A nagy törés – A Tanácsköztársaságról 96 év távlatából

1919 05 01 01

Kilencvenhat éve, 1919. augusztus elsején bukott meg a Magyarországi Tanácsköztársaság. Legfőbb vezetői – a külügyi népbiztosként a hazai kommunista kísérletet irányító Kun Bélával – emigrációba vonultak, a maradók és az elfogottak perekkel és hosszabb-rövidebb börtönbüntetéssel néztek szembe, a legrettegettebb Lenin-fiúk közül pedig többeket kivégeztek.

A hazai kommün rövid regnálása ellenére a legnagyobb törést okozta az újkori magyar történelem folyamatosságában, hosszú árnyéka pedig rávetült minden későbbi időszakra. Hogy állunk ma ezzel az örökséggel?

Jobb sorsra érdemes szociáldemokraták, baloldali intellektuellek, radikális mozgalmárok, újságírók, a kényszerű hadifogság alatt „áttért” hadifoglyok, utópikus álmodozók, progresszív értelmiségiek, naiv ködlovagok, a forradalmi hullámok által többnyire felszínre kerülő szadista felelőtlen elemek és agresszív szélhámosok egyaránt voltak soraik között. Eszközük az erő, céljuk a változás, eszméjük pedig a küszöbön álló világforradalom volt. Mindenáron le akarták bontani a háború előtti „békeidők” számukra nagyon is békétlen struktúráit, igazságtalan és egyenlőtlen világát.

Az ellenforradalom győzelmét követően a berendezkedő „keresztény-nemzeti” rendszer hívei elhatárolódtak nemcsak a kommüntől, de az őszirózsás forradalom vezetőitől is. Múltértelmezésük egyik közös eleme a háborút követő összeomlásért és a területi veszteségekért a Károlyi-kormányzatot és a Tanácsköztársaságot terhelő kizárólagos felelősség hangoztatása volt.

A bűnbakképzés példája Tormay Cécile Bujdosó könyve. A sokak szemében – sajnálatosan – mindmáig megfellebezhetetlen igazságokat közvetítő írónő értelmezése szerint ebben az időben a „csatornák söpredéke” és a „saját szemetünkből nőtt férgek” irányították az országot. A „hivatalos” historiográfiai hagyományt alapvetően meghatározta a korszak vezető történészének, Szekfű Gyulának történetpolitikai esszéje, a Három nemzedék.

A szórványos szakmai vitákon kívül a Tanácsköztársaság megítélése ma leginkább két vonatkozásában merül fel a közbeszédben és az internetes fórumokban. Egyfelől ma is „hasít” a vörös- és fehérterror „között” zajló számháború, és előszeretettel idézik a vörösterror áldozatainak számáról – jobb híján ma is használt – Váry Albert koronaügyész által összegyűjtött, 590 fős adatgyűjtés (pedig nem volt ennyi). Pedig jó lenne tudatosítani, hogy az első világháború utáni erőszakhullám messze nem hazai, hanem európai- és világjelenség volt, a paramilitarizmus különböző formái pedig még a győztes államok némelyikében (pl. Nagy-Britanniában és Olaszországban) is megjelentek. Azzal együtt, hogy minden ártatlan áldozat veszteség, fontos látni, hogy az évekig tartó orosz polgárháború tízmilliós, de akár a finn polgárháború 30–40-ezres áldozataihoz képest, különösen pedig az első nagy világégés szomorú veszteségeihez hasonlítva ez az arány régiós szinten a legalacsonyabb.

A másik a sokat hangoztatott, ma is reneszánszát élő „antiszemita hagyomány”, amelynek apostolai és felkent papjai „ultima ratióként” a népbiztosok zömének zsidó származásából vélnek minden atrocitást megmagyarázhatónak gondolni. Amellett, hogy a vidéki direktóriumok szintjén a zsidóság magas aránya már nem is jellemző, elég sok helyütt olvasható az is, hogy többen megtagadták származásukat vagy kiléptek a gyökereiket jelentő hagyományból, identitásukat pedig leginkább kommunistaként határozták meg. Ehhez hasonlóan Kun Bélát és elvtársait a világforradalom eszméjének támogatása vezette a Felvidék egy részét visszafoglaló „északi hadjárat” során is – aminek az eredménye a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása lett –, és ez még akkor is igaz, ha a hadvezetés egy meghatározó részét és a közkatonák zömét nemzeti revíziós célok és valódi felszabadító eszmék motiválták.

Mi várható a pár év múlva esedékes centenáriumtól? A historiográfiára általában jótékonyan hatnak az „évfordulók”, ebből adódóan a következő években feltehetően megszaporodnak majd az alapkutatások. A Tanácsköztársaságnak a magyar történelemben elfoglalt helyéről és szerepéről rendezett történész-konferenciák hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a rengeteg feszültséggel terhelt korszakról egy reálisabb, elfogultságoktól és egyoldalúságoktól mentesebb kép alakuljon ki minél szélesebb körben. Ha valóban sikerülne ebbe az irányba elmozdulni, már megérné. Szerintem ez sem kevés, ennél többet kívánni viszont irrealitás.

Bővebben: Mandiner

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük