A régi jó Népszava

nepszava

A kényszerű pártegyesülésig (1948), egyszerűbben szólva a szociáldemokrata párt fölszámolásáig a Népszava egyedülálló volt a régi Magyarországon, de az effajta munkásújság általános és tipikus volt a II. Internacionáléban. Mindig a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek hivatalos lapja volt, szerkesztőségében csak párttagok dolgozhattak – ez a szerkesztőség általában a pártszékházban volt található – , főszerkesztői gyakran maguk a párt vezetői (Garami, Mónus, Szakasits), álláspontja szigorúan világnézeti. A proletár osztályharc álláspontja. Az 1920-as évekig az MSZDP nem volt parlamenti párt, számos helyen féllegálisnak számított, a lapterjesztés nagy nehézségekbe ütközött, a szerkesztők különféle ún. sajtóvétségek miatt gyakran ültek fogházban, többnyire Vácott. A Népszava fütyült a polgári sajtó kereskedelmi szokásaira, alig közölt hirdetéseket (ezeket is megszűrte ideológiailag), ellenszenvezett a versenysporttal, az üzletes kultúrával, érdektelennek tartotta a polgári közvéleményt foglalkoztató – főleg a nemzeti-közjogi és nemzetiségi háborgásokkal az olvasottságot és a mesterséges politikai izgékonyságot szolgáló – szenzációkat (kardbojt, délszláv irredenta). Stílusa egyszerű volt, hiszen olvasóinak java része csak elemi iskolát végzett munkás volt – egyszerű és éles.


Finoman szólva: nem tartóztatta meg magát az osztálygyűlölettől. A fönnálló társadalmi rendszert fölháborító aljasságnak tartotta, vezetőit hitvány gazembereknek. Ebben nem tévedett nagyot – de egy-egy vezércikke elállítaná a mai olvasó lélegzetét. A szervezett munkásság régi lapjaiból mára kevés maradt – és az egyik legrégebbi és legnépszerűbb, a l’Unit?, ma természetesen afféle balliberális lap, miután kommunista korszaka lezárult mintegy negyedszázada – , a bécsi Arbeiter-Zeitung, az Avanti! megszűnt. Rákattintottam a norvég Klassekampen (Osztályharc) internetes kiadására, ez az egyik legnépszerűbb oslói napilap, a mai számban (MINT A VILÁG VALAMENNYI ÚJSÁGÁBAN) vezércikk olvasható a rémületes magyarországi helyzetről, ezt történetesen Bj?rgulv Braanen írta, igen mérsékelten és borúlátón, de osztályharcnak semmi nyoma. Persze a világon vannak baloldali, mi több: marxista újságok, de a régi szocdem szellem kihalt.

Ez a szellem nem egyszerűen “baloldali” szellem volt, ahogyan ezt eufemisztikusan fogalmazni szokták, még csak nem is pusztán szocialista, hanem a valóságos munkásmozgalom szelleme: puritán, befelé forduló, kifelé ellenséges, bizalmatlan, ugyanakkor tudni vágyó – az önművelés volt a régi proletármozgalom legföltűnőbb külső jegye – , és a fönnálló rendszerrel szemben kihívóan képviselte a fordított értékrendet.

A meglehetősen elmaradott Magyarországon, ahol a legnagyobb befolyása a földbirtokos és fináncarisztokráciának, a katolikus egyháznak, a hadseregnek, a dinasztiának volt, ahol a közéletet betöltötte az Ausztriával való (a mai EU-huzakodásokra föltűnően emlékeztető) kicsinyes veszekedés, a nemzetiségi törekvések elleni durva uszítás és az antiszemitizmus – ott a szociáldemokrácia antifeudális volt és antikapitalista, vallás- és egyházellenes, internacionalista, antimilitarista, egalitárius és zsidóbarát, többre tartotta az öntödét, mint a Nemzeti Kaszinót, s mindezt mereven, kőkeményen, agresszívan, provokatívan képviselte. A munkásmozgalom puritán feminizmusát és ateizmusát sok helyen kiegészítette az akkori kultúra és szokások szemszögéből hajmeresztő antialkoholista és vegetárius szektásság, a tekintélyelvű gyermekneveléssel szembeni gyűlölet, a testi-lelki egészség kultusza, a természetjárás, a tiszta levegő, a nudizmus (Freikörperkultur) elterjedése, a nemi fölvilágosítás (meg a szexuális represszió és az érdekházasság elleni propaganda) – mindezek a XIX. és a XX. század fordulóján elképesztő újdonságok voltak, és zömükben ma is azok.

Hiszen nálunk a visszaesés, a hanyatlás, a reakció uralkodik, és ami a Népszava első évtizedeiben merész volt és botrányos, többnyire ma is kiváltja a hatalom halálordítását. Sőt: vannak olyan, a baloldalon természetes magatartások – az antiklerikalizmus, a kihívó antinacionalizmus, az elnyomott népekkel és nemzetiségekkel szembeni elfogult rokonszenv és együttérzés, a kizsákmányolt és elnyomott néposztályokkal való szolidaritás, a nőellenes-patriarkális családdal szembeni gyűlölet és megvetés, az igazságtalan társadalmi rend áldozatainak (testi és lelki betegek, bűnözők, foglyok, koldusok, prostituáltak, migránsok, emberellenes tévhitek bolondjai) kijáró megértés és részvét – , amelyeket ma úgyszólván senki nem nagyon mer nyíltan művelni és bevallani. A nyílt osztálygyűlölet ugyanakkor nem volt személyes: a szociáldemokrácia türelemre és nagylelkűségre intett az elnyomó osztályállam megtévesztett kiszolgálói (rendőrök, csendőrök, akadémikusok, hivatásos katonák, hivatalnokok, papok, ügyészek, börtönőrök, újságírók) iránt.

A magyarországi – és nem “magyar”, mert ennek a mozgalomnak soha nem volt etnikai jellege – szociáldemokrácia őszintébben lehetett forradalmi, mint szerencsésebb nyugati, sőt: balkáni elvtársai, hiszen nálunk volt az akkori (persze a cári Oroszországon kívüli) Európában a legszűkebb választójog és a legdurvább soviniszta rendőrállam (a mai álszent Habsburg-reneszánszból egy szótagot se tessék elhinni, a “polgári aranykor” velejárója a tüdővész volt, az angolkór, a szifilisz, a pellagra, a skorbut, a proletár és nemzetiségi tüntetőkre leadott sortüzek, a szervezett sztrájktörés, a parasztpofozás, a rüh, a tetű, a poloska, a fagydaganat és a tömeges kivándorlás). A németországi szocialistákat is “hazátlan bitangoknak” nevezték (a magyar kifejezés fordítás – “vaterlandslose Gesellen” – mint minden efféle, pl. az “adóbevallás söralátéten” az FDP reklámjelszava: “Steuererklärung auf einem Bierdeckel”), de ők ott ültek a Reichstagban, választásról választásra egyre többen.

A magyarországi szociáldemokraták, szervezett munkások osztályrésze a zárka volt, a verés és a politikai indítékú elbocsátás már az első világháború előtt is. Kis létszámú értelmiségük a belső emigráció állapotában élt, kiátkozott volt, s még az ezt a kirekesztést elvi okokból elutasító “polgári radikálisok” (akik szemben a történetietlen híreszteléssel, nem voltak liberálisok; persze nálunk mindenkit liberálisnak neveznek, aki nem antiszemita) közül is eleinte csak Ady állt szóba a szocialistákkal. Légy büszke, olvasó: Ady – s ez hallatlan dolog volt! – írásokat adott a Népszavának (ez zavarba is hozta a proletár dogmatikusokat; ráadásul a párt tiltotta tagjainak a szabadkőművességben való részvételt), te most (mindennek ellenére) Ady régi lapját olvasod. (A Világ és a Pesti Napló már nincs meg…) A már száz éve is megalkuvónak szidott szociáldemokrácia – amely nyugati elvtársaival együtt elkövette az ősbűnt 1914 augusztusában, amikor egy ideig “honvédő” álláspontra helyezkedett, mint mindenki (már megint Ady – és a fiatal, akkor még ismeretlen Lukács – kivételével).

A kitaszított magyarországi szociáldemokrácia a II. Internacionálé pártjai közül egyetlenként vett részt a kommunista forradalomban, mint ismeretes, vezető szerepet játszott a Magyarországi Tanácsköztársaságban, s három hónapra egyesült a Kommunisták Magyarországi Pártjával. A magyar Vörös Hadsereget a szakszervezetek állították föl, ők győzték le a csehszlovák s egy ideig a román hadakat. A Vörös Hadsereg főparancsnoka Böhm Vilmos volt, az autodidakta szociáldemokrata műszerész, a Vas- és Fémmunkások Lapjának (ma: Vasas Magazin, ha még megjelenik – két éve nem láttam…) szerkesztője. 1947 után – rövid ideig stockholmi követ volt – másodszor is emigrálnia kellett, ezúttal a kommunisták, mint korábban az antant és Horthy elől.

A “világmegváltó forradalmi szocziáldemokráczia” – ahogyan a transzparenseken és tűzpiros (és SOHA NEM nemzetiszínű) zászlókon szerepelt – a maga pozitivista, haladár, tudományos-evilági módján marxista volt (nem mintha értette volna Marxot, akit Mehring és Kautsky szemüvegén át nézett). A régi Népszava gyakran szűk látókörű volt, humortalan és sótlan, előítéletes és költőietlen, de a kényszerű megalkuvások ellenére is HŰSÉGES. Hű volt a magyarországi – gyakran német, szlovák, zsidó, szerb eredetű – munkássághoz. Megingathatatlanul antiimperialista és antifasiszta volt akkor, amikor még a Nyugat olyan nagyságainak is, mint Ignotus és Füst Milán, imponált Mussolini abesszíniai (etiópiai) hódítása.

A Népszava némi habozás után a “falukutatók” (a népi írók mozgalma) mellé állt. Veres Péter rendőrileg üldözött szociáldemokrata párttagként kezdte a pályáját. (A kommunisták kezdettől támogatták a népi írókat.) Helyet adott a sztálini Szovjetunió demokratikus baloldali kritikájának. Az SZDP ugyanakkor – kissé bosszúsan – eltűrte a kommunisták “aknamunkáját” a szervezeteiben; nem mindig, de többnyire szemet hunyt fölötte, nem óhajtott denunciáns lenni a közös ellenség által üldözött belső ellenségével szemben. Kissé nehezebben, de elviselte Sztálin trockista és ultrabaloldali bírálatát is. Beletörődött a munkáskultúra avant-garde fordulatába is. A Népszava hősi szerepe a második világháború alatt – a Magyar Nemzet mellett a legfontosabb antináci orgánum – közismert, a híres karácsonyi szám megérdemelne egy utánnyomást.

Az 1947 utáni, pártállami Népszavát, bevallom, nem nagyon ismerem. Már 1945 és 1947 között is inkább a Haladás (radikális és szocdem értelmiségiek közös, antifasiszta hetilapja, amely szembehelyezkedett Rákosiék nacionalista fordulatával és a fasiszta korszakban bepiszkolódottak rehabilitálásával) és a Szocializmus (az SZDP politikai és elméleti folyóirata) volt szocdem lap. Az 1990-es évek vége óta magam is az egyik szerzője vagyok az új, magát büszkén szociáldemokratának nevező újságnak.

Az idők megváltoztak. Évek telnek el anélkül, hogy egy magyar munkás megszólalhatna a pesti sajtóban. Még mások, hivatásos zsurnaliszták se írnak munkásokról – legföljebb általánosságban a szegényekről, de köztük is inkább a munkanélküliekről, hajléktalanokról, cigányokról. Szempontjuk az újraelosztás, szereplőik a (szűkölködő) fogyasztók, nem a termelők; attitűdjük a polgári részvét. Ennek az újságírásnak a proletár a tárgya, nem az alanya. A szakszervezetek nagy ritkán szóba kerülnek a szakszervezetek nagy múltú lapjában, majd’ mindig elmarasztalólag. A cégek, különösen az iparvállalatok kapuja bezárult a sajtó elől, a munkahelyek, a dolgozók nem láthatók többé. A “foglalkoztatás” mint olyan: probléma, a “munkavállalók” (ezt a szégyenletes kifejezést végre mellőzni kellene már!) elvontan föl-föltünedeznek mint a nemzeti jövedelem előállításának tényezői és a társadalombiztosítás költségfaktorai, de mint szubjektumok, pláne politikai szubjektumok: soha.

A korai Népszava – mellesleg: antimarxista – munka- és munkáskultusza tagadhatatlanul elavult, de nem is kultuszra volna szükség, hanem a dolgozó nép megszólaltatására. Hogy fölhangozzék újra a nép szava.

FORRÁS: Szép Szó / Népszava Online

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük