A „rendszerkritikus baloldal” válsága Európában 2008 után

anonymous propaganda poster wallpaper by ampix0 d4qdvsg

A 2008-as világgazdasági válság a legnagyobb volt az 1929-es óta – de kiterjedésében és természetében más. Elsősorban nem az áruk túltermelése volt az ok, mint akkor, hanem a „pénzügyi termékeké”, a virtuális pénzé, melynek világa jó ideje elszakadt már a reálgazdaságétól, de azt befolyásolni, sőt irányítani képes öngerjesztő mechanizmussá változott. A válság az emberek hétköznapi életét is érintette, ezért a gazdaságilag gyengébb lábakon álló országokban megingatta az addig is törékeny politikai egyensúlyt. A válságért részben valóban felelős, de inkább a bűnbak szerepét betöltő (a nagytőke bábja és balekja) politikai elit pozíciója veszélybe került. Ez esélyt jelenthetett az addig marginális szerepben lévő politikai erők számára. Kelet-Európában a szélsőjobb, míg Dél-Európában a radikális baloldal kerülhetett abba a helyzetbe, hogy meghatározó politikai erővé váljon. Az eltérés oka az eltérő történelmi háttér, az, hogy míg Kelet-Európában sokáig baloldali, addig délen jobboldali diktatúrák voltak a jellemzőek, s így keleten a politikai ellenállás mitológiája, narratívája és kultúrája jobboldali, míg délen baloldali. A válság a centrum-országokban jóval kevésbé éreztette hatását, mert a globális kapitalista rendszer a válság terhét szinte automatikusan a perifériákra hárította át. A virtuális pénz 20%-a „égett el” és ez elsősorban a perifériáról történő tőkekivonásban realizálódott. A radikális politikai erők a centrum-országokban is megerősödtek, de áttörésükre a 2015-ös menekültválságig nem látszott esély. Mára egyértelművé vált, hogy a déli balosok kudarcot vallottak, míg keleten a szélsőjobb áttört és ennek veszélye most már Nyugat-Európában is lehetségessé vált.

Miért történhetett ez így? Nem véletleneken, és nem is néhány hibás politikai döntésen múlott. Az okok ennél mélyebbek.

Először is: ilyen helyzetekben a szélsőjobb mindig előnyben van, mert soha nem is volt célja a gazdasági rendszer gyökeres átalakítása. Az európai szélsőbb sosem volt semmilyen értelemben sem antikapitalista. A globális kapitalista rendszerben csak annak globalitását kárhoztatja (pedig teljesen szükségszerű, hogy a kapitalista rendszer globálissá válik, mert a tőke logikájából fakad a tőkekoncentráció, amely nem ismer határokat), de valójában arra sem lehet képes, hogy visszaforgassa a történelem kerekét és visszatérítse Európát a nemzeti kapitalizmusok korába. Sőt, erre kísérletet sem tesz: a brexit-párti angol jobboldal ugyanúgy a szabadkereskedelem elkötelezett híve, mint Orbán Viktor, aki lelkes támogatója annak a Transzatlanti Szabadkereskedelmi Egyezménynek (TTIP), melynél jobban semmi más nem fenyegeti a nemzetállam szuverenitását. Politikájuk lényege nem az, amit hirdetnek, vagyis hogy visszaállítják a nemzetállamok elveszett szuverenitását, hanem hogy a fogyasztói társadalom normáit követő többséget ráuszítják azokra a valamilyen okokból a többségtől elkülöníthető csoportokra, melyek nem rendelkeznek a „normális léthez” hozzátartozó presztízsjavakkal és nem képesek az elvárt presztízsfogyasztásra. Lehetnek hajléktalanok, cigányok, de a leghatékonyabban, a legnagyobb politikai haszonnal stigmatizálható csoport kétségtelenül a menekülteké.

Messziről érkeztek és tömeges jelenlétük a hétköznapi ember számára megtestesíti a globalizáció abszurditását, kirekesztésük pedig megteremti annak illúzióját, hogy a globalizáció „káros” hatásai a megfelelő mértékű könyörtelenséggel és embertelenséggel kivédhetőek, miközben megőrizhető mindaz a saját magunk számára, ami nekünk kellemesnek és nekünk jónak látszik. A „keresztény” itt most csupán annyit jelent már, hogy rendes ember az, akinek van rendes lakása, van rendes munkahelye, bankkártyája, fizetőképessége, autója és állandó internetkapcsolata. A „barbár hordák” meg azok, akiknek mindez nincsen, de szeretnék, hogy legyen, és ezért ők jelentik a legfőbb veszélyt. A válságot követő megszorító politikai terheit nyögő középosztály és a munkásosztály még dolgozó maradványai pedig rettegnek a lecsúszástól. Egzisztenciális félelmükre alapozva a szélsőjobb egy fontos ígéretet tesz nekik, hogy megvédi őket a fogyasztói társadalomból kirekesztett tömeges jelenlététől a hétköznapi életben (legyenek azok cigányok, hajléktalanok vagy menekültek) – miközben a gazdasági elit és a nagytőke érdekei nem csorbulnak érdemben. Ez a politika minden látszattal szemben tehát nem elitellenes, legfeljebb a politikai korrektség normáit őrző liberális elitértelmiség pozícióit veszélyezteti. A radikális baloldal megpróbálkozott ugyan egy olyan program képviseletével, amely a társadalom alsó kétharmadának érdekeit érvényesíti a nagytőkével szemben, ez a program azonban az Európai Unió jelenlegi keretein belül eddig nem bizonyult életképesnek. Ennek több oka is van.

A menekültválság kapcsán a baloldal (de a zöldek is!) sorozatosan elmulasztják azt, hogy beszéljenek a globális felmelegedésnek a folyamatban játszott fontos szerepéről, arról, hogy a milliós tömegek teljes ellehetetlenülését okozó háborúk legfontosabb kiváltó okai természeti katasztrófák, elsősorban súlyos aszályok, melyek nyomán sok helyütt a Közel-Keleten és Afrikában megcsappantak a vízkészletek és ellehetetlenült az addigi mezőgazdasági termelés (csak Szíriában kétmillió paraszt ment tönkre a háború ELŐTT a szárazság miatt). Így persze arról sem igen esik szó, hogy ezért elsősorban a centrum-országokra jellemző drasztikus energiafogyasztás a felelős. Miért nem? Hisz a rendszer környezeti fenntarthatatlansága ma már a kapitalizmus ellen szóló egyik legerősebb érv. Ennek oka főleg az lehet, hogy a (radikális) baloldal és a zöldek szavazótábora is a fogyasztói társadalom vonzásában él. Vagy sikerült a válság ellenére is jórészt fenntartania a korábbi életszínvonalát vagy munkanélkülivé válva annak elvesztését sérelemként élve meg, arra törekszik, hogy helyreállítsa azt – ugyanabban a formában, tehát ugyanazzal az energiafogyasztással terhelve.

Lego Marx Engels
A két ikon

A válság során a rendszerkritikus politikai erők elmulasztották azt, hogy a jólét és az egzisztenciális biztonság más lehetséges formáira és egy alternatív gazdaság lehetőségére hívják fel a figyelmet. Ennél egyszerűbbnek látszott, hogy az európai válságkezelés során alkalmazott megszorító politika alternatívájaként a keynesiánus modellhez való visszatérést hirdessék meg – a fogyasztói társadalom lényegi kritikája nélkül, így emberi-jogi alapú kisebbségvédelemmé redukálva 1968 szellemi örökségét. Míg a ’68-asok még a forradalom új szubjektumaként tekintettek a kisebbségekre, melyek életformája nem illeszthető a fogyasztói társadalom normarendszerébe, addig a mai „radikális” baloldal célja már csak az, hogy a deviánsnak látott kisebbségeket integrálja a társadalomba és hogy nekik is joguk legyen a fogyasztói társadalom tagjaiként élni (kivétel: a francia és a görög anarchokommunista mozgalom, amely a kirekesztett kisebbségeket, menekülteket saját, rendszerellenes mozgalmaiba igyekszik integrálni).

Pedig néhány évvel ezelőtt a radikális baloldal pártjainak (Pl.:Die Linke, Syriza, Podemos) még erősen hangsúlyozott antikapitalista programpontjaik is voltak. A Die Linke is kampányolt a bankok államosításával, amikor pedig a Syriza 2012-ben váltópárttá lett (26%-ot érve el a választásokon) emellett a becsődölt cégek munkástulajdonba adását is követelte. Idővel azonban a párt centralizálódott, és a központosított pártvezetés mellé „hatékony” marketinges csapat került, melynek javaslatára a párt a „közép” megnyerését tűzte ki célul, hogy hatalomra kerülhessen – ennek ára viszont az említett programpontok negligálása lett – és az, hogy rögzítették: az ország nem kerülhet ki az eurozónából. Legfőbb és leghangsúlyosabb ígéretként pedig a válság előtti jóléti államhoz való visszatérést fogalmazták meg. A törekvés látszólag sikeres volt, hiszen a Syriza 2015 januárjában megnyerte a választásokat. De ezt csak egy olyan szavazótábor támogatásával tehették meg, amelynek elvárásai ellentmondásosnak és teljesíthetetlennek bizonyultak, a megszorítások visszájára fordítása összeegyeztethetetlennek bizonyult az euró megtartásával.

Miként az várható volt, és miként ígérte is, hatalomra kerülését követően a Syriza tárgyalásokba kezdett az országot hitelező eurozóna tagállamokkal és az IMF-fel. Néhány hónap után kiderült, hogy míg a hitelezők felkészültek arra, hogy Görögországot kizárják az eurozónából, addig a Syriza nem készült fel arra, hogy elfogadható kompromisszum hiányában kilépjen az eurozónából. Ezért szükségszerű volt a kapituláció, vagyis a hitelezők feltételeinek teljes elfogadása. B-tervet a kormány csak akkor léptethetett volna életbe, ha a választók ezzel eleve felhatalmazták volna, ha viszont a Syriza választási programjában szerepelt volna a B-terv, akkor valószínűleg nem nyeri meg a választásokat. De kérdés, volt-e értelme annak, hogy megnyerje a választásokat? Mert a Syriza kapitulációja után ugyanazt a neoliberális gazdaságpolitikát kellett vigye tovább, amit az elődjei folytattak a trojka nyomására. Ezzel a korábbi elitnek is önigazolást adtak.

Syriza – Alexis Tsipras
Syriza – Alexis Tsipras

Az eurozónából való kilépés sokak szerint teljes gazdasági-társadalmi összeomlással járt volna, mások szerint nem, a következményeket előre prognosztizálni pontosan senki sem tudta, ezért inkább a „biztos rosszat” választották. Ha viszont a kilépés mellett döntenek, akkor könnyen lehet, hogy egy legalább részben antikapitalista program lett volna a legjobb választás, a bankok államosítása és demokratikus ellenőrzése valamint a termelés újraindítása becsődölt cégeknél az ott dolgozók irányításával, állami segítséggel valószínűleg jó választás lett volna. De ilyen jellegű szocialista programot eddig még nem hajtottak végre. A korábbi, bolsevik mintájú diktatúra társadalmi támogatottság híján nem lett volna lehetséges, a hagyományos szocdem politika viszont ilyen extrém helyzetekben nem működtethető, ahhoz a hitelezők hozzájárulása lett volna szükséges, ezt viszont ők megtagadták.

A Syriza rögzített stratégiai céljai közt távlati célként szerepelt a kapitalista rendszer meghaladása és felváltása egy decentralizált, a részvételi demokráciát a gazdaságra is kiterjesztő (öko-)szocialista rendszer. Teoretikus szinten tehát megtörtént az elavult, XX. századi baloldali stratégia leváltása. Közvetlen célként viszont a párt a megszorító politika által ütött sebek begyógyítását, tehát a jóléti állam visszaállítását jelölte meg. Így könnyebben tudta megnyerni a korábban balközép PASOK kiábrándult szavazótáborának nagy részét. Ez nem volt egyedi eset, Európában inkább jellemző tendencia volt. A hivatalosan szociáldemokrata pártok a korábbi évtizedekben sorra adták fel elveiket, és kormányra kerülve inkább neoliberális politikát folytattak Európa keleti, nyugati és déli részén egyaránt. Emiatt és a válság következtében azonban szavazótáboruk legalább egy része elfordult tőlük szinte mindenhol. Helyükre a tőlük mindig is balra álló, antikapitalistább alapállású pártok törtek be. Ezek azonban, ahelyett, hogy a válság éveiben radikalizálták volna ezt a tömeget, inkább a kényelmesebb, biztosabb utat választották és a szocdem politika új bajnokaivá avanzsáltak. Választásuk mellett szólt az, hogy ahol előretörtek, ott a szélsőjobb kevésbé és lassabban tudott megerősödni. Másrészt viszont így a korábbi szocdem pártok nyomát követve ők is tettek egy jókora lépést jobbra, így ők is alkalmazkodtak az általános jobbratolódáshoz, mintegy megerősítve annak elkerülhetetlenségét.

Nem tudták azonban bizonyítani azt, hogy a szociáldemokrata politika némileg korszerűsítve, zöldítve továbbvihető. A baloldali politika válságának okai közt gyakran említik, hogy a korábbi társadalmi bázis alapját jelentő klasszikus, szervezett munkásosztály szétesett és összezsugorodott. Ez igaz, de önmagában nem elégséges magyarázat. Mert az aktív korúak többsége – valamilyen formában, de ma is bérmunkából él. A hagyományos közösségi terek jórészt megszűntek ugyan, viszont a világháló új lehetőségeket is nyújtana a szerveződésre. Az, hogy ehelyett sokkal inkább a fogyasztói társadalom még totálisabb kiterjesztését szolgálja, nem annyira az új technika természetében, mint inkább abban keresendő, hogy a posztmodern kapitalizmus által teremtett virtuális világ, a vágyott áruk világa rabul ejtette a társadalom (korábban) viszonylagos jólétben élő többségét. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy számukra a „munka világa” elvesztette korábbi jelentőségét. A munka már nem olyan tevékenység, melynek célja az ember kreatív képességeinek kiteljesítése is lehet, így a munka felszabadítása sem cél többé, mert a (bér-)munka sokkal inkább csak egy túlélendő időtartam, melynek mások által hasznosként elismert eltöltése biztosítja az egyénnek a pénzkeresetet, tehát a vágyott áruk világába való belépését, a presztízsjavak birtoklását, mely bizonyítja a társadalom szemében, hogy annak elismert tagja. Ezt a problémát a szociáldemokrata politika csak újratermeli, mert ha sikeres is tudna lenni, és vissza is tudná állítani a jóléti államot, akkor ezzel a fogyasztói társadalmat is megerősítené csak, még messzebbre tolva a kapitalizmus meghaladásának lehetőségét, amely ökológiai szempontból (épp a fogyasztói társadalom pazarlása miatt) egyre inkább sürgető szükség.

Podemos – Pablo Iglesias
Podemos – Pablo Iglesias

Valójában azonban a jóléti állam visszaállítása az európai országok többségében egyre lehetetlenebb. A hagyományos, mainstream, autoritariánus baloldali politika fő célja az államhatalom megszerzése volt (vagy erőszakkal, mint a bolsevik típusú kísérletek esetén vagy a parlamentáris rendszer keretein belül, mint általában a szociáldemokraták esetén), mert ezzel biztosítani tudták a tőke legalább részleges kisajátítását. A szociáldemokraták a profit egy jelentős részét az adórendszeren keresztül sajátították ki, és azt a jóléti állam felépítésére fordíthatták. Csakhogy a globalizációnak és az informatika fejlődésének köszönhetően a tőke jórészt elszakadt a földrajzilag körülhatárolható területektől, a helyi közösségektől és a nemzetállam területétől is. Ezért a nemzetállamok gazdaságpolitikai szuverenitása  már a múlté és szinte eszköztelenné váltak a virtuális csatornákon ide-odavándorló, a formálisan (még talán) ellenőrzött gócpontok közt, változékony ritmusban fluktuáló nagytőkével szemben, amely egyre inkább csak ott hajlandó munkahelyeket létrehozni, ahol profitját sem fenyegeti semmilyen kisajátítás, tehát ahol alacsonyak az adók és engedékeny velük szemben a törvényi szabályozás. Az erőviszonyok megfordultak, és ma már több évtizede az egyes államoknak kell „versengenie a befektetőkért”.

Erre a helyzetre a leggyakrabban ajánlott megoldás „az integrációs folyamat elmélyítése”, tehát az, hogy a nemzetállamok mind több jogkört adjanak át szupranacionális szervezeteknek, például az Európai Uniónak, amely egységes gazdasági szabályozással és adórendszerrel csökkentheti az egyes államok versengését a tőkéért, és megállíthatja a „lefelé tartó adóversenyt”. Csakhogy a tőke Európán kívül is sok helyre tud menekülni, és az Unió nagyon hamar a korábbi nemzetállamok helyében találhatja magát, ha azok törekvéseinek a nyomdokába lép. Manapság persze nincs is ilyen ambíciója (a tőke korlátozása a profit nagyobb mértékű kisajátítása), amit pontosan jelez, hogy éppolyan szabadkereskedelmi egyezmények létrehozásán szorgoskodik, melyek bebetonozzák és intézményesítik a nagytőke zsarolópozícióját azzal, hogy elnyerik az államok beperlésének jogát, ha azok gazdaságpolitikai intézkedései sértik az érdekeiket. Ilyen szempontból a végleges megoldást csak egy világállam jelentheti. De már az Európai Egyesült Államok megszületésének is rengeteg akadálya van, egy világállam megszületése pedig egyáltalán nem kevésbé utópikus elképzelés, mint a kapitalizmus meghaladása.

Nyilvánvaló, hogy ezernyi gazdasági, történelmi, etnikai és vallási konfliktuson kellene ehhez felülkerekedni. A globalizáció apologetái szerint mindez csupán idő kérdése, mert a globalizáció olvasztótégelyében feloldódnak az ellentétek. Azonban az eddig tapasztalat épp ennek ellenkezőjét mutatja. Az, hogy eddig egymástól távol eső vallások, kultúrák, civilizációk és történelmi tapasztalatok érintkeznek egymással nap, mint nap a hétköznapokban, felerősítette a különbségek érzékelését, ennek tudatát és egyben újabb ellentéteket generált olyan csoportok közt is, amelyek eddig nem is találkozhattak egymással. Kérdéses az is, hogy egy 7-10 milliárdot tömörítő politikai egység működhet-e egyáltalán valamilyen demokratikus formában, és hogy hogyan garantálható, hogy ez a közhatalom a többség érdekében működjön, hisz ez már a nemzetállamok szintjén, sokkal kisebb léptékben is problémás.

Wall Street – globális boszorkánykonyha
Wall Street – globális boszorkánykonyha

És végül, kérdés az is, hogy lesz-e egyáltalán mit kisajátítania egy ilyen óriásállamnak. A nagytőke és profitja túlnyomórészt merőben virtuális ma már, csak a számítógép-hálózatokban létezik. Hiszen a profit nagy része már évtizedek óta nem a termelésből, a kereskedelemből vagy szolgáltatásokból származik, hanem pénzügyi tranzakciókból (hitelezés, valuta- részvény- és kötvénykereskedelem). A tőke önértékesítési folyamatában ma már alig-alig van szükség arra, hogy időlegesen állandó és mozgó tőkévé alakuljon át, és a tőke logikája sokszor tisztán azonos önmaga képletével (vagyis szimulakrum). Ha pedig a bankszámlákon heverő „pénzét” mindenki egyszerre akarná kivenni, akkor a teljes pénzügyi csőd és a gazdasági káosz elkerülhetetlen lenne. Persze bizonyos szempontból ez a pénz valódi hatalom, hisz ennek áramlása határozza meg, hogy épp hol, mikor milyen befektetések történnek, hol létesülnek munkahelyek, hol mennek csődbe akár egész országok. Ha viszont meg akarjuk adóztatni vagy netán ki akarjuk sajátítani, akkor kiderül, hogy nincs, és nemhogy árufedezete de készpénzfedezete (ha ezt megteremtenénk, soha nem látott inflációs hullámot zúdítanánk a világra) sincs.

Az a stratégia, amely tehát azzal számol, hogy a tőke ellenőrzéséhez, betöréséhez mind magasabb és nagyobb méretű földrajzi integráció vezethet, nem alátámasztható. Kérdéses, hogy ez a folyamat egyáltalán bármikor végigvihető-e, valószínűtlen, hogy a demokrácia kiteljesedésével járna, és feltehető, hogy nincs is értelme – mert az államhatalom önmagában, bármekkora kiterjedésű is, már nem képes a kapitalizmus leváltására és ellenőrzésére sem. Arra viszont nagyon alkalmas ez a stratégia, hogy a politikai opportunizmust és azt a meggyőződést igazolja, hogy a kapitalizmus meghaladására a belátható időn belül nincs lehetőség. A baloldal tévesen értelmezett internacionalizmusa (az internacionalizmusból egyáltalán nem következik a szupranacionalista struktúrák támogatása) felülírja az antikapitalzmusát. Márpedig ha a tőke kisajátítása jórészt lehetetlen, akkor a kapitalizmus alternatívája csak a szupranacionalista struktúrákon kívül születhet meg. A forradalom szubjektumai pedig azok lehetnek, akik egy másik világot és egy másik gazdaságot építenek fel, a polgárság is csak akkor tudta megdönteni a feudális uralkodó osztályok hatalmát, amikor már egy másik világ és egy másik gazdaság állt mögötte.

Szabó Dániel

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük