A nácizmus és a kommunizmus emlékezete az Európai Unióban

A keleti uniós tagállamok politikusai háborítatlanul mossák össze a kommunizmus és a nácizmus bűneit, s azon munkálkodnak, hogy Brüsszelben emlékműve is legyen sajátos történelemfelfogásuknak.

A brüsszeli európai intézményektől nem messze, a kicsit félreeső Jean Rey téren emelnék a „nemzeti szocializmus, a fasizmus és a kommunizmus” európai áldozatainak emléket állító szobrot, amelynek tervezésére áprilisban írtak ki pályázatot. Nem ez az első alkalom, hogy versenyre kelhetnek egymással a nácizmust és a kommunizmust egy kalap alá hozó műalkotások víziói. Tavaly már volt egy pályázat – méghozzá 16 és 21 év közötti fiataloknak. A legsikeresebb pályázókat akkor Navracsics Tibor oktatásért és kultúráért felelős biztos részvételével díjazták Pozsonyban – ám építkezés nem lett belőle, hisz Brüsszel városvezetése csak akkor adná áldását egy effajta projektre, ha a köztereit díszítő szobrokat tapasztalt szobrászok terveznék. A tavalyi kiírás mögött egy nemzetközi konzorcium, az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja állt, az a félszáz, főképp kelet- és közép-európai történelemmel foglalkozó intézményt tömörítő ernyőszervezet, amelyben a Terror Háza Múzeum és a kormányzati kezdeményezésre létrehozott Nemzeti Emlékezet Bizottsága is képviselteti magát. Idei újabb kiírásában a szervezet már tapasztalt művészek jelentkezését várja, a városvezetés pedig szóban támogatásáról biztosította a projektet, mondta megkeresésünkre a platform elnöke, Göran Lindblad fogorvos, aki korábban a svéd Mérsékelt Párt parlamenti képviselője volt. Hozzátette azt is, hogy a pályázatra a magyar állam adott pénzt, a kivitelezéshez viszont még keresik a szponzorokat. (És valóban: a Magyar Közlönyben kihirdetett 1522/2016. határozat szerint a kormány a 2016. szeptember 1. és 2018. augusztus 31-ig tartó időszakban 200 millió forint forrást biztosít a platform számára. A megelőző években is rendszeres volt az évi százmillió forintos támogatás.) A nevezési határidő június 15., az emlékművet a tervek szerint 2018. augusztus 23-án adnák át.

„Lényegi azonosságok”

A szervezet 2011-ben, a Visegrádi Alap támogatásával alakult, működésének ideológiai alapját pedig a 2008-ban papírra vetett, és számos EP-képviselő (köztük a Fidesz-delegáció tagjai), valamint Václav Havel néhai cseh és Joachim Gauck nemrég leköszönt német elnök által aláírt ún. „Prágai nyilatkozat” adja, amely szerint „lényegi azonosságok vannak a nácizmus és a kommunizmus között rémuralmi jellegük és emberiség elleni bűntetteik tekintetében”, illetve „a kommunizmus sok millió áldozata és családjaik éppúgy jogosultak az igazságtételre, a rokonszenvre, a megértésre és szenvedéseik elismerésére, amiképpen a nácizmus áldozatai”. E nyilatkozat nyomán 2009-ben az EP négy képviselőcsoportja – az Európai Néppárt, a Zöldek/Európai Szabad Szövetség, a Nemzetek Európájáért Unió csoportja és a liberálisok – közös határozattervezetet terjesztett elő, amely „közös örökségként” kezeli a nácizmust és a sztálinizmust, illetve a fasiszta és a kommunista rendszereket; a képviselők 553 szavazattal, 44 ellenszavazattal és 33 tartózkodással el is fogadták a szöveget. A prágai nyilatkozathoz képest annyit finomítottak csak, hogy belecsempésztek egy fél mondatot a holokauszt egyediségéről.40428Tabajdi Csaba, az MSZP EP-delegációjának akkori vezetője a Magyar Nemzet beszámolója szerint így reagált a határozat elfogadására: „A kommunizmus bűneit senki sem mentheti, de aki egyenlőségjelet tesz a nácizmussal, az burkolt antiszemita.” Kijelentése nem izgatta fel a prágai nyilatkozat szellemében cselekvőket: egy évvel később, 2010 decemberében Lettország, Litvánia, Bulgária, Magyarország, Románia és Csehország külügyminiszterei együtt kérték Viviane Reding igazságügyi biztost, hogy tegye uniós szinten büntethetővé a kommunizmus bűneinek tagadását, de Reding elutasította a kérést. Újabb év múltán, a magyar EU-elnökség ideje alatt – magyar, lengyel és litván kezdeményezésre – az EU igazságügyi miniszterei augusztus 23-át, a Molotov–Ribbentrop-paktum évfordulóját a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapjává nyilváníttatták az Európai Unió Tanácsával.

Az elgondolás támogatói szerint az effajta gesztusok ágyaznak meg a közös európai emlékezetpolitikának. Még Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke is úgy fogalmazott az azóta megboldogult Népszabadságban, hogy az emléknap lehetőség, aminek hála „jobboldali és baloldali demokraták együtt emlékezhetnének a jobboldali és baloldali diktatúrák áldozataira”. Azért hozzátette: „Ehhez már csak az kellene, hogy mind a két oldalon demokraták emlékezzenek. Olyan demokraták, akik tudják és elfogadják, hogy a másik oldalon is demokraták emlékeznek.” Tony Judt, a 2010-ben elhunyt brit történész ezzel szemben már a kétezres évek elején arról írt a The New York Review of Booksban, hogy aggályos, vagy talán lehetetlen is a közös európai emlékezetpolitika kidolgozása. Mint írja, „számos nyugati értelmiséginek a kommunizmus nem más, mint a közös progresszív hagyomány félresikerült változata. Ezzel szemben a közép- és kelet-európai társaik a 20. századi autoritarizmus bűnös patológiái­nak sikeres alkalmazásaként tekintenek rá, így azt szeretnék, ha akként is foglalnák emlékezetükbe. Még ha Európa egyesült is, emlékezete mélyen aszimmetrikus.”

A nácizmus belekeverése különösen megnehezíti a közös emlékezetpolitika kialakítását. „Az áldozatversengés zsinórmértéke a holokauszt: mindenki azt igyekszik bizonyítani, hogy többet szenvedett, mint a zsidók. Az úgynevezett totalitárius rendszerek összemosása, az összehasonlító viktimológia egyneművé teszi a kommunizmus pusztítását a nácizmuséval” – fogalmaz Rév István, az OSA Archívum igazgatója. Véleménye szerint a közös emlékművek állítása azt jelképezi, hogy „az egyik kutya, a másik eb”, a szörnyűségek mögötti különbségek nem lényegiek.

„Nem gondolom, hogy az emlékezés relativizálná a soát” – reagált Navracsics Tibor, amikor az első pályázat idején a tervezett emlékműről érdeklődtünk nála, hozzátéve, hogy éppen a közös emlékművek és emléknapok mutatják meg, hogy a demokratikus és a totalitárius rendszerek közt alapvető morális különbség van: „A demokráciákban a polgárok életének kiteljesítése a cél, a totalitárius rendszerekben pedig eszközzé válik az emberi élet.” Rév ezzel szemben azt mondja, a közös vonásokat hangsúlyozó emlékművek a megértést sem segítik elő, és a tisztánlátást is lehetetlenné teszik. „Abból lehetne tanulni, ha megmutatnánk és meglátnánk, hogy az egyik és a másik rendszer mitől volt szörnyű, hogy az embertelenségnek különböző gyökerei, formái, ideológiái, okai lehetnek. Ha nem különböztetjük meg a kettőt, nem jutunk közelebb a múltunk megismeréséhez és a veszély felismeréséhez” – figyelmeztet.

maxresdefaultA két totalitárius rendszert összemosó történelemszemléletet mindenesetre könnyen elfogadta az EU, s ezt sokan azzal indokolják, hogy – amellett, hogy a nyugati tagállamokat kevéssé érdeklik a kelet-európaiak emlékezetpolitikai csatározásai – a nyugati baloldalnak bűntudata van, amiért korábban nem vette eléggé komolyan a szocialista rendszerek bűneit.

A jobboldalon viszont már évtizedekkel ezelőtt napirendre került a téma. A tavaly elhunyt Ernst Nolte, a nyugatnémet „történészvita” emblematikus – és azóta épp az effajta kijelentései miatt marginalizálódott – történésze például a 80-as években azt állította, hogy a holokauszt nem több, mint „kópia” és a kommunista rémtettekre adott túlzó válasz, egyfajta „ázsiai tett”. Pierre Chaunu francia történész szerint a kommunizmus és a nácizmus „egypetéjű ikrek”, az „elsikkasztott Vendée”-ről szóló írásában pedig azt fejtegeti, hogy a baloldal már másfél évszázaddal a holokauszt előtt, a francia forradalom idején több mint félmillió áldozattal járó „franko-francia” genocídiumot követett el. A francia forradalom tehát a baloldal eredendő bűne, e nélkül nem lett volna bolsevik forradalom, holokauszt, sztálinizmus, de még kambodzsai népirtás sem. 1997-ben a szintén francia kezdeményezésre kiadott Kommunizmus fekete könyve 100 millió fölött számszerűsítette a kommunista rendszerek áldozatait, így adván lehetőséget arra, hogy összemérhető legyen, melyik lehetett a leggyilkosabb ideológia és a leggyilkosabb rendszer.

 

Mélyen aszimmetrikus

A 2000-es évektől Európa keleti felén hangosodott fel a revizionizmus: míg a szocializmus idején inkább hallgatni illett a múltról, a demokratizálódó országok igyekeztek fájdalommentes viszonyítási lehetőségeket keríteni a múltjukhoz. „Litvánia a motorja a folyamatnak, melyben a többi balti állam és Ukrajna is támogatja, míg Magyarországon, Lengyelországban és Csehországban akkor észlelhető ilyesmi, ha a jobboldal van hatalmon” – mondta a Narancsnak Dovid Katz nyelvész és kultúrtörténész, aki évek óta lobbizik azért, hogy elejét vegye az uniós szintű történelemhamisításnak. A Baltikumnak ez a narratíva azért is fontos, mert „Lettországban és Litvániában már azelőtt lemészároltak több tízezer zsidót, hogy megérkezett volna az SS és a Wehrmacht az országba. A holokauszt aktív támogatása náluk sokkal brutálisabb volt, mint bármelyik visegrádi országban” – mondja a Narancsnak Clemens Heni német antiszemitizmus-kutató, majd hozzáteszi: „A pozitív nemzeti identitás nem összeegyeztethető ezekben az országokban a saját bűntettek vállalásával.”

A 2000-es évek eleje óta Litvániában élő Katz szerint a kelet-európai országok felfogását egyfajta „dupla genocídiumelmélet” határozza meg, miszerint mind a nácik, mind a szovjetek elkövették a maguk népirtását Európában. A baltikumi értelmezés arra helyezi a hangsúlyt, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum után valójában a Szovjetunió, és annak (részben zsidó) szimpatizánsai voltak az első agresszorok, amikor bekebelezték a balti államokat. Ezért lehetett nemzeti hős Litvániában Jonas Noreikából, aki egy paramilitáris alakulat vezetőjeként Plunge városában elrendelte a zsidók elhurcolását, és tulajdonuk elkobzását. A Der Spiegel még a 80-as években hosszú riportot jelentetett meg Noreika rémtettei­ről, viszont a rendszerváltás után hazájában magas állami kitüntetéseket adományoztak neki, s iskolát neveztek el róla.

16020901Litvániában csak 2001-ben ítélték el az első – és eleddig egyetlen – náci kollaboránst, de az akkor 91 éves Kazys Gimzauskasnak, tekintettel magas korára, nem kellett leülnie büntetését. Nem sokkal később viszont a litván ügyész­ség eljárást indított Jichák Arad, a Jad Vasem Intézet egykori igazgatója ellen, mert tizenévesen partizánként az „antikommunisták” ellen harcolt, illetve többeket meg is ölt. Végül persze nem került bíróság elé az ügy. De nem ez volt az egyetlen ilyen eset, ugyanebben az időszakban mozdultak rá a hatóságok és a sajtó két, Litvániában élő, kilencvenes éveiben járó zsidó nyugdíjasra, Fania Branstovskyra és Rachel Margolisra. A vád: 1944-ben szovjet és zsidó partizánok Kaniūkai faluban megöltek számos civil lakost, és a két nő is a partizánok között lehetett. Mindeközben nem esett szó arról, hogy a Vilnius melletti Ponaryban 1941 és 44 között 70 ezer zsidót öltek meg.

Horvátországban Kolinda Grabar-Kitarović elnök tavalyelőtt gyertyagyújtással emlékezett az ausztriai Bleiburgban meggyilkolt nácibarát usztasákra. Észtországban kitüntették és 1999-ben ünnepélyesen újratemették az SS-ben és a Wehrmachtban is szolgáló Alfons Rebane ezredest. Jared McBride amerikai történész pedig arról számolt be tavaly év végén a Tabletmagazinban, hogy Ukrajnában állami támogatással épül a háborús bűnös Tarasz Bulba-Borovec kultusza; de még Németország volt elnökét, Joachim Gauckot is sok kritika érte amiatt, hogy egy beszédében azt mondta, a holokauszt egyedisége „el van túlozva”. Lengyelországban tavaly komoly formában felmerült, hogy külön törvénnyel tennék büntethetővé azokat a nyilvános állításokat, amelyek „a tények ellenére a lengyel népnek vagy államnak felelősséget vagy társfelelősséget tulajdonítanak a III. Német Birodalom által elkövetett bűnökért” vagy más, emberiességellenes, háborús bűnökért. Jan Tomasz Gross Amerikában élő lengyel történészt a lengyel államfő tavaly meg akarta fosztani a lengyel köztársasági érdemrend lovagkeresztjétől, mivel egy cikkében azt írta, a lengyelek a megszállás alatt több zsidót öltek meg, mint németet; s az ügyészség azóta is keresi a módját, hogy a lengyel nemzet megsértéséért vádat emelhessen Gross ellen. Meglehet, egy közös emléknap vagy emlékmű tisztességes emléket is állíthat az áldozatoknak, és elősegítheti a terror logikájának megértését – ám a keleti tagállamok viselkedése inkább arra enged következtetni, hogy a cél a saját múltjuk tisztára mosása.

 

 

 

 

Forrás: http://magyarnarancs.hu/kulpol/onkezuseg-kizarva-104589

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük