A periféria felfedezése

JA Invikáció

Rémmese. Sokadszorra is ez jutott eszembe Harvay Anna dolgozatának elolvasása után, amiben arra a kérdésre próbált válaszolni, hogy miért is nincs „periferiális erőtér” és mit kellene tenni érte, hogy legyen. Szerényen a következőket szeretném megjegyezni.

Balliberális sirámok és más mesék

Az egész dolgozat, mint említettem, egy rémmesére hasonlít, ráadásul mesének még unalmas is: egy tehetetlen, kifosztott és kisemmizett ország az egyik oldalon és egy ősgonosz-szerű embernek is alig nevezhető valami a másik oldalon. Ez eddig a balliberális sirámok tökéletes koreográfiáját adja.

Adva van az „Orbán / Fidesz”, mint minden bajunk forrása – a balliberális koreográfiák alapján a nagyobbik kormánypárt és a kormányfő tetszés szerint felcserélhető és behelyettesíthető – és van a „demokrata” oldal. Ez meglehetősen korlátolt és kirekesztő álláspont.

Aki nincs benne a rendszerben, aki nem fideszes, az demokrata és viszont. Holott a jobboldalon is alapvetően demokraták vannak, néhányezer zavaros fejű ultranacionalistát és pár kriptonácit leszámítva.

A dolgozat hosszasan ecseteli az Orbán-rendszer zord vonásait, sötét tónusokkal mutatja be a hazugságszisztémát, ami az emberek félelmére épít és abból építkezik. Az ember már maga elé képzeli Goya megdöbbentően fantasztikus képét a gyermekeit megevő Kronosz istenről.

Azonban ez csak a kép egyik fele. Orbán és a Fidesz-Magyarország nem képzelhető el a balliberális kormányzás csapnivaló évei és az „őfelsége ellenzéke” jellegű politika nélkül. Itt Harvay értetlenségének ad hangot, amikor azt írja, hogy a Fidesz hitvitát csinált a politikából – elnézést, de egy olyan országban, ahol még 1848-ról sem lehet érzelem nélkül beszélni, mégis mit vár az ember?

A szabadságharcos retorika ellenében nem lehet Európával érvelni. Dúlt hitekkel csak dúlt hitek tudnak csatázni. Márpedig a baloldal, pontosabban liberálisok karmai közé került baloldalnak nem volt sem hite, sem víziója arról, hogy mit is szeretne kicsiny hazánkkal csinálni. A jelenlegi alapvetően posztkommunista ellenzék nagyobb részét a múltja tartja egyben, nem pedig a jövő.

Harvay jegyzetében azt sem veszi vagy nem akarja észrevenni, hogy a politikai Magyarország – ami nem elsősorban a kormányt és intézményeit jelenti – mögött és alatt hatalmas tektonikus mozgások zajlanak. Egyfelől a centrális erőtér ellen néma népi ellenállás mutatkozik, amennyiben a korrigált munkaügyi statisztikák sem tudják elkenni, hogy 2010 óta felgyorsult és rohamossá vált a külföldi munkavégzés. Ráadásul az emberek nem kalandvágyból vágtak neki Angliának!

Másfelől arról sem olvashattunk, hogy a politikai baloldal iszapbirkózása mellett az Orbán-rezsim alatt pezsdítő baloldali szellemi reneszánsz zajlik hazánkban. Gondolhatunk itt a Kettős Mérce-vitára, a Dinamó Blog meglétére vagy az olyan közösségi helyekre, mint az Auróra és a Gólya presszó, de még inkább a menekültügyben megmutatkozó társadalmi szolidaritási mozgalomra. Ezen kezdeményezések őrlángok csupán, a politikai baloldalról állít ki szegénységi bizonyítványt, hogy láthatóan nem tud vagy nem akar velük mit kezdeni. A volt miniszterelnöknek legalább egy médiaheck-re futotta, érdemibb volt, mint a gitárszóló.

A centrális erőtér fikció – ez igaz. Egyetlen egy dologra szolgál: a társadalomban jelenlévő törésvonalak mentén megmutatkozó osztályharc helyett nemzeti alapon osztálybékét hirdet. A nemzet, mint kifejezés egyébiránt erősen inflálódott az elmúlt 5 évben, hiszen már az adóhivataltól a dohányig minden „nemzeti” lett vagy lesz.

Ugyanakkor a miniszterelnök többször is kijelentette bizalmas körökben – mely bizalmas körök teljesen bizalmasan rendre kiszivárogtatták ezen információt –, hogy ne azt nézzünk, mit mond, hanem azt, hogy mit csinál.

A „periféria” szempontjából elnézve a 2010 óta regnáló hatalom 3 és félszer nyúlt bele a kormány által előszeretettel hangoztatott keményen dolgozó kisemberek – leánykori nevükön polgárok – rögvalóságába: a „rezsicsökkentéssel”, a dohánymonopóliummal, a vasárnapi boltbezárással és végül az internetadóval, amiben utóbb meghátrált.

Az első három intézkedés viszont kézzel foghatóan a keményen dolgozó kisemberek hétköznapjává vált. Felháborító módon nem lehet rágyújtani az egyébként arra is szolgáló műintézményekben (lásd: kocsmahivatal), az ember havonta kap egy-egy számlát, szép színesen kihúzva, mint az alsóbb osztályokban, hogy mennyit „spórolt” a rezsivel és végül szombat délutánjait rohamszerűen a nagyobb bevásárlóközpontokban tölti, mivel vasárnap kénytelen a TV előtt bambulni – már ha van TV-je és nem kötötték ki az áramot.

A keményen dolgozó kisembereket érdekeit védeni hivatott politikai baloldal a fenti jelenségekre nem adott választ. Még a rezsimet megingató netadós tüntetések alatt is meglehetősen hallgatott – most itt hirtelen nem tudok egyetlen érdemibb ellenzéki megnyilvánulást sem említeni az eset kapcsán, hacsak azt nem, hogy egy volt európai parlamenti képviselőnő fia szervezte a tüntetést. Sajnálatos módon a rendszer csak megingott egy kissé, de nem ismétlődött meg 2006 ősze: ott is a második ciklus kezdetén, ősszel kezdődtek meg a tüntetések. Ebből a szempontból érdemes lenne összehasonlítani 2006 és 2014 őszét egymással, majd az abból adódó tanulságokat is levonni.

Megérteni az Orbán-rendszert

Jóformán most érkeztünk el tényleges mondandómhoz: ahhoz, hogy a baloldal kitörjön gettószerű állapotából érdemes megértenünk az Orbán-rendszert, a Fidesz-Magyarországot.

Mint ismeretes a teljes pályás letámadást még az első Orbán-kormány kezdte meg, valamikor az ezredforduló tájékán feltűntek a másik Magyarországról szóló plakátok, illetve akkor, amikor a 2002-es választási vereséget követően a bukott kormányfő kijelentette, hogy a haza nem lehet ellenzékben.

Keleti PU 1960 fpAz új rendszer az ismeretes „fülkeforradalommal” kapott kétharmados felhatalmazást a választoktól úgy, hogy nem ígért semmit „a zembereknek”. A Fidesz 2010-es győzelmét a posztkommunista erők vesszőfutásos kormányzása okozta: két ciklus alatt 3 kormányfőt és egy koalíciós partnert fogyasztottak el. Ezzel kapcsolatban nem elég rámutatni arra, hogy milyen ádáz hisztériakeltéssel vagy hideg polgárháborúval érte el mindezt a Fidesz, hanem arra is ki kellene térni, hogy a baloldal „szellemi immunitása” és társadalmi beágyazottsága hogyan párolgott el a semmibe.

Véleményem szerint ez két okkal magyarázható: mint említettem a balliberális oldalt a közös múlt tartotta egybe, a horni bravúr voltaképpen az volt, hogy közös nevezőre tudta hozni a posztkommunista és az exkommunista rendszerváltó erőket. Ez, hangsúlyozom, a múltból építkezett, poézisét nem a jövőből merítette. A „jövőre nézve” sem személyi állományban, sem eszmeileg megújulásra képtelennek mutatkozott és mutatkozik mind a mai napig. Az egyetlen „innovációs próbálkozás” is katasztrófát eredményezett, ami csak azt prezentálta, hogy nem lehet neoliberális – valójában neokonzervatív – gazdaságpolitikát szociáldemokratának tűnő managementtel levezényelni. Pártszakadáshoz és partszakadáshoz vezetett, a folyamat nagyjából a kisgazdásodásnál áll jelenleg.

Visszatérve: az Orbán-rendszer bár szereti a szimbolikus politizálást – giccsbe hajló vadhajtásai a Kossuth tértől kezdve a megszaporodó Wass Albert-emlékművökön át az utca át- és újranevezéseken keresztül a különféle elszámoltató és újraíró kutatóintézetekig jól látható és érezhető –, de alapelve az újabban egyre kevesebbet hangoztatott munkaalapú társadalom.

Mit is takar ez a valóságban? Orbán és szűkebb stábja tökéletesen meg van arról győződve, hogy a társadalom alappillére a közösség, a már felemlegetett nemzet, nem az egyes egyén, az individuum. Ennek atomi szintje az ember munkaerő-hatékonysága: a teljesítmény a lényeg, azt honorálja a rendszer. Főleg azokat, akik a sajt lábukon állnak.

A munkaalapú társadalom kiindulópontja szerint csak akkor válhat valaki teljes értékű tagjává a társadalomnak, ha képes önálló egzisztenciát fenntartatni. Erre mindenki képes, aki dolgozni akar. Ilyenformán a társadalom egy hasznos és egy henyélő réteg(ek)re oszlik. Utóbbit, mivel „lusták” és „nagyigényű naplopók”, az elérhető erőforrások megvonásával kell arra kényszeríteni, hogy dolgozzanak.

A kormány a szolidaritásra és a társadalmi igazságosságra, mint szocialista csökevényre tekint. A leszakadást és a szegénységet, az erőfeszítés hiányaként magyarázza, a munkafolyamatból kimaradtakat pedig (etnikai alapon is) kriminalizálja és elsősorban rendőri úton, a büntetés-végrehajtáson keresztül akarja eltüntetni. Innen származik, ebből a felfogásból ered az egykulcsos jövedelemadó, a közmunka, a munkanélküli segély megrövidítése, a hajléktalanok üldözése, stb.

Voltaképpen ez a rendszer leglényege, ami nem más, mint a költségvetési átcsoportosítás a Bokros-csomagban ill. a 2008-as válságban deklasszálódott elemek javára – ezt célozza a nemzeti középosztályról alkotott, még a Horthy-Magyarországból megörökölt mítosz és a provinciális látószög. Mit nekünk Széchenyi Kelet Népe, Szabó Dezső új honfoglalói, Szekfű se jöjjön azzal, hogy valahol utat vesztettünk. Extra Hungariam non est vita…

„Méltó hatalmat!”

Talán érezhető, hogy a baloldal jövőbeli felépülése mellett ugyanúgy aggódom a modern jobboldalért is. Égetően hiányzik, egy tisztán prokapitalista, alapvetően technokrata szemléletű, az egyéni kezdeményezésre és a piaci megoldások iránt nyitott normális jobboldal. – Hogy micsoda? Álljunk csak meg! Ilyen formációkat találunk jelenleg a magát balliberálisnak nevező oldalon… nahát!

Ahhoz sem kellene túl nagy kreativitás, hogy a rendszer eszmei alapvetését a sarkából kiforgassuk. Az információs-technológiai haladás olyan ütem fejlődik, hogy belátható időn belül eljuthatunk arra a technikai szintre, hogy egy gyárban csak karbantartókra és mérnökökre lesz szükség, hogy a szállítmányozás-fuvarozás emberek nélkül is végezhető lehet. Az a fajta munkaalapú társadalom, amire a jobboldal hivatkozik és az a fajta munka, amit a baloldal ismer megszűnőben van! Ebből kéne az ellenzéknek kiindulnia és nem messiásokat hajkurásznia vagy olyan egyszeri csodareceptekben bíznia, mint amilyen a feltétel nélküli alapjövedelem.

Befejezésül, a fentiek alapján, azt mondhatom, hogy Harvayval együtt vallom: „Az ellenzék számára nem marad más lehetőség, mint pontosan megfigyelni azt a teret, amely távol van a centrumtól, és amelynek ő maga és a társadalmi többség is része. Ennek a térnek, a többségnek a problémáit kell diagnosztizálnia, artikulálnia, képviselnie, egy pillanatra sem letérve erről az útról. A pontos társadalomismeret és képviseleti munka nélkül nincs változtatási lehetőség, nincs remény sem.”

Bővebben: Új Egyenlítő 2015. III. évf. 11. sz. (2015. december) 14-16. o.

Korábban: Miért nincs „perifériális erőtér”?

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük