A nyugat alkonya

grg 1

Nagyjából tegnapig elszánt Európa-barát voltam. Hittem abban, hogy az európai kultúra erős polgári hagyományrendszere, a széles műveltség alapjain álló civil demokrácia ereje, az európaiakban élő álmok lüktetése képes lesz arra, hogy napról-napra, évről-évre előbbre vigye az emberi haladás ügyét. Nagyjából tegnapig hittem abban, hogy Európa olyan világ felé araszol, amelyben kevesebb a kizsákmányolás és több a szabadság, nagyobb a jólét és eredetibb az alkotás, szélesebb a tolerancia és teljesebb a tudás. Nagyjából tegnapig azt képzeltem, hogy nekünk, európai magyaroknak elsősorban az európaiakkal kell összefognunk, mert a nemzeti elzárkózás, a dacos kuruckodás, a magyaros harmadik út szép, romantikus és nemes, de sajnos járhatatlan zsákutca. Nem azért járhatatlan tehát, mert ronda, barátságtalan, és értéktelen, hanem azért, mert egy aprócska nemzet magányos küzdelme a multinacionális Góliátokkal szemben eleve reménytelen. Európa viszont, mint a lokalitások sokszínű kontinense, könnyűszerrel megvédhetné a maga lokalitásait.

A tragikus vég

De nagyjából tegnap kiderült, hogy nem teszi. Európa mára egy brutális rablóbandává lett, a kontinensen a legszörnyűbb gyarmatosító hagyományok élednek újjá, az Unió vezetői a profit és a hatalmi arrogancia képviselőivé váltak, s az öreg földrésznek sem módja, sem szándéka nincs immár arra, hogy akár a legcsekélyebb apróságot is megvalósítsa az emberiség nagy álmaiból.

Görögország közelgő tragédiája – mint általában minden tragédia – szörnyű valóságra kell, hogy rányissa szemünket: Tévedés, hazugság, díszlet, látszat volt mindaz, amit Európáról igaznak hittünk. Európa vezetői most, a hellén katasztrófa árnyékában, íme, hitet tettek a nagytőke, a kamatos kamat, az adósrabszolgaság mellett. Európa vezetői, íme, nyilvánvalóvá tették: az ő kontinensük nem a lokalitások sokszínű gazdagsága, hanem a globális tőke színtelen, szagtalan, viszont kövérre hizlalt profitja.

Mielőtt azonban olvasóim, a BASK (Boldogok a sajtkészítők) szép ütemben sokasodó rajongói azt gondolnák, hogy a minap megőrültem, s újabban a Drábik-Bogár-Bayer triász gyarmatosítástól rettegő, birodalmi központokról fantáziáló, globalizációs összeesküvőket leleplező agymosásának lettem áldozata, sürgősen ideírom: nem, semmi ilyesmi nem történt velem. Viszont a görög, illetve dél-európai válság-cunami kapcsán olyan összefüggések váltak nyilvánvalóvá, amelyeknek létével eleddig nem kellett szembesülnünk. Talán nem helyes, ha az írom, hogy az eredmény elszomorító. Inkább úgy fogalmaznék, kétségbeejtően tragikus. Lássuk tehát, hogyan is néz ki ez a mi Európánk, lássuk, miért fenyegeti Görögországot, a spanyolokat, a portugálokat, egyszóval a periférián található országokat, s így persze bennünket, magyarokat is, a gazdasági összeomlás réme!
 

Új-Fundland és Maastricht

Gazdasági szempgrg 2ontból az Európai Unió két pillérre épül. A szabad kereskedelemről már Churchill is tudta, hogy halálos – amerikai – fenyegetést jelent az USA-nál lényegesen gyengébb brit birodalom számára.  Churchill és Roosevelt legfontosabb találkozójára Új-Fundlandon került sor 1941 augusztusában. Az elnök kifejtette, hogy a háború utáni tartós béke előfeltétele a teljes kereskedelmi szabadság kell, legyen. Meg kell szüntetni minden mesterséges korlátozást. Nyílt piacokra és egészséges versenyre van szükség. Churchill  a brit birodalom kereskedelmi szerződéseinek természetére hivatkozott, mondván, abba nem szólhat bele senki, mivel azok az angol birodalom nagyságának alapjai. Roosevelt keresetlen szavakkal szenvedélyesen bizonyította: ezek a szerződések mesterségesek, amelyek a brit gyarmatok elmaradottságának legfőbb okozói. Az emberi haladás érdekében fejleszteni kell ezeket az elmaradt országokat. Ehhez pedig alkalmatlanok a XVIII. századi módszerek. Churchill a szokatlan érvelés hatására erősen nekivörösödve, gutaütéstől kerülgetve tiltakozott, de végül megadta magát: „Elnök úr, azt hiszem, Ön meg akarja dönteni az angol birodalmat. Minden gondolat, amelyet Ön a háború utáni világ szerkezetéről a fejében forgat, erre a szándékára utal.”

A kereskedelmi szabadság, a vámok és egyéb akadályok lebontása mindig az erősebb gazdaságnak kedvez. Különösen szembeötlő ez Európában, a tőke és a munkaerő szabad áramlásával kapcsolatban, amelynek hatásait sokan előre láthatták, mégsem gondolta senki, hogy ilyen nagyságrendű tragédiához fog vezetni. Hiszen míg a tőke és a képzett munkaerő a centrum-országok felé indult, addig az árucikkek képtelenek voltak utat találni a perifériából a centrumba. Viszont a centrum bőségesen ontja áruit a periféria felé.

Az Unió másik támaszának létrehozása, az euró bevezetése rendszerszintűvé tette az eddig esetleges, bár nyilván trendszerű jelenségeket. Az euró léte ugyanis eleve garantálja a centrum-országok folyamatos gyarapodását, és a periférikus országok tökéletes elszegényedését.  Németország az euró által elérte mindazt, amit Hitler fegyverrel nem tudott megvalósítani. Nagy-Germánia uralma alá hajtotta a kontinens majd minden országát. Az eurónak ugyanis elképesztő hatásai vannak. A nemzeti valuta alulértékeltsége miatt a centrum-országok exportelőnyhöz jutnak, míg a periféria országai a nemzeti valuta felülértékeltsége miatt állandó exporthátránnyal küzdenek. A nemzeti valuta ugyanis a közös euró, amely túl olcsó a német, francia, belga, stb. gazdaságnak, viszont túl drága a görög, spanyol, portugál gazdasághoz képest. Amikor majd szétesik az euró-övezet, döbbenten fogjuk látni, mennyire sokat ér a márka, és mennyire keveset a drachma. A centrum és a periféria pénzei között óriási különbség lesz. National Bank of Greece elemzői szerint a visszahozott drachma egy csapásra 65 százalékot veszítene értékéből. Azaz ennyivel van túlértékelve a görögök pénze.

„Németország külkereskedelmi mérlege 2002 óta több mint 1100 milliárd eurós többletet halmozott fel az övezet többi tagállamával szemben. Ami a németeknek többlet, a többiek számára hiány, amit finanszírozni kell, ami aztán a megállíthatatlan eladósodáshoz vezet”
– írja Róna Péter közgazdász, az Oxfordi Egyetemen tanára.  

A perifaérián tulajdonképpen csak azok a vállalatok, területek fejlődőképesek, amelyek a centrum-országok vállalativl kooperálnak, például, mint beszállító, mert így az értékesítés során bizonyos fokig élvezhetik a centrum export-előnyeit. A helyi vállalatok azonban állandó tőkehiánnyal küzdenek. Ezért a periféria országai, így Magyarország is, verseng a befektetőkért, kedvezményekkel csábítja őket, ami lényegében nem jelent mást, mint azt, hogy az állam magára vállalja a befektetők költségeinek egy részét. Csakhogy ezeknek az országoknak ebben a tekintetben Kínával és Indiával kell versenyezniük. S miközben a feltörekvő ázsiai országok minden eszközzel harcolhatnak a befektetésekért, addig az EU-tagok szabadságát erősen korlátozza az Unió szabályrendszere. A maastrichti szerződés és a közös valuta feltételei kicsavarják a periféria kormányainak kezéből a sikeres felzárkózáshoz szükséges gazdaságpolitikai eszközöket. A pénz leértékelése, a gazdaság tényleges teljesítőképességéhez szabott kamat- és árfolyam-politika, az árak és bérek közötti olló szétnyílásának megakadályozása, az ideiglenes védővámok bevezetése és a nemzetgazdaság igényeire alapozott szabályozás lehetősége hozzáférhetetlen, mert az EU-ban mindez tilos.

Mára tehát kiderült, hogy az Európai Uniót összekötő szabályok szöges ellentétben állnak a periféria igényével, ráadásul ki is zárják a kiigazításokhoz szükséges eszközök alkalmazását. A centrum országok évtizedek óta tartó kizsákmányoló politikájának következtében a periféria országai mára végletesen kimerültek, nem rendelkeznek azokkal az erőforrásokkal, amelyeknek birtokában felhalmozott tartozásaikat rendezhetnék, gazdaságukat újraindíthatnák, életüket újjászervezhetnék.
 

Érdekek hálója

grg 3Az elmúlt kétszáz évben Dél- és Kelet-Európa számára a Nyugat a haladást, szabadságot és fokozódó jólétet jelentette. Abban a hitben csatlakoztunk a kontinentális szövetséghez, hogy a jövőben is ezt fogja jelenteni. De alaposan elkéstünk. A nyolcvanas évek óta, a globalizációval minden megváltozott.

A Nyugat elvesztette szellemi, kulturális kizárólagosságát. Ma már nem csupán az öreg kontinens országai, netán a fiatal Egyesült Államok alkotó közösségei kínálják a közösségi-kulturális lét legfontosabb, legeredetibb, legötletesebb újdonságait, hanem szétszóródva, a világ számos pontján bukkan föl a kulturális innováció. Latin-Amerika, a Távol-Kelet, vagy éppen Közép-Kelet-Európa sok tekintetben eredetibb megoldásokat, szellemesebb ötleteket, hitelesebb művelődési mintákat kínál, mint az öreg földrész. A hagyományos centrumok helyett ma már a lokális trendek világméretűvé válása irányítja a kulturális életet. S ezenközben a klasszikus Nyugat – elsősorban multinacionális cégei és bankjai révén –  nem a korszerű és közösségi érdekű tudást exportálja, hanem a tipikusan multinacionális know-how-t: az adóelkerülés, a költségexternalizálás, a felelőtlen profithajszolás ügyeskedő trükkjeit.

A várható görög összeomlás, s a vele járó mediterrán válságsorozat egyértelművé tette: az európai centrum-országok a felzárkózó régiók számára a kizsákmányolás forrását jelentik. Ugyanakkor azt is világosan kell látnunk, hogy a németeket, franciákat, belgákat és dánokat nem valami gonosz szándék, nem valami aljas összeesküvés, netán valami hatalomra törő kisebbség fenekedése vezeti, hanem az a kényszer, hogy a világ többi hatalmával szemben helytálljanak a globális versenyben. A tőkének – mint azt Marxtól tudhatjuk – nincs nemzetisége. Az euró-övezet szétesése, a saját fizetőeszköz visszatérése a centrum-országok számára is katasztrofális lesz, mert e pénzek árfolyama gazdaságuk valós teljesítményét fogja tükrözni. Ezzel viszont az alacsony árfolyamban rejlő exportelőnyt el fogják veszíteni. Ezért az EU fejlett országai, élükön természetesen Németországgal, úgy akarják megoldani a déli válságot, hogy versenyelőnyük ne csökkenjen. Ha ugyanis Németország elveszíti kb. 100 milliárd eurós külkereskedelmimérleg-többletét, s a többi centrum ország is elveszíti hasonló profitját, akkor Európa menthetetlenül alul marad a Kínával, Indiával, vagy éppen az USA-val vívott globális küzdelemben. Ám ezt a többletet csak Európa belső kizsákmányolásával, a periféria további eladósodásával lehet előteremteni.

Illetve most már azzal sem. A játéknak vége. Sem a görög, sem a periféria más vergődő, szenvedő, romokban heverő gazdaságát nem lehet talpra állítani annak a rendszernek a keretei között, amely keretek között az összeomlás bekövetkezett. Sokan talán nem értik, de jó, ha eszükbe vésik: az elmúlt húsz év borzalmas gazdasági-politikai ámokfutását, sok tekintetben éppen az Európai Unióhoz való csatlakozásunk folyamata kényszerítette ránk, s a periféria többi országára. Egy olyan világhoz csatlakoztunk, amelyben a belső kizsákmányolás áldozatai mi voltunk, s nem is lehetett más.

Az persze nem kétséges, hogy az ország, amelyik kiválik az unióból, súlyos megrázkódtatásokon fog keresztülesni. Minden változás fájdalmas. De vajon hosszabb távon nem járunk-e jobban egy piacvédő, nacionalista gazdaságpolitikával? Mert hosszabb távon a periféria biztosan rosszul jár az euróval és az Európai Unióval. Hacsak rá nem tudunk kényszeríteni valamiféle megújulást a centrumra…
De, ebben nehéz hinni…

FORRÁS: Boldogok a sajtkészítők Blog

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük