A szakszervezeti kérdés

 

A jelenlegi helyzetben a magyar szakszervezeti mozgalom újjászületése természetesen létkérdés. De szögezzük le a konkrét harcokat illetően: nem aszociális jogok” (pár százezer ember életben maradása) miatt. Őket már leírták. Nálunk sokkal, de sokkal erősebb szakszervezeti mozgalmakkal bíró országokban is megtettek mindent, amit akartak. Őket elviszi a közmunka, a devizahitel, a rokkantnyugdíj megvonása: az élet, mely ebben a rendszerben a legjobb méreg.

A szakszervezeti kérdés politikai kérdés. Mindig is az volt.

Ma NyugatEurópában (talán aDie Linke”-t leszámítva) már régóta egyértelmű a helyzet: nem a szélsőbal befolyásolja a szakszervezeti mozgalom vele szimpatizáló részét, hanem már nem is lenne bármennyire is jelentős poltikai szélsőbaloldal a szakszervezeti mozgalom ezen része nélkül! Maga a kulturálisintellektuális (művészek, kutatók, ösztödíjak stb.) baloldal sem maradna talpon egy percig sem a többnyire szakszervezeti tag szélsőbalos munkások szavazatban és másban megnyilvánuló segítsége nélkül.

Nálunk még a valóságos, a gyakorlatnak elméletet és az elméletnek gyakorlatot adó, eszmei útkeresés sem kezdődhet meg nélkülük. A valóságos szakszervezeti mozgalom nélkül.

Aki ki szeretné szorítani a mostani szakszervezeti mozgalomból a szélsőjobboldaliakat, azzal nem az a baj, hogy nincs igaza, hanem hogy nem érinti a probléma alapjait. Egyrészt nem csak a nyíltan szélsőjobbos tagokról, vagy rosszabb helyeken egész szakszervezetekeről van szó, hanem arról, hogy szégyen szemre egyre terjed Európában a fehér, állami alkalmazott szakszervezetek osztályönzése és ez, ne más a köreinkben elharapozódó fasiszta veszély elsőszámú oka.

És persze mondjuk el az az unalomig ismert (de ettől még persze igaz) mantrát: a szélsőjobb előretörése a szerte Európában harminc éve dúló politikáknak köszönhető, melyek egyre fokozták a munkásosztály kizsákmányolását. Most egy új szakaszba léptünk, ahol az állami újraelosztás rendszerét éri végzetes támadás, ahol az állami forrásokért való harc a lehető legkeményebben kiéleződött, melyben szemben állnak egymással a legkülönbözöbb társadalmi csoportok.

Minazonáltal a nép talán becsapható és naiv, de nem hülye. Ha kipróbálta a nagy jobboldali és a nagy baloldali pártot, valódi politikai alternatíva hiányában (a valódi elméleti alternatíva régóta a pártpolitikai szférán kívül ácsolódikés hullik a forgács, annyit mondhatunk), nem logikátlan, hogy a rendszeren kívüliségével okkal és joggal érvelő szélsőjobboldalt választja.

Még nagyobb a baj, ha mindez a szakszervezeteket is eléri. Véleményünk szerint mindez a szakszervezeti mozgalom (a szindikalizmus) jellegének és céljainak félreértéséből adódik.

Pesze lehetséges megoldás lehet szakszervezeteink szélsőjobbos tagjainakideológiai képzése”, azaz bizonyos magától érthetődőszámunkra legalábbis, éppen ez a gondösszefüggések elmesélése a tőkéről, a tőkés rendszerről és még sok minden másról. De ha ez, mint hogy az szemmel látható, mégsem működik, mégiscsak el kell gondolkoznunk a kudarc okairól. Attól tartunk, hogy kudarc okai a szakszervezeti mozgalom céljainak félénkéségből fakadnak.

Minden probléma alapja az, hogy az igazi szindikalizmus nem érdekvédő mozgalom. Nem csak a szociális jogainkról szól. Az igazi szindikalizmus ugyanis nem apolitikus (azaz a politika iránt nem érdeklődő, indifferens, vagy éppen a Pártnak alávetettahogy a lenini transzmissziós szíjmodellben látható volt, amely mint annyi másban oly kisértetiesen emlékeztet a német államkapitalista szociáldemokráciára), hanem apolitikai mozgalom. Azaz nem a politikai ideológiáknak üzen hadat, hanem a politikának, mint elkülönült szférának. Ha azt mondjuk, hogy a szakszervezetünk apolititkus, akkor miért nem tűrhetnénk meg benne magánemberként szélsőjobboldali tagokat is? Ha ellenben leszögezzük, hogy a mi mozgalmunk a társadalmi emancipáció mozgalma is, mindjárt tudjuk hányadán is állunk.

Az utóbbi két évtizedben mást sem láttunk szakszervezeteinktől, mint megalkuvást, a vezetők érdekeinek védelmét, pártokhoz való kötöttséget (mikor? melyikhez? – mikor, melyikhez), akik lényegében mindig ugyanazt a politikát képvisleték, a teljes ideológia kiüresedést, a csak szánalomra méltó felszínen kapálózást. Még a munkaidő csökkentésének félénk, demokratikus programja is eltűnt, amely nem csak életkörülményeink javítását szolgálná, hanem a szabadidőre, a hobbijainkra, a szeretteinkre és még ezer dologra fordított időnk növelését is, nem beszélve a munkanélküliség csökkentéséről. Erről szakszervezeteink ma már egy szót sem szólnak.

Úgy tűnik, igen sokaknak lett ebből elegük. Hogy új szakszervezetek alakulnak, az a lehető legjobb hír, nálunk és máshol is.

Tényleg, és hol vannak eszmék? Hol vannak az eszmék, hogy a szakszervezet nem csak az itt és most szervezete, azaz a dolgozók érdekvédelme, hanem a társadalmi önszerveződés, az önigazgatás, a közösségiség, azaz az áltaulnk óhajtott jövendő társadalom elérésnek eszközei is. Harci fegyver: de nem csak a mindennapi osztályharcban, hanem annak felmutatásában is, hogy milyen is lenne az a társadalom, amelyben mi szeretnénk élni. A proletariátus mindig is filozófiai, nem szociológiai osztály volt: a tiszta tagadás osztálya, kik csak láncaikat veszthetik.

Egy ilyen szakszervezetkoncepció (azaz a célok és az eszközök világos felvállalása a körülmények ismeretében) úgy hisszük maguknak a szakszervezeteknek a mozgósítási erejének is jót tenne. Örök igazsága a szindikalizmus történetének: a szakszervezetek a harcban erősödnek és a békében gyöngülnek. Mert maguk is az osztályharc, nem az osztálybéke eszközei. Különösen nem ilyen időkben: az nem békés kompromisszum, ha mindig mi engedünk. Az osztálybéke eszköze a munkahelyek munkaügyi osztálya („HR”), nem a dolgozók érdekvédelmi szövetsége!

Egy önkasztráló szakszervezeti felfogás, miszerintmi csak az érdekeinket védjük”, nem összeegyezhetetlen akár egy szélsőjobbos tagsággal sem: ő is szeretne többet keresni, több családi pótlékot kapni, előbb menni nyugdíjba és így tovább. Nem, ami minket megkülönböztet tőlük az a társadalmi emancipáció programja, a munkahelyi, lakóhelyi, kulturális és életmódbeli meg kit tudja még milyen önigazgatás igénye, azaz a szocializmus.

Mellesleg minden kutatási adat is igazolja a tényt, hogy a szervezett munkások jóval kevésbé fogákonyak a szélsőjobboldalra, mint nem szervezett sorstársaik. Mert igaz ugyan, hogy a szélsőjobbdali pártokra szavaz a proletariátus (azalsó néprétegek”) negyedeharmada, azaz egyrészt háromnegyede nem (csak a valóban szavazókról beszélünk), másrészt tekintve, hogy ezek pártok gyakran a teljes népességben is 15-20-25 százalékot szereznek, a munkásosztály felülreprezentáltsága körükben sajnos aggasztó tény, de történelmileg sem egyedülálló. A fasizmus többségében, ahogy mindig is, megmaradt a szűkölő kispolgárság ideológiájának.

Még érdekesebb, hogy ha a szervezett munkásságra vetünk egy pillantást ott a szélsőjobb szavazók aránya alig 8-10 százalék, azaz feleannyi az esélyünk arra, hogy egy szakszervezeti gyűlésen fasisztába botoljunk, mint bárhol a világon. Ez még persze mindig 8-10 százalékkal több, mint ami kívánatos, de mégiscsak jelez valamit: ismét a szervezett proletariátus maradt az antifasizmus egyik cementje.

Valójában a szakszervezeti mozgalomnak ahelyett hogy szenved tőle, előnyébe kell fordítania a mai szomorú helyzetet, azaz hogy a politikai baloldal (ahol ugyebár létezik) ennyire gyenge: hiszen valóban igaz, hogy semmi szükségünk rájuk. A legjobb amire számíthatunk, hogy megint fel leszünk szólítva, hogy védjük meg a demokráciát az ő nevükben.

Rendben van, fel is fogtuk: a pártpolitikától, a sajtójától (a Népszabadság már felhívta a figyelmet a magyar Szolidaritás kiáltványa kapcsán, hogy a tőkés rendszerben olyan, hogyszociális biztonságnem is létezik: lecke, a kiáltvány szerzőinek is tudnia illenék), a liberális ellenzéktől semmi jóra sem számíthatunk. Ez legyen a legnagyobb baj.

Mi magunkra akarunk számítani.

Egyébként ritka az ilyen szerencsés névválasztás a baloldalon mostanában, mint a övék.

Igen, a lengyel Solidarność jóval több volt mint szakszervezet, a rendszerellenes ellenzék egyetlen tömegmozgalomra támaszkodó ereje volt. Nyilván a magyar Szolidaritás nem akar leszámolni a tőkés rendszerrel. Sebaj. De akarjon leszámolni nem csak az Orbánrezsimmel, hanem előzményével és okozójával is.

Igen, végül is a Szolidaritás név, ha elég bátrak és elhatározottak vagyunk hozzá. Mert, még egyszer: a szindikalizmus nem egyszerűen a szakszervezetek érdekvédelmi harcát jelenti, hanem egy új, egyenlőbb, szabadabb, testvériesebb társadalom ígéretét is. Ezért már megérni harcolnunk.

És ekkor és csak ekkor vághatjuk szélsőjobbos szakszervezeti társaink képébe: ha olyan bátor vagy, ne a cigánnyal, a munkanélkülivel, a diákkal, a hajléktalannal, a nyugdíjassal kezdj, hanem a saját főnökeidnek mondd meg hogy eleged van ebből a szar rendszerből!

Ekkor leszel csak igazán büszke ember.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük