan szűkülését.

A politika elméleti alapja

A politikus, aki a megbuktathatóság soron következő alanya arra törekszik, hogy biztosítsa a politikai elit mobilitásának látszatát. A modern politikus nem a választóit, hanem az állam versenyképességének kényszerét képviseli úgy, hogy az állam mideközben nem törekedhet hathatósan a közösségi termelésre, ugyanis a neoliberális Európai Unió elvárja a “liberalizációt”, “deregulációt”, “privatizációt”. A neoliberalizmus intézményesíti azt a politikus karaktert, ami a megtérülésen keresztül valójában a világpiacon privatizálja saját lakosságát, azaz saját választóját. Ebben a rendszerben a politikus amolyan emberkereskedő, az ember egy jószág, ami vagy megtérül, vagy veszteségessége esetén adósságokkal büntetendő. Ennek körülményeit maga alakítja ki, sikeresen elszigeteli magát saját választójától, így sorsában (saját döntései révén természetesen) nem osztozik. A politikus mindig bővíti a jogköreit, mely bővítésnek néha forradalmi megtorlások, és jogi elszámolások vetnek véget.

A tudomány, pl. a történelemtudomány is az elit tudománya. Olyan, hogy osztályharc ugyanis sosem volt, abban az értelemben, ahogy a polgárosodásban beszélnek róla “ők”, vagy ahogy “ők” magyarázzák a proletariátus és a tőkés viszonyát. Mindigis a kisemmizettek, a megnyomorítottak harcoltak a politikusok és haszonélvezőkkel, akik mindig egyvalamin fáradoztak, hogy kisajátítsák azok munkáját és javait, akiknél erősebb érdekérvényesítéssel rendelkeztek. (A kapitalizmus egyrészt nem a munkát fizeti ki, hanem a munkaidőt, és a munkaerő folyamatos leértékelésére törekszik; a szocializmus viszont valóban az összes munkát kisajátította és még a magántulajdont is korlátozta). A politika valójában az érdekérvényesítés többlet tudománya a lakosság felett.

De mit kell gondoljanak erről az elnyomottak?A történelemtudomány egy olyan áltudomány, melyben bonyolult kapcsolatok, bonyolult állapotok szereplői, akik a megtérülésért küzdenek különböző címkét kapjanak, és a lehető legnagyobb zavarodottságot keltsenek a naiv lakosság körében, és így elhiggyék az esetleges új társadalmi rendszer propagandáját, annak magasztos legitimációját, illetve maguk is képesek legyenek azt meggyőzően interpretálni, és érzelmileg “újrateremteni”, vagy “megújítani”.

Itt érdemes megemlíteni pl. a közgazdaságtudományt, ami a pénzügyi és korporációs elit haszonmaximalizáló, antihumánus tudománya. A közgazdaságtudomány természetesen az állam szintjén nem tulajdonít értéket olyanoknak, mint gyereknevelés, öröm, elégedettség, jó életkilátások, kellemes öregkor, ennélfogva ezek nem is fontosak, és mivel forintosítható értéket nem képviselnek, inkább csak ráfordítást jelentenek, ezért nincs is rájuk szükség a versenyképességre törekvő államban. A közgazdaságtudomány nem a ‘köz gazdagodásának tudománya’, hanem ‘köz rovására gazdagodás tudománya’, amit jól mutat a jövedelemkülönbségek fokozódása.

A választó funkciója

A lakosság vagy helyesebben a választó feladata elhinni a politikusnak hogy hogy is kell élnie. (Bibó nyomán) A politikai váltógazdálkodás úgy épül fel, mint a hagyományos kuruzslás tudománya, mert a jósok mindig több évre előre jósolnak. Több évre előre igen biztonságos jövőképet felrajzolni, de mily meglepő, a választói emlékezet is milyen rövid, a lecsúszott offshore-ozó vagy bankár politikus is milyen könnyen újra a szívükbe lopózhat, ha szívhez szóló, akár Elton John. A politikai siker záloga az érzelmes semmitmondás, a csinos, esetleg karakán, jellegzetes arc, rendes ruha, megfelelő szavak használata, megnyugtató hazugságok, szociális demagógia. A megszólított rétegnek nem társadalmi felismerésekre, tervekre van szüksége ami egy demokráciában elvárható lenne, mert azokra nem is igazán kíváncsi, elég neki azt mondani: minden rendben lesz, nő a foglalkoztatottság, emelkedő pályára fogunk állni, megkezdődik a kibontakozás, meg fogjuk tenni a kilábalás első tyúklépéseit, mert újra meg kell teremteni a működőképes gazdaság alapjait, ésatöbbi. Ámul-bámul a nagyérdemű – ez az ember tud valamit, véégre egy ember, akivel van eséély.. És persze mindezt négy vagy nyolc évente. A választó ilyen, így működik, és mint “eszköz”, mint “politikai erőforrás” ideológiai rítusaival tartja fenn a politikust.

De mi is az ideológia? A választó antiintelletuális felkészítésenek eszköze. A pártpreferencia egy vallási forma, megfelelő rítusokkal, megfelelő gyakorlott dagályos körmondatokkal, hozzárendelt színekkel és a törzsi jelzések más megoldásaival. Az ideológia lényege, hogy a politikai felelőtlenséget legitimálja, és bizonyos kérdéseket feltehetetlenné tegyen az adott csoportban, legyen szó az adósság kinövekedhetőségéről, vagy az IMF elleni gyűlöletkampány hasznáról, esetleg a tőkejövedelmek növekedéséről, pénzkiáramlásról, vagy az EU-n kívüli lét nehézségeiről. Az “elleplező beszédre” szocializációt a politikusoknak is gyakorolniuk kell, és valójában ők maguk is foglyaik saját eszmerendszerüknek, balliberális politikus sosem teheti fel magának a kérdést, hogy visszafizethető-e az adósság, és nemzeti politikus azt, hogy a valutaövezetből kilépéssel mi lesz pl. a forintárfolyammal. Csak az egész politikai rendszer összes szereplője lenne alkalmas arra, hogy az összes problémás kérdést feltegye, külön-külön alkalmatlanok a valóságra érdemben reflektálni, csak sajnos összefogásra erkölcsi ideológiai megnyomorodásuk, eldegenerálódásuk révén alkalmatlanná váltak.

A politikai kulturálatlanság alapjai

A politikus feladata, hogy a globalista kapitalizmus folyamatosan szűkülő erőforrásai közepette minél több erőforrást takarítson meg valótlan állítások, helytelen körülmények kommunikálásával. Feladata, hogy pártutasításokat kövessen. A párt egy kiterjedt szervezett bűnelkövetői csoport, melynek feladata az erőteljes csoportérdek és támogatói érdek védelme. Emögött az érdekérvényesítés többlettel üzérkedő bűnelkövetői kör mögött húzódik meg a felelősök változatos csoportja, a haszonérdekeltségek körei. Míg a politikus csak a megbuktathatóság alanya, addig a haszonélvezőt nem lehet megbuktatni, és ugyanő a valódi felelős is. (Persze a törvényalkotást nem csak lobbitevékenységek inspirálják, de a lakosságnak meghatározók mindig problémásak, pl. földdel, energiával, közjavakkal, szociális biztonsággal kapcsolatban.) A haszonélvező jelenléte átható, ugyanakkor bagatellizálandó, sőt politikusnak illik bagatellnek “érezni” a saját haszonélvező helyzetbe hozását. A politikai váltógazdaságban újrafelosztásra kerülnek az állami források, és alkalmasint a haszonélvezői kör egy része is leváltásra kerül, de természetesen vannak megkerülhetetlen, megbuktathatatlan hatalmasságok (vagy mindjárt “elvek”), nem csoda, hogy a csalárd devizahitel problémát a jelenlegi kormány sem számolta fel.. Az eset mutatja milyen olajozottan működik az államkorrupció és a lobbiérdek, és persze AZT sosem tudjuk meg ki bírja rá a pártokat arra, hogy NEM szabad a bankokat tételes elszámolásra kötelezni a devizahitelezés kapcsán. Mert AZT a “szakértőt” vagy csoportot senkinek sem érdeke felfedni, nem is fog kiderülni, ebben biztosak lehetünk. A haszonélvezői kör, mint a gazdaság motorja spontán is elismerést kelt a választóban, Kálmán Olga az ATV-ben spontán nem kérdezi meg hogy miért csalárd a devizahitelezés, vagy miért nem olajszerző (költséggeneráló) háborúnak nevezzük az amerikai “demokratizálást”.

A komfortzóna és az “egydimenziós ember”

A hatalomnak ez a szerkezete szinte spontán marad változatlan, ha a véleményformáló erők egyszer sikerrel kialakították. David Icke rávilágított arra, hogy az emberek maguk válnak propagandaeszközzé, visszahúzzák azt, aki “illetlen”kérdéseket tesz fel, vagy meg akar haladni gondolati normákat. Az értékrendszer és a narráció fixálódik, létrejön a fogyasztói társadalom “egydimenziós embere” (Herbert Marcuse), aki a megfelelő módon él, a megfelelő módon boldog, a megfelelő módon “nemgondolkodik” a közéletről. Az “egydimenziós ember” pontosan tisztában van azzal, hogy az ő csoportjában hogy kell megfelelni, hogy vagy trianonról nem szabad beszélni, vagy az Európai Uniós eredményekről. A “nem megbeszélés” rendszere az alapja a személyiségének és identitásának, amihez pedig a csoporttudat megerősítése miatt kötelező ragaszkodnia.

De hogy mit jelenthetne egy tiltott kérdés felvetése? Vegyük például azt a problémát, hogy a csalárd banki hitelezésnek elejét lehetne venni, ha a bankok tételes elszámolást kellene csináljanak. (ha persze csalárd, de hát az) A lakosság egy jelentős köre nem akarja tudni, hogy miért kell a tételes banki elszámolás, mivel aki ezt kérdezi az nyilván szélsőséges. Aki a bankokat elszámolásra akarja rávenni az az ő személyes világát támadja, az megátalkodott és az ő nagy ráfordítással felépített konzumboldogságát akarja porigrombolni és ez személyes támadás ellene és mindazzal szemben amiben hinni tanították. Neki megtanították, hogy az intézmények jók, az állam jó, a politikus néha csetlik-botlik, de alapjában véve jó, jók a nemzetközi intézmények, és nem illik olyat állítani, hogy nagyobb struktúrák “elromolhatnak” csak mert ez rentábilis lehet bizonyos köröknek. Ő ahhoz a körhöz tartozik, akinek a valóságábrázolásában a fogyasztói boldogság franchise-szerű rendszere egybevág a személyes kibontakozásával, melyben a dolgok jók, és demokratikusak – még a beleszólás lehetősége nélkül is.

Erre az “egydimenziós emberre” támaszkodik a politikus, aki valójában egy törvényekkel üzérkedő bűnöző, a parlamenti demokrácia pedig ezeknek a bűnözői csoportoknak a konszenzusos, legitimnek titulált kereskedelmi platformja, legmagasabb diktatórikus tényezőjével az alkotmányozó többséggel, meg az alkotmánybírósággal – olyan tudományos pojácákkal, akik egy ócska, antihumánus társadalom legjobbjai. Az “egydimenziósság” alapozza meg a rendszer rentábilitását, a haszonmaximalizálást, a versenyképesség elvét követő államot, ami kiszolgálja azokat a tényezőket, melyek az erőforrások folyamatos szűkülését okozzák és a nemgondolkodásra szocializált lakosságot egyre nagyobb terhekkel sújtják a saját boldog beleegyezésével.

És hogy lehet ebből kitörni?

Sehogy. Az az ember, akinek ezt végig kellett volna olvasnia okulásul, az már a legelején félbehagyta.. Esetleg csak “néhol érdekesnek” érzi. Elvégre joga van hinni a “saját” készen kapott boldog valóságábrázolásában.

És ahhoz még joga is lenne, csak “boldog valóságábrázolásokkal” lehetőleg ne menjen el szavazni, mert az már közügy lenne..

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük