A szabadság bajnokai

GSZ 2016 004

Január 11-én Csókás Máté barátom egy cikkre hívta fel a figyelmemet. Csejtei Dezső professzor aznapi írására az MNO elektronikus hasábjain. A szerző személye okán szívesen láttam neki az olvasásnak. Nem tartott ki az érzés a szöveg végéig. Arra ingerelt, hogy tegyek pár kritikai megjegyzést. Azután elszabadult a tollam, és egy oldalnyi terjedelemig meg sem állt… A szöveget és témáját, bár nem tartom különösebben jelentékenynek, a hozzá fűzött kommentáromat pedig még kevésbé, Máté unszolására cikké kerekítettem ki.

Elöljáróban (I-II.), a cikk olvasta előtt tisztázzuk, ami nyilvánvaló.

I. A „vita” kereteiről

A, Személyes vonatkozás

Nincsen könnyű helyzetben az ember, amikor egykori tanárának írásáról kísérel meg néhány szót szólni. Óhatatlanul felmerülnek a személyes vonatkozások. Leszögezem előre: Csejtei Dezsőt kiváló filozófiatörténésznek, és legalább olyan kiváló embernek tartom. Ő a XIX-XX. század filozófiájának nagy ismerője, aki érdeklődését számtalan szerző és téma közt ossza meg. Bár fő kutatási területe pályája kezdetétől José Ortega y Gasset bölcselete, foglalkozott Hegellel, Schopenhauerral, Kierkegaard-ral, Nietzschével, Spenglerrel és Heideggerrel is – főként fordítóként. Neki köszönhetjük Nietzsche legújabb, érzékeny, és a filozófiatörténeti kutatás számára is alkalmas fordításait. És az Attraktor kiadónál 2005 óta sorra megjelenő kötetei (Az Antikrisztus, 2005 [első kiadás: Ictus, Szeged, 1993]; válogatott levelei, 2008; Hajnalpír, 2009; Jón és gonoszon túl, A bálványok alkonya, 2010; Művelődési intézményeink jövőjéről, 2011; A morál genealógiája, Igazságról és hazugságról nem-morális értelemben, Vegyes nézetek és mondások, 2012; A dionüszoszi világszemlélet, 2013; Önéletrajzi írások, 2014) arra utalnak, a fordítások és újrafordítások egy nagyobb teljesség felé tartanak. Hogy emberi kvalitásait méltassuk, egy rá nagyon is jellemző példát említenék: előadásai kezdetekor a témában nyilvánvalóan járatlan hallgatóihoz minden alkalommal a „kedves kollégák” megszólítással fordult – rendhagyó módon hozzá emelve, verbálisan egyenlősítve a hallgatóságot előadójához. A kutatási területében rejlő szkepticizmus nála önreflexívvé vált, és szerénységként nyer kifejezést. Kutatói és emberi érdemeit vitathatatlanul elismerem. Esetlen bírálatom nem személyének, csupán sorainak szól.

Ugyanakkor Csejtei tanár úr nem szokott közéleti kérdésekkel foglalkozni. Megmarad a tisztán tudós és tanár szerepfelfogásánál. Ezt bátorságként értékelem részéről. A köztes-európai értelmiségi egy évszázad óta megszokhatta, hogy ha kilép a szűken vett szakmája keretei közül, és a nyilvánosság elé lép, bekapcsolódva egy közéleti diskurzusba, azt könnyen a szakmai presztízse bánhatja. Rosszabb esetben vele az egzisztenciája. Három kegyelmi pillanat volt csak kivétel legújabbkori történelmünkben: a századforduló kávéházi világa egészen a ‘18-19-es forradalmakig, a ‘45-49-es köztársaság pezsgő, ám tragikusan kurta élettartamú szellemi élete, valamint a rendszerváltást megelőző és követő egy-egy évtized színvonalas vitái. Egy ilyen kilépés alkalmával egy értelmiséginek, és különösen egy elismert egyetemi tanárnak, akadémiai tudósnak ma ugyanúgy meg kell küzdenie az előítéletekkel, hogy mások szemében továbbra is megmaradhasson független szakértőnek.

Az is világos, hogy a szabadságot nem kevésbé értéknek tekinti, mint akármelyikünk, aki józanul gondolkodik róla. Filozófiai műveltség, szabadgondolkodói hajlamok birtokában nehéz is volna másként tartani.

B, A felület implikációi

A Magyar Nemzet nevű nyomdatermék 1938 óta jelenik meg, folyamatosan. 2007 óta online változattal is rendelkezik. Gyökereire utalva ma is a „polgári napilap” műfaji és eszmei meghatározást alkalmazza magára. Azonban tudjuk jól, hogy a konzervatív lap politikailag a legkevésbé sem független orgánum, az ott közzétett gondolatok többsége nem egy szellemileg független értelmiség alkotása. Hozzávetőleg az ezredforduló óta a Fidesz központi lapjaként funkcionál. Vagyis a polgári jellege erősen vitatható. 2014 tavasza, a zsurnalisztikában csak „Orbán-Simicska háború”, illetve „G-nap” néven emlegetett esemény óta pedig mérsékelt kormánykritika a jellemző irányvonala. A lapválasztás mögött némi állásfoglalás motivációit sejthetjük. Nincsen ezzel baj, csupán érdemes előre tisztáznunk.

Persze, ugyanígy, aki a Munkások Újságában teszi közzé sorait, számíthat arra, hogy személyét összefüggésbe hozzák a kortárs radikális (demokrata) baloldallal, és annak zászlóshajójával, a Balpárttal. (Illetve viselni kénytelen a későbbiekben ennek az összefüggésbe hozatalnak a következményeit.) Nem óhajtunk magyarázkodni emiatt ezúttal sem. Büszke vagyok, hogy egy színvonalas lapba írhatok.

II. A téma relevanciája és felvetésének célja

A liberalizmus, mint közéleti-tudományos beszédtéma 2014 nyarán vált frekventálttá hazánkban, egy miniszterelnöki beszéd nyomán. A Tusnádfürdő/Bálványoson elhangzott előadásban „az illiberális állam” projektcímen politikai programot hirdetett az ország első számú vezetője. A program szorosan illeszkedik a „Nemzeti Együttműködés Rendszere”, illetve a „munka alapú társadalom” kísérleteihez. Noha az MNO váltig tagadja, hogy a tematizálásra ez indította volna szerkesztőségüket, a diskurzust érdekes módon az említett időpont után hirdették meg. Előtte eszükbe sem jutott. Vagyis az MNO nem a tudományos élet rangos szereplőitől nyerte ezt a témát, hanem egy gyakorló politikai ágenstől vette át. A tematizálás a politikai szférából érkezett.

Felmerül a kérdés, kellően fontos téma-e a megvitatásra a liberalizmusé. Néhány tény kijelöli a megítélés kereteit. A polgári képviseleti rendszer és a jóléti állam a hetvenes évek vége óta átalakulóban van. Kerekebben kimondva: válságban, illetve leépülőben. Ennek az átalakulásnak szimbolikus alakjai Margaret Thatcher és Ronald Reagan. Magyarországon a polgári képviseleti rendszer akkor épült ki, amikor Nyugat-Európában már megjelentek a hibái. Amikor nálunk (a Kádár-rendszer örökségeként) még virágzott az állam szociális ellátórendszere, jelesül a kilencvenes években, nyugaton már leépülőben volt. Ez a fáziskésés a polgári politikai irányzatoknak más megítélést adott nálunk. ‘89 után két évtized után azonban beértük a nyugatot. Az átértékelés nem maradt el. A Fidesz már az ezredforduló előtt feladta polgári liberalizmusát (és ezzel fiatalos lendületességét, szimpatikusságát). Az SZDSZ megszűnt. A hazai rendszerváltó polgári konzervatív párt, az MDF úgyszintén. (Utódpártja JESZ, Jólét és Szabadság néven vegetál.) A III. Magyar Köztársaságot hivatalos névként Magyarországra keresztelték, alkotmányát alaptörvényre cserélték, és részben ezekkel a változtatásokkal a felismerhetetlenségig átváltoztatták. A polgári demokrácia pártjai ma nem mérvadóak, sem a liberálisok (L), sem a konzervatívok (MOMA). Mit jelent ma a témafelvetés? Amennyiben a liberalizmusról, mint arról beszélünk, ami, úgy döglött kutyába rugdosást jelent. Amennyiben viszont a polgári demokráciáról, és annak válságáról beszélünk, úgy akár még tisztázást is jelenthetne, elmúlt huszonöt évünk és jelenünk módszeres vizsgálatát abból a célból, hogy helyre tegyük önképünket, és akár jövőalternatívákat fogalmazzunk meg. Sőt, filozófiai relevanciája is volna ennek, jelesül Francis Fukuyama 1992-ben íródott (és azóta revideált) történetfilozófiai művét olvashatjuk újra, immáron más szemmel. (E sorok írójával éppen Csejtei Dezső ismertette meg Fukuyama könyvét.) Az, hogy simicskista nemzetes uraimék „közéleti kérdéssé” emelik a liberalizmus definiálását, csak arra volna jó, hogy az illiberalizmusba beleszédült szenvedélybetegeket gyógyítani kíséreljék. Vagy tű helyett bicskával szurkálják, nem minden érdektől mentesen. Ez viszont mérsékelt kritika jobbról jobbra. Enélkül a szándék nélkül azonban marad a szokásos polgári konzerv intellektuális onanizálás. Kérdés, melyik áll a cikksorozat szerzői mögött.

Röviden tehát: volna értelme egy történeti-filozófiai, vagyis elsődlegesen tudományos érdekű témafeldolgozásnak, ami másodsorban az önmagunkkal való szembenézést segítené. Azonban a téma közvetlen kiváltó oka (az „illiberális állam” programbeszéde) és az MNO, mint vitafelület motivációi garanciák rá, hogy ehelyett aktuálpolitikai síkra terelődjön a diskurzus, és ne is mozduljon el onnan. Ilyen körülmények közt kevés értelmét látom a témafelvetésnek és a diskurzusba való bekapcsolódásnak.

GSZ 2016 001III. Kíméletlen kritika

Csejtei Dezső cikke végső soron elszomorító írás. Pedig az első pár bekezdés alapján még jó is lehetett volna. Csejtei mester sajnos – nincs vele egyedül – a liberalizmust írása közepétől kezdve azonosítja a polgári társadalommal illetve a globális tőkés gazdálkodással. Amikor a liberalizmus „emberigényéről” beszél, világosan ez a helyzet. A legvégén pedig amit Istenről, a hazáról, a családról, illetve a liberalizmus szitokszóvá válásáról ír, arra utal, mintha kiváló professzorom kevessé ismerné a keresztény vallás történetét, a nemzetállami eszme megvalósulásának történetét, a család, mint szerveződés funkcionális átalakulását, de a hazai politikai kommunikáció elmúlt negyedszázados története is elkerülte volna a figyelmét. Tipikus, buta konzerv toposzokat idéz… (A „fejlődés”, „haladás” fogalmára kitett nagy kérdőjeleit inkább nem is minősítem. Noha a professzor úr ossza a polgári irracionalisták, Nietzsche, Spengler, stb. nézeteit, közben jól ismeri a XIX. század történetfilozófiai hagyományait, köztük Hegelét és Marxét is. Érthetetlen a rácsodálkozó értetlenkedése. Föltéve, hogy a korrekt tudós motivációit tulajdonítjuk neki egyedüliként.) Ezzel pedig végső soron nem a közbeszéd tisztázásának folyamatába kapcsolódik be, csupán a jobboldali „kommentariátus” (© by TGM) troll számára ad csámcsognivalót pár percre. Önmagát pedig a moslékkeverők közé keveri.

Egy komoly vita eshetőségére felkészülve, részletezném a fenti sorokat.

1, Amikor a liberális demokrácia kritikája örvén a liberálisokat kezdik el csepülni, az ugyanaz a tévesztés, mely ebben a cikkben is szerepel. Egy politikai eszmét kevernek össze egy kormányformával. Az egyik egy párt jellemzője lehet, a másik egy államá, tehát jellegükben is eltérőek. Ugyanakkor tartalmukban is: a liberális demokrácia a polgári demokrácia szinonimája, közelebbről annak ‘90-es évekbeli változata, altípusa. Egy jól működő polgári/liberális demokráciának fontos összetevője a sokszínű, többpártrendszerű képviselet, melybe a konzervatívok ugyanolyan joggal tartoznak bele, mint a liberálisok. A globális tőkés gazdálkodás azonosítása a liberalizmussal még súlyosabb hiba. Ekkor egy termelési módot illetnek egy eszme nevével. A különbség sokrétű. A tőkés gazdálkodás, ha végigkövetjük a történetét, eredetében nem köthető politikai irányzathoz. Fennállása során sokféle eszmével volt társítható. Elegendő, ha a névleg kommunista, gazdasági gyakorlatában azonban hamisítatlanul kapitalista Kínát említjük meg. Éppen ellenkezőleg: a tőkés gazdálkodás tette lehetővé a polgári irányzatok születését. A liberalizmus és a konzervativizmus nem megelőzték, hanem követték – és utóbbiak is hozzájárultak a fennmaradásához. (Lásd kül. tek. 1917/20 ellenforradalmi mozgásait). Honnan való akkor ez a második tévesztés? Gyaníthatóan onnan, ahonnan a liberalizmust igyekeztek a globális piaccal, mint a mindenhol láthatatlanul jelenlévő ártó szellemmel azonosítani. Az összeesküvéselméletes szélsőjobbtól. A „liberálbolsevizmus” paranoid agyrémére kósza utalást Csejtei is tesz.

2, Az emberigény említésekor éppen így, a tőkés gazdálkodással mosódik össze a liberalizmus. A tévesztés mellett azonban szövegének ez a része értékes. („Félünk kimondani, pedig ez a helyzet: az emberek által végzett munka zömmel nem méltó az emberhez.”) Az az emberigény, amit leír, igazán érzékletes, és sok tekintetben nagyon találónak értékelhetjük. Érdemes összevetni a következő sorokkal: „A tudatos élettevékenység különbözteti meg az embert közvetlenül az állati élettevékenységtől. Éppen csak ezáltal nembeli lény az ember. Vagyis éppen csak azért tudatos lény, azaz azért tárgy a számára a saját élete, mert nembeli lény. Tevékenysége csak ezért szabad tevékenység. Az elidegenült munka akként fordítja meg ezt a viszonyt, hogy az ember, éppen mert tudatos lény, élettevékenységét, lényegét csak eszközzé teszi exisztenciája számára.” (Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. [A „Marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára” sorozat 27. kötete.] Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. 101. oldal.)

3, A keresztény istenhit a pápai állam világi hatalmának elvesztésével párhuzamosan visszaszorult. Csökkent az egyház kényszerítő ereje, illetve a polgárosodásnak indult társadalom igénye is csökkent erre a fajta hitre. A felvilágosodás „hit kontra tudás” vitája ezt már a XVIII. században előrevetítette. Megszűnt az a kor, amikor minden európai tagja volt valamely vallásfelekezetnek, illetve a felekezeti hovatartozás fontos, meghatározó tulajdonság volt. De hogy kevesebben volnának a formálisan hívek, miért volna probléma? A szekularizáció óta már önként lehet vallásosnak lenni. Nincsen szükség alakoskodásra. Ezt az előnyt mintha Nietzsche is említené kései írásaiban.

4, A „haza”, avagy a nemzetállam úgyszintén történeti alakulat. Egy meghatározott szükséglet hozza létre, és amikor eléri célját, feleslegessé válik. A nemzetállamok megteremtésének célja a jogilag és nyelvileg egységes, központilag szervezett polgári állam létrehozása. Például a német területi egység 1871-ben jött létre, az egységes, túlcentralizált közigazgatási rendszere pedig a harmincas években. A háború után létrejött szövetségi köztársaság részben erre a modellre építette a sajátját 1949-ben, immáron korlátolt jogkörű tartományi kormányok visszaállításával. A politikailag (és technikailag, gazdaságilag, társadalmilag, és kulturálisan) egységesített államok ezután az egymáshoz való közelítésüket tekintették célnak. A közös piac, az Európai Gazdasági Közösség, illetve az Unió eredeti célja egy újabb, nagyobb egység megvalósítása volt a XX. század közepén. A nemzetállami kerethez való ragaszkodás ennek a célnak a megfogalmazásától kezdve a fejlődés gátjává vált. Az északi-amerikai gyarmatok sokasága is ezért vált inkább egységgé. (E pluribus unum.) Lásd bővebben a gondolkodó liberális Tóta W. Árpád több írását (1, 2, 3, 4) az Európai Birodalom víziójáról.

GSZ 2016 0025, A család, mint társas egység szerkezetváltozása úgyszintén olyan, mint ami a XIX-ből a XX. századba való átmenet során megváltozott. A tőkés gazdálkodás mennyiségi vonatkozású emberigényének 1945 után a nukleráris család, az apa, anya, egy szem gyerek alkotta közösség felelt meg. A munkás nagyobb mértékű újratermelésére már nem volt szükség – a felesleg csak a munkanélküliek tömegét gyarapította volna. Majd éppen az emberi szabadság gyarapodása folytán ez a családmodell sem bizonyult általánosan tarthatónak. Jellemzővé váltak az egyszülős (régiesen szólva „csonka”) családok, illetve az egynemű párok alkotta életközösségek. Mi sem természetesebb az egyszülős családok követelése, hogy az övékét is családként ismerjék el, illetve az egynemű párok követelése, hogy házastársakként ismerjék el őket. Ezek nem elvi vagy morális kérdések, hanem az emberi tudatnak és a jognak a hozzáidomítási szándéka a szükségképpen megváltozott társadalmi valósághoz.

6, Ha a liberálisozás gyökereit, okát keressük, akkor nem elsősorban a liberalizmus színeváltozását érdemes szemügyre vennünk, sokkal inkább azokat, akik így kezdtek el beszélni. A magyarországi közbeszédben a liberálisozás az ezredforduló után vált jellemzővé jobboldali körökben. Gyanítható, hogy nem függetlenül a Fidesz irányváltásától. Hogy egykori önmaguktól minél jobban eltávolodjanak, sötét színekkel kezdték ábrázolni a liberalizmust. (Analógiásan arra, hogy ‘89 után éppen a legnagyobb „kommunisták” váltottak „antikommunista” retorikára.) Olyasmiket is neki tulajdonítva, ami egyáltalán nem jellemző rá. Itt a politikai kommunikáció viszonylag szokványos torzításával van dolgunk, ami 2006 után eluralta a közbeszédet, és a ma már szórványos „elmúltnyolcévezés” is ennek az öröksége. Bizonyíték erre, hogy a liberalizmus átértelmeződése, a polgári demokrácia és a tőkés gazdálkodás hazai átalakulása (lásd 1, a téves azonosításokról) a liberalizmus mumusként való felmutatásakor még közel sem volt kibeszélve, ez a diskurzus akkor el sem kezdődött.

7, Sokfajta történetfilozófiai koncepció létezik az időbeli előremozgás értelmezésére, minősítésére. Azonban abban kevéssé van vita, hogy mennyiben nevezhetjük haladásnak, fejlődésnek ezt. Hegel utódai az 1830-as években, úgy a baloldali hegeliánusok, mind a jobboldali hegeliánusok egyet értettek abban, hogy a történelmet hosszú távon szemlélve egy fejlődési folyamattal van dolgunk. Ez volt a keresztény történetfilozófia tétele, Marxé, de még Spengleré is. Abban persze jókora nézeteltérseik adódtak, hogy a fejlődés fokozatosan valósul-e meg, végcél nélkül, vagy egyszeriben, a történelem végső aktusaként elérjük a Kánaánt. Az üdvtörténeti megközelítést is a fejlődésbe, a jobbá válásba, a megváltásba vetett hit jellemezte. Más kérdés, hogy fókuszunkat az itt és most siralomvölgyére, vagy erre a távlatos célra helyezzük. A történelemnek, mint fejlődési folyamatnak a megkérdőjelezése nem is annyira a XIX. századi pesszimista filozófiai szerzők sajátja, mint inkább az ezredforduló körüli neokon bölcselőké. (Lásd a szabadság téri Reagan szobor felállítását előkészítő intellektuális hajcihőt.)

8, Összességében tehát Csejtei professzor egy csokorba gyűjt olyan témákat, amelyek a tipikus hazai jobboldali toposzok közé tartoznak: a liberalizmus összetévesztése a tőkés gazdálkodással, az Isten, család, haza szentháromság felemelése (az ezzel lényegében azonos „travail, famille, patrie” Vichy francia szélsőséges konzervatív – értsd: nácikollaboráns – triásza világosan a „liberté, egalité, fraternité” polgári jelmondatának helyébe kívánkozott), a liberálisozás jogosságának hangsúlyozása (ad absurdum a zsidózás áldozathibáztató kaptafájának sémájára), valamint a történeti fejlődés eltagadása a modernitásellenes reakciósság jegyében mind-mind ilyenek. Írása közepétől kezdve röviden utal rájuk, nem is fejtegeti hosszasan. Jóindulatúan felteszem, inkább a jobbra nyitás (vagy igazodás?) szándékával, semmint meggyőződésből. Legalábbis abból kiindulva, hogy műveltsége révén ismerheti ezeknek a toposzoknak a toposz voltát. Ezzel együtt nem kívánom a motivációit firtatni. A kérdés itt a liberalizmus helyes megítélése és egy vita mibenlétésnek a tisztázása, a motivációk pedig egyéni kérdések, szuverén ügyek.

GSZ 2016 003IV. Túllépés a diskurzuson

A liberalizmusnak noha többféle kritikája lehetséges, a jobbról és balról jövő kritika között van különbség, nem is csekély.

Hogy mi a liberalizmus, egyébként világos. Eszmeként a polgári liberalizmust a vele mindenkori kortárs konzervativizmussal és a baloldali alternatívákkal (mindenek előtt a szocdemséggel) érdemes összevetni. Így először is az azonosságaik válnak láthatóvá. Fodorliberálisaink és bokroskonzervatívjaink azt hallgatják el a legüvöltőbben, hogy a polgári demokrácia és a tőkés gazdálkodás megítélése kérdésében totálisan egy követ fújnak. (A többféle árnyalatú etnicistáinkra ez nem érvényes.) A gazdaságpolitikai célkitűzéseik között nincs is különbség. Voilá: adott a polgári demokrataság legkisebb közös többszöröse. Szemre vételezhetjük, hogy mennyire nem érvényes ez a mostani állampártra. Illetve, hogy ezzel együtt milyen élesen kritikára érdemes ez. (Lásd legutóbb, újkori politikatörténeti kontextusba helyezve – Tamás Gáspár Miklós: A képviselet válsága.) És innen tovább léphetünk a különbségekre. Avagy a liberalizmus, a konzervativizmus, és a tágabban felfogott baloldaliság különbségeire, ami a sajátszerűségüket jelenti a többivel szemben. Így már a polgári jogegyenlőség kivívásának és az emberi szabadság(jogok) korlátai tágításának célja konfliktusba kerül nemcsak a fennálló viszonyok konzerválásának törekvésével, hanem a puszta jogon túlmenő általános, a nemzetállami és osztályhatárokat túllépő emberi emancipáció célkitűzésével.

Történeti kontextusban, hosszabb időtávban nem kevésbé világos a helyzet. A liberalizmus következetesen a polgárság érdekeit képviselte, létrejöttétől kezdve. Azután a XX. század folyamán az önálló, már-már metafizikai entitássá növő „piac” híveivé csegődtek, önmaguk számára is észrevétlenül. Szem elől tévesztették az embert és polgárt, amelynek az elidegeníthetetlen jogaiért küzdöttek. Képileg szólva: az út Rousseau-tól a Hayek-Friedman párosig… A végkifutás felől nézve inkább hanyatlástörténet az övék. A konzervek zömére ugyanakkor jótékony hatással volt az idő. Sikerült levetkőzniük az arisztokratikus allűrjeiket. Polgárosodtak és demokratizálódtak – ennyiben közelebb kerültek a liberálisokhoz. A baloldal pedig erősen differenciálódott, fragmentálódott. Bár hívei száma gyarapodott, ez az ellentéteket is kiélezte köztük. A szocdemek (az 1990-es évekre) szinte teljesen egészében átálltak a polgári oldalra. Feladták a munkáspártiságot és a kapitalizmuskritikát. És ez az értékfeladás ahhoz vezetett, hogy a munkások (proletárok, prekáriusok, just like we) képviselete és az antikapitalizmus megmaradt a radikálisoknak. A szélsőbal módszeres stigmatizálása azonban azzal járt együtt, hogy ma ez a két, különben szerény és minden további nélkül vállalható érték szélsőségesnek és veszélyesnek tűnik fel az átlagember szemében. A mainstream média, de még a polgári szocdemek számára felületet biztosító ATV is így állítja be. (A Szirizáról is mennyi aljasságot összehordtak, te jó ég…) Ez az összezárás a valódi baloldaliság ellen leleplezi a küzdő felek közötti frontvonalakat. Veszélyben érzik nem csupán a polgári demokráciát, de a polgári társadalom szerkezetét és a tőkés termelési módot is. (Okkal.) Akinek érzéke nem is volna hozzá, elegendő szemének lennie, hogy megtalálja az igazság helyét. Újra elkezdett láthatóvá válni, hogy az egyetemes emberi felszabadítást a baloldal képviseli – és egyedül a baloldal! A tulajdonos, akit meg a saját parányi ön- és osztályérdeke foglalkoztat egyedül, ha látja is, nem akarja. Hát ne lássa. Majd akkor viseli a következményeit.

Korábban: Lehet-e nem liberális a demokrácia?

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük