Nem lehet kérdés, hogy jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedésünk javításra szorul. Egy olyan világban élünk, ahol a véges rendszerek kizsákmányolása határainak végéhez közeledik. Folyamatosan és jelentősen csökkennek azok a nyersanyagok, amelyek lehetővé teszik a folyamatos gazdasági termelést, figyelem: nemcsak a gazdasági növekedést, hanem egyáltalán a termelést, alapvetően az ipari termelést. De nemcsak az iparban figyelhető ez meg, hanem a mezőgazdaságban alkalmazott ipari termékek esetében is, hiszen a műtrágyák felhasználása nélkül jelentősen csökkennének a terméshozamok, amelyek nem tennék e lehetővé a jelenlegi népesség ellátását sem.
A jelenlegi gazdasági berendezkedésnek, amit kapitalizmusnak nevezünk, tehát előbb-utóbb vége lesz. A kapitalista rendszer megszületett, és valamikor valamilyen módon meg is fog szűnni. A nemnövekedési elmélet egyik kidolgozója szerint ez valamikor 2050 körül lesz, de több tanulmány szerint is 2030 és 2070 közötti időszak a legvalószínűbb.
A kapitalista rendszer apropója a tőkés gazdálkodás, amelynek eredménye a kizsákmányolás. Ne legyünk naivak, lényegében (majdnem) mindenki kizsákmányolt, még azok is, akik kifejezetten jól keresnek, de nem rendelkeznek termelőeszközökkel, és bért kapnak munkájuk után, melynek nagyságát semmilyen módon sem befolyásolhatják, igaz annyit keresnek, hogy elégedettek az összeggel. Lenin mondta rájuk, hogy egyszerűen megvették őket a kapitalisták… Ez valóban így van. A nagy bérrel, amit kapnak elégedettek, így aztán becsukják szemüket és fülüket az elképesztő, és egyre növekvő társadalmi igazságtalanságokkal szemben. A jelenlegi rendszernek, amit nyugodtan nevezhetünk késői kapitalizmusnak (TGM) egyik jellemzője az egyre növekvő kizsákmányolás. A szakszervezetek harmatgyengék, a világ kormányait még mindig a piac mindenhatóságba vetett hit irányítja -amely már többször bebizonyosodott- nem működik, a szabad piac valójában illúzió, mert voltaképpen a hatalmas transznacionális vállalatok irányítanak, sok esetben a rendkívül erős katonai vállalatokkal egyetemben, amelyek vezetésében és hátterében nagy befolyású volt politikusok (is) vannak (pl. idősebb George Bush).
A tőkés vállalatok érdekeit minden esetben a pénz, pontosabban a profit irányítja és motiválja, immár abszurd dolog abban a szociáldemokrata ábrándban hinni, hogy a munkaadók érdekeltek a munkások jól-létében, nem, nem érdekeltek, merthogy több olyan ország is van, amely elegendő munkaerőt képes adni ezeknek a vállalatoknak, amely országok kormányai örömmel ajánlják fel állampolgáraikat ezeknek a vállalatoknak a gazdasági növekedés fejében, nem számolva a környezeti és szociális-társadalmi károkat (lásd Kína), amelyeket ez alapvetően okoz. Ma egy tőkés nagyvállalat gazdasági-politikai befolyása nagyságrendekkel nagyobb, mint 20-30 évvel ezelőtt. Manapság a szakszervezetek befolyása azért is oly gyenge, mert a vállalat vezetősége nemcsak nem engedi működni őket (valamikor megtűri őket), hanem azért is, mert nem (vita)partnerek többé; nincs szükség tárgyalásokra, együttműködésre, ha a dolgozók nem találják megfelelőnek a helyzetüket, akkor már tárgyalni sem tudnak helyzetük jobbá tételéért, de tüntetni sem, hiszen minden országban 3-4-5 ember áll a helyükre a rossz körülmények vagy az alacsony bér ellenére (hiszen válság van), mindezt kiegészíti a vállalatok politikája és lehetősége: sztrájkfenyegetés esetén egyszerűen elköltöznek Indiába, Kínába vagy Vietnamba, esetleg Brazíliába, pár hónap után már újra nyereséget tud termelni a költözési költségek horribilis volta ellenére.
Mindenki, akinek kinyílt a szeme tudja, ez a társadalmi-gazdasági berendezkedés halálra van ítélve. Rendkívül sokan kritizálják ezt a rendszert, köztük a rendszerkritikus baloldal. Vegyünk elemzés alapjává ezt a fogalmat. A rendszerkritikus baloldal nem(csak) kommunista, nem anarchista, nem antidemokratikus, nem globalizációellenes, nem tőkeellenes, nem zöld stb. hanem mindezek együtt. Nem igaz az a gondolat, hogy a mai rendszerkritikusok mind vén kommunisták (én sem vagyok öreg), nem igaz, hogy antiglobalisták, punk anarchisták, hanem olyan egyének elsősorban, akik a rendszer kizsákmányoló voltát felismerve kívánnak azon változtatni, adott esetben a politikán kívüli tevékenységgel. Vagyis egy környezetvédő, aki felismerte, hogy a jelenlegi tőkés rendszer nemcsak az embereket (munkavállalókat) zsákmányolja ki, hanem a környezetet, vagyis magát a Földet is, szintén rendszerkritikus gondolkodású! Ha ezzel együtt jár annak felismerése, hogy az embereket szintén kizsákmányolják a nagyvállalatok és a politikai osztály (amelyet elvileg maguk a választók választanak helyzetük jobbá tételére, ám ez szintén illúzió), akkor beszélhetünk politikai, vagyis baloldali társadalomkritikáról. Ez még mindig nem jelenti a politikai tevékenység szükségességét.
A rendszerkritika alapvetően egy szellemi attitűd, és csak másodsorban politikai vagy párttevékenység. Ez tehát annyit jelent, hogy a rendszerkritikus magatartáshoz semmilyen politikai elkötelezettség sem kell, hogy társuljon, bár egy szint fölött nyilván a kettő összekapcsolódik. Mindebből következik az a tény, hogy a rendszerkritikus attitűd, ha nem is fiatal szellemi áramlat, de a ma terméke, pontosabban az elmúlt 20 évből következik, amikor véget ért a rövid XX. század. Az egyetemes rendszerváltáskor, vagyis 1990-ben (még pontosabban az 1980-s évek végén és az 1990-es évek elején), amikor a Szovjetunió érdekszférája megszűnt Kelet-Európában, és felszabadultak a vasfüggöny mögötti országok, és Fukuyama hülyeségeket írogatott a polgári demokráciák szükségszerű és általános voltáról, amit azóta már módosított (mert önkritikusan belátta tévedését) senki sem gondolta volna, hogy a szabad piacnak nevezett ideáltipikus (Weber) gondolati képződmény fogja meghatározni a világgazdaságot, és hoz létre egy olyan szélsőséges rendszert, amely már XIX. század második felében kialakult. Ahelyett, hogy a rendszerváltást kihasználva az egykori elnyomott gyarmati- és kommunista országok (Kelet-Európában és részben Dél-Amerikában) megkezdték volna a gazdasági felzárkózást a gazdag nyugati országokhoz, újabb és újabb gazdasági sokkot voltak kénytelenek elviselni. A Chicagoi Iskola által kidolgozott sokkterápia polarizálta a társadalmat, miközben a gazdasági növekedés önmagában nem okozott (már ahol egyáltalán volt növekedés) társadalmi expanziót, vagyis jólétet a többség számára. Ma Magyarország messzebb van gazdaságilag Ausztriától, mint volt 20 évvel ezelőtt! A társadalom állapota katasztrofális, és semmi jele annak, hogy a kapitalizmus csodájáról beszélhessünk. Ez nemcsak nálunk van így, hanem a többi egykori gyarmati vagy kommunista országra is érvényes.
Itt tartunk most. A mainstream közgazdák még mindig badarságokat beszélnek, állandóan a növekedésről és a gazdagodásról értekeznek, ami egy adott pont után már egyrészt és nyilvánvalóan lehetetlen, másrészt köszönő viszonyban sincs a Föld állapotával, és az emberiség valódi helyzetével és életminőségével. A rendszerkritika tehát ennek az ostoba és rövidlátó rendszernek (kapitalizmus) a kritikája kell legyen, bármilyen aspektusból (ökölógiai, ökönómiai, szociális, közgazdasági, demográfiai, politikatudományi stb. stb.) hiszen mindegyik kiválóan bemutatja azt az állapotot, amibe ez a rendszer és a kizsákmányolás taszította a Földet és az emberiséget.
Végezetül egy kiváló és bölcs idézet a nemnövekedés elméletéből, amin érdemes alaposan elgondolkodni:
„Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász.”
